Sehun POV
Ahogy gondoltam, mire az ajtója elé álltam nem tudtam, mit mondhatnék neki. Tudtam, hogy felesleges szövegeket alkotni, úgyis elfelejteném, és a spontán beszélgetések jobban szoktak végződni. Ugye?
Csengettem. Mielőtt meggondolhattam volna magam. Feszülten ácsorogtam, az ujjaim tördeltem és kiszáradt torokkal szemeztem az ajtóval. Percekkel később sem volt semmi reakció. Vettem egy mély lélegzetet és benyitottam.
Az ajtó könnyedén, nyikorgásmentesen nyílt ki, az előszobában lehúztam a cipőmet és bátortalanul lépdeltem a nappali felé. Mindig úgy érzem, mintha betörnék, mert sehol nincs senki. Bár, mit ne mondjak, örülnék, ha nem volna itt Jongin kínos harmadiknak. De mivel senki nem nyitott ajtót, és most sem bukkantam rá, elég nagy a valószínűsége, hogy nincs itthon.
Körbenéztem és gyorsan eldöntöttem, hogy a szobájába megyek, célravezetőbb egyből a megérzéseimre hallgatni. Az ajtaja nyitva volt, így a küszöbnél megálltam és bekémleltem.
Az ágyon feküdt, nekem háttal, egyik lába lelógott az ágyról, karját pedig szeme elé tette. Egész lénye a megtörtséget és a csalódottságot tükrözte. A csendben hallottam, ahogy szuszogva veszi a levegőt. Ahogy testét figyeltem, feltűnt, hogy a szabad kezével a huzatba markol és ahogy erősen fogvatartotta az anyagot, kézfeje egészen elfehéredett. Nem tudtam, hogy fogjak hozzá... hogy hívjam fel a figyelmét arra, hogy itt vagyok. Mit mondjak? Mit csináljak?
Ideges lettem, de mielőtt bármit mondhattam volna, Luhan lendületesen és valamit orra alatt motyogva felült. Pillantása rögtön felém tévedt, és ahogy elvesztünk a másik tekintetében megfagyott a levegő. Pupillái kitágultak, lassan, kimért mozdulatokkal állt fel, arcán tisztán olvasható volt a döbbenet és az értetlenség. Megállt előttem, csupán egy pár lépés választott el tőle. Metsző, kérdő tekintetét nem tudtam tovább állni, elszégyelltem magam, így lehunytam a szemeim és elfordítottam az arcom.
- Sehun... te mit keresel itt? - hangjából kiveszett az erő, annyira csendes és gyenge volt, hogy a szívemet összeszorította a tudat, ez is miattam van.
- Sajnálom. Sajnálok mindent - hevesen ejtettem ki a szavakat, félőrült módjára kaptam el a vállait és ráztam rajta egy kicsit. Hirtelen jött kétségbeesésemre és hevességemre én sem tudom a választ, de ezzel csak még inkább összezavartam. Lehajtottam a fejem és sóhajtottam egyet. - Annyira gyűlölöm ezt... nem akarlak bántani Luhan - elengedtem, orrnyergemre szorítottam és sóhajtottam egy újabbat.
- Már mindegy. Fátylat rá. Nem kell értem aggódnod - tettetett vidámsága összetörte a szívemet. Újra megérintettem vállait, de most már normális ember módjára. Nem húzódott el tőlem, különösebb érzelmi megnyilvánulása sem volt. Ez kicsit aggasztott.
- Ne mondd ezt Luhan. Ne csináld ezt.
- Miért jöttél? - mégis csak kihámozta magát kezeimből és elhaladva mellettem elhagyta a szobát. Lassan felocsúdva követtem őt, egészen a konyháig. - Nézd, ne érezd magad kellemetlenül. Biztosan volt már részed ilyenben... egy fiatal srác meggondolatlanul szerelmet vall.. - halkan nevetgélni kezdett, közben szorgosan készült teát csinálni. Megrökönyödve hallgattam és figyeltem. - Csak tégy úgy, ahogy azokkal a srácokkal, akiket visszautasítottál. Nem kell a maszlag, szomszéd - mosolyogva fordult felém és bólintott egyet. - Ne haragudj, amiért zaklattalak, többet nem fordul elő - kicsit meghajolt, majd visszafordult a gáztűzhely felé. Megdöbbent hang szakadt fel torkomból és tettem egy lépést felé. Újra meg akartam ragadni és megrázni, de végül nem tettem. Lemondóan sóhajtottam egyet és mögé sétáltam. Remegő kezem átvetettem a mellkasán, így a nyakát öleltem. Nem simultam hozzá teljesen, de hallhatta, ahogy beleszuszogok a fülébe. Teste megmerevedett, majd ahogy karjára pillantottam láttam, hogy libabőrös lett. Ezen elmosolyodtam és nem tudtam megállni, nyakába temettem arcomat. Annyira jól esett. Annyira finom illata volt. Akkora kő esett le a szívemről, hogy elhatároztam háttérbe szorítom az ígéreteimet.
- Miért... csinálod ezt? - rémült hangja engem is megijesztett és szorosabban vontam őt magamhoz. Másik kezemmel csípőjére szorítottam.
- Sajnálom. Sajnálom Luhan. Borzasztó dolgokat tettem veled. Ne haragudj. Kérlek... nem bírok tovább hazudni neked - zagyva motyogásom közvetlenül fülét érintette, és a borzongás minduntalan végigszaladt rajta. Kétség sem fér hozzá, nagyon meghökkent és nem tudta, hogyan kellene lereagálnia. Mindig hajlandóságot mutattam, végül faképnél hagytam. Megtudtam érteni őt.
- Azt mondtad...
- Tudom, mit mondtam - megcsókoltam a nyakán, mire észbe kapott és megpróbált megfordulni karjaimban. Engedtem neki és szemtől szemben ... bámulva a gyönyörű szemeit, elérzékenyültem és félős puszit hintettem ajkaira. Hátrahúzta a fejét és hitetlenkedve rázta meg.
- Mit művelsz? - kérdezte és kezeivel mellkasomnak támaszkodva lökött hátrébb magától. Engedelmesen, azt tettem, amire kért. Elengedtem és hátrébb léptem.
- Miért csinálod ezt velem? Ennyire jól esik kínozni engem? - kérdezte halkan és megrökönyödő tekintete a sárba tiport. Lesütöttem a tekintetemet.
- Tudom, hogy hülye voltam, és csak bántottalak... de.
- Sehun, azt mondtad nem lehetünk együtt. Miért tetted? Mit keresel itt? Mit akarsz, mit tegyek? - határozottan felbőszült, kezei ökölbe szorultak, szemei dühösen csillogtak.
- Tévedtem. Azt hittem, úgy védelek meg, ha távol maradok tőled. Beismerem, olyat tettem, amivel csak szenvedést okoztam, de hidd el, hogy ugyanúgy szenvedtem én is.
- Miért kell engem megvédeni? - suttogta maga elé meredve. Mivel nem válaszoltam, rám nézett és közelebb jött hozzám. - Miért?
- Most ez nem lényeg - ingattam a fejem, majd vettem a bátorságot és kezeim közé vettem arcát. Időközben én is közelebb léptem hozzá, így könnyedén elértem arcát.
- Azt akarom... hogy felejtsd el az utóbbi csókjainkat... és a fájdalmat, amit utánuk éreztél. Csak az első csókunk emlékét őrizd, kérlek. Legyen ez... a második csókunk - mondandóm végére olyan közel húzódtam ajkaihoz, hogy szinte ráleheltem a szavakat. Visszatartott lélegzettel várta, mit fogok tenni. Nem húzódott el, nem tett semmit, csak nézett a szemeimbe és várt.
Amikor ajkaink összeértek, a szívem olyan gyors ütemre váltott, hogy úgy gondoltam Luhan is hallja, ahogy dübörög. Sok fiúval volt már dolgom, de senki sem váltotta ki ezeket az érzéseket belőlem. Hogy sosem akarom elengedni, csókolnám akár az örökkévalóságig, repülni tudnék, annyira boldog és izgatott vagyok. Bambi ajkai mindig olyan édesek. Édesek és finomak, annyira csókolnivaló, most már értem, miért engedtem legelőször a kísértésnek.
Amikor belekapaszkodott a karomba, akkor lettem magabiztosabb. Elfordítottam a fejem, karommal átkaroltam a lapockáját és közelebb rántottam magamhoz. Csípőink összeértek, és mielőtt kérhettem volna, hogy nyissa ki ajkait, készségesen, magától tette ezt meg.
Nyelvének érintés vérpezsdítő volt, végigszántott rajtam a libabőr, hümmögve szorítottam erősebben, másik kezemet csípőjére csúsztattam, majd a fenekén simítottam végig. Felnyögött és elszakadt ajkaimtól. Nyakamba csimpaszkodva ölelt magához. Mosolyogva hajtottam fejem nyakába és mélyen beszívtam édes illatát.
A gázon lévő teavíz hangos sípolása törte meg a pillanatot. Luhan ellökött magától és nagy szemekkel nézett rám. Rossz előérzetem támadt, ezért utána akartam kapni, de nem hagyta, fejét csóválva hátrált, menekült előlem.
- Nem. Nem! Megfogadtam, hogy végeztem veled! Sehun, megöltél. Megölted a lelkem... nem tudok bízni benned. Mi lesz, ha holnap úgy ébredsz, milyen hülye voltál és veszélybe sodortál? Nem akarom, hogy újra faképnél hagyj. Annyiszor bántottál már - szemeibe könnyek gyűltek, ingerülten törölte meg őket, de a makacs könnyek akkor is végigfolytak arcán. A szívem összefacsarodott és lehajtottam a fejem. Hajamba túrtam, majd kérlelve néztem rá.
- Nem lehetne, hogy-
- Nem. Nem akarom. Fáj, Sehun... annyira... csalódott vagyok, és nem tudom ezt könnyen elfelejteni - nehezére esett beszélni, tekintve, hogy sírt, annyira szégyelltem magam és bűntudatom volt, talán emiatt lábadt nekem is könnybe a szemem.
Közvetlen közelről néztem szemeibe. Mindkettőnk szemei könnyekkel voltak tele, mégis láttam rajta, mennyire bizonytalan. Tudtam, hogy könnyedén meggyőzhetném, de nem akartam így. Nem akartam befolyásolni őt. Bizonyára én is ezt tettem volna a helyében, sőt...
Kezemet arcára simítottam, ő lehunyta szemét és sóhajtva fordította arcát tenyerembe.
- Luhan.. - szólaltam meg. Hangom rekedten csengett, így megköszörültem a torkom. - Nem akarsz már... velem lenni? - halk kérdésemre kinyitotta szemeit és szótlanul vizslatta tekintetem. Megfogta a kezemet és visszahunyta a szemeit.
- Nem tudom - halk válasza, bár szívem ütött arra gondoltam, ez nem olyan rossz. Jobb, mintha azt mondta volna, nem. Újra arcáért nyúltam, magamhoz húztam és ajkai előtt pár centivel megálltam, majd beszélni kezdtem.
- Mert én... mindennél jobban szeretném... ha együtt lennénk. Ha majd te is tudod... tudod hol találsz - szinte rögtön bólintott egyet, és hagyta, hogy megcsókoljam. Félénken simult hozzám, csókunk édes és visszafogott volt, nem engedte, hogy elmélyítsem. Szolid volt és szomorú, amolyan búcsúcsók a részéről, részemről pedig reményekkel teli, gyengéd simogatás. Pár perc múlva elhúzódott, kibontakozott ölelésemből és visszafordult a gáztűzhelyhez.
- Menj most el Sehun - suttogó szavaira egy sóhajjal válaszoltam.
- Jól van. Megértem - bólogattam, miközben szipogtam még egy párat utolsóként. - De nem adom fel... elérem... hogy újra bízz bennem, Bambi. Megígérem - nem bírtam ki, hogy ezeket ne mondjam neki. Háta mögé léptem és úgy folytattam. - Csak kérlek... várj rám - végigsimítottam nyakának kiszívott területén. Sajnos nem kerülte el a figyelmemet, és egy percig sem volt kérdés kitől származik. Keserűen elmosolyodtam. - Ugye nincs jogom arra kérnem téged, hogy ne engedj Jonginnak? - szemeibe nézve olvastam ki a választ, majd lemondóan sóhajtottam, hajába simítottam, elmondtam még egyszer, hogy sajnálom és kimenekültem a lakásból.
Nem voltam csalódott. Nem utasított el végső soron. Csak bizonytalan és sértett. Nem érzem azt, hogy kudarcot vallottam volna. Persze, jobb lett volna, ha rögtön belemegy, de így sem bánom. Megértem. Lehet, hogy én a helyében üvöltöztem volna.
Viszonylag még elégedett is voltam, hiszen hagyta, hogy megcsókoljam, és nem mondott nemet. Lefeküdtem, hátamon fekve bámultam a plafont, és képtelen voltam kiverni a fejemből szomorú, bizonytalan tekintetét. Rossz volt őt így látni, Bambinak csak a mosoly áll jól és szerettem volna elérni, hogy ha legközelebb rám néz, akkor egy boldog mosoly terüljén szét szép arcán.
***
Luhan POV
Nem mondanám, hogy nem lepett meg. Még fel sem fogtam, hogy itt járt. Épp, amikor elhatároztam, hogy feladom, megjelenik és még jobban összezavar. Nem bírom őt megérteni. Miért csinálja ezt? Miért ilyen hirtelen? Most miért lehet? Amikor én kértem, miért nem lehetett? Csak azért, mert most ő akar engem? Miért engedjek neki? Miért ne hagyhatnám, hogy egy kicsit szenvedjen, úgy, ahogy én?
A bosszúvágy hirtelen tört rám és meg is akartam valósítani. Most, hogy tudom, hogy érez, nincs okom tovább aggodalmaskodni. Bár fáj, és rendkívül dühít a könnyedtsége - épp ezért állok bosszút.
Tudom mennyire gyenge vagyok - ha Sehunról van szó - és abban a tudatban, hogy ő is kedvel, nem sokáig fogok tudni ellenállni. De nem tudnám most rögtön elfelejteni neki az elmúlt hónapok gyötrelmeit.
Míg elmélkedtem, nem figyeltem és megégettem az ujjam a forró teáskannával. Feleszméltem és a fülem fogva leültem a konyhaasztalhoz és sóhajtva mosolyodtam el.
Hülye Sehun... ezért kellett ez a sok szar, amin keresztül mentem? Hogy végül te gyere "könyörögni"? Miattad veszítettem az önbizalmamből, józan eszemből és ítélőképességemből. Valószínűleg elvesztettem az életbe vetett pozitív hitemet, és a legjobb barátom bizalmát, kedvességét, törődését és barátságát. Még szerencse, hogy Sethet nem tudtam miatta eltaszítani magamtól. Kai pillantása, amikor szemére vetettem - burkoltan - hogy én a szerelmemmel akarom először csinálni, örökre belém égett. És örökre bűntudatom lesz miatta.
Valószínűleg akkor sem lett volna semmi sem másként, ha Kai hamarabb bevallja nekem az érzéseit. Hiszen... volt rá példa, hogy egy srác szerelmet vallott nekem és arra kért járjak vele. Kai is velem volt akkor. Mivel nagyon népszerű voltam a lányoknál - és ezt ki is használtam - sosem tudtam volna magam elképzelni egy fiúval, így vigyorogva, dacosan és beképzelten utasítottam el. Emlékszem, milyen keserű mosollyal az arcán bólogatott, és kérte, ne haragudjak rá. Amikor elment, nevetve beszéltem őt ki Jonginnak, hogy mégis mit képzelt. Szörnyű dolgokat mondtam, miközben ő meg ugyanúgy szerelmes volt belém. Nem csodálom, hogy nem merte elmondani. Most pedig fordult a kocka.
Szerelmes vagyok egy srácba, aki nem volt hajlandó elfogadni az érzelmeimet. Ez a sors fintora.
Jongin évek óta szeret - elmondása szerint - mégis tűrte a viselkedésem, a csajozási mániám, és én sosem vettem észre. Sosem tűnt fel, hogy másként néz rám. Évek óta bántom őt, mégis velem maradt. Az évek során sokkal többet adott nekem, mint Sehun, mégsem tudom őt szeretni. Szó nélkül tűri minden hülyeségemet, és még most is. Nem ismerek nála jobb embert. Megérdemelné, hogy szeressem. Hogy őt szeressem és ne Sehunt. Esélyt kellene adnom neki, mert megérdemli. De azzal is csak bántanám... ismer. Tudja, hogy nem szeretem, és csak azért tenném, mert bűntudatom van és szánalmat érzek iránta. Ez is azt bizonyítja mennyire önző vagyok. Csak azért tenném ezt is, hogy nekem jobb legyen. Hogy nyugodtabb legyek...
Kicsit kettősséget érzek magamban. Az elmélkedésemmel csak összezavartam magam. Szeretem Sehunt, és tudom, hogy engedni fogok neki, de a frissen szerzett sebeimet - amiket ő okozott - még nem sikerült meggyógyítani, mi több, elfejeteni. Sértett önbecsülésemet nem dobhattam sutba. Igenis meg vagyok sértődve, és akarom, hogy tudjon róla.
De ott van Jongin. Akinek engedtem, meg nem is. Sajnálom és jóvá szeretném tenni. Ha vele jönnék össze - kétségkívül tökéletes bosszú lenne Sehun számára - tudom, hogy mindhármunkat bántanám. Sehun szeret, akit bántana, hogy nem vele vagyok, én is szeretem őt és engem is az bántana, hogy nem vele vagyok, plusz, hogy bántom Kait azzal, hogy más valakit szeretek, ergó kihasználom az érzéseit, így bántva őt.
Annak ellenére, hogy nem vagyok szerelmes Kaiba, iszonyú módon szeretem és vonzódom hozzá. Ha érzelmileg nem is mozgat meg - úgy -, ösztöneim és érzékeim reagálnak rá és fel tud izgatni még a puszta lélegzetvételeivel is. Nem tudtam mi lenne a helyes döntés, ezért inkább felhagytam ezen gondolataimmal. Majd a helyzet alapján döntök. Majd sodródom az árral.
Eddig is azt tettem.
Eltelt egy pár nap, Sehunt nem láttam, Kai úgy tett, mintha mi sem történt volna közöttünk. Én is próbáltam túltenni magam Sehunon és Kain is.
Suliba jártunk, éltük "önfeledt", felszínes ifjúkori életünket. Mindketten tudtuk, hogy beszélnünk kellene, de egyikünknek sem akaródzott felhozni a témát. Így volt kényelmes.
Mindkettőnk számára meglepetés volt, amikor kiderült, hogy új testnevelés tanárt kapunk, még pedig Kris személyében. Amikor megláttam melegítőben a folyosón sétálni, teljesen ledöbbentem, ő pedig vigyorogva integetett és elhaladt mellettem. Az első közös óránkon kegyetlenül megdolgoztatta az osztályt. A fiúk ennek kiváltképp örültek, a lányok pedig hisztizve könyörögtek pihenőért.
Kris végig vigyorgott és személyesen engem szivatott. Mellám állt, számolta a fekvőtámaszaimat és felüléseimet, ordibált, hogy bírom még, fussak teljes erőbedobással. Valójában nem utáltam érte. Alapvetően sportkedvelő vagyok, az előző tanárunk sosem követelt semmit, mindig csak játszottunk, és jól esett, hogy végre valami másat csinálunk.
Igaz, iszonyúan fárasztó volt, és nem értettem mit keres itt és mi a célja velem, de kifejezetten élvezte, ahogy erőlködöm. Mindenki hulla volt, köztük én is, de próbáltam mindent végig csinálni egy rossz szó nélkül.
Kai kifejezetten jól bírta a tánc őt formában tartja, de azért rajta is látszottak a fáradtság jegyei. A kínkeserves negyvenöt perc után mindenki áldotta Istent és átkozta Krist.
A tesi volt az utolsó óránk, így nyugodt szívvel álltam a tus alá. Mivel engem különleges figyelemben részesített tanárbácsi, nem tudtam izzadtságtól tapadós testemre húzni a tiszta ruhákat.
Amint kijöttem a zuhany alól, Krisbe botlottam, karba tett kézzel állt és látszólag rám várt. Amikor látta, hogy kijövök, ellökte magát a faltól és megveregette vállamat.
- Szép munkát végeztél - mondta bizakodó hangnemben.
- Mit keresel itt? És miért öltél meg rögtön az első napodon? Holnapra képtelen leszek felemelni a karomat, a járásról már nem is beszélve - mondtam és megütögettem a combomat, már most éreztem a kezdődő izomlázat.
- Hogy-hogy mit keresek itt? Tanítani jöttem. És felakartam mérni a képességeidet. Megleptél... nem néztem ki belőled ezt. Jó az állóképességed. Ügyes vagy és kitartó. Nem is értem, hogy verhettek meg, ha ilyen jók a képességeid... - ingatta a fejét, én pedig kikerekedett szemekkel néztem rá.
- Te honnan...? ... Áh. Sehun. Tudod, ha küzdelemre kerül a sor, egyszerűen lefagyok, leblokkolok. Amúgy is, attól, hogy gyorsan futok, tudok fekvőtámaszozni, meg felülésezni, nem jelenti azt, hogy verekedni is tudok - mondandóm végén egyszerűen vállat vontam, én már megbarátkoztam azzal a gondolattal, hogy ilyen téren súrolom az analfabetizmus határait. Na jó, ez elég rossz szó rá, hiszen tudok írni-olvasni, de nálam ez akkor is egy fajta fogyatékosság, hát még a hülye is tudja használni az öklét, ha szükséges, én meg nem...
- El is futhattál volna.
- Nem vagyok gyáva, de eszembe sem jutott, meg nem is hagyta volna, hogy elmeneküljek.
- Miért, hagyni magad agyonverni, bátorság? Az ostobaság. Az, ha nem futsz el, nem mindig egyenértékű, a bátorsággal. Néha hasznos és okos dolog. Legközelebb inkább bátran fuss el. De, ha kezelésbe veszlek, erre sem lesz szükség - kioktató hangja miatt elszégyelltem magam, de utolsó mondata meglepett egy kicsit.
- Kezelésbe? - kérdőn vontam fel a szemöldököm, ő pedig elmosolyodott.
- Jövő héttől edzeni foglak. Megtanítalak, hogyan védd meg magad. Tedd szabaddá a délutánjaidat.
- Dehát...
- Semmi de. Ez, most fontosabb, mint Sehun vagy Jongin, Luhan - sóhajtotta, én pedig, ha lehet még jobban zavarba jöttem. Honnan tud rólam ilyen sok mindent? Sehunt megölöm, az tuti. Vagy csak ennyire nyilvánvaló? Végül is egymás mellett élünk. Elpirultam és elfordítottam róla a tekintetem. - Sosem tudhatjuk, mikor lesz rá szükséged - tette hozzá halk, komoly hangon, ami valljuk be elég ijesztően hangzott. Beleegyezően bólintottam, elmosolyodott két ujjal intett és lelépett.
- Hát ez... váratlanul ért - motyogtam még magamnak, megigazítottam a törölközőt a derekamon és mentem, hogy végre felöltözhessek.
Hullafáradt voltam, amikor hazaértem. Jongin már otthon volt, a konyhában tevékenykedett, látszatra vidáman. Ő észre sem vette, hogy haza értem. Bementem a nappaliba, ledobtam magamról a zakót, meglazítottam a nyakkendőm és kigomboltam a felső gombokat, aztán egy fáradt nyögés kíséretében vetődtem le a kanapéra. Kris tényleg nagyon lefárasztott. Lehunytam a szemeimet és úgy próbáltam teljesen ellazulni. Zsiborogtak fájó tagjaim, ahogy feküdtem, csak jobban éreztem. Kris sok volt így egyszerre, meg hirtelen is jött, de tetszett az ötlet. Shu sosem tanított ilyesmire, bár eddig nem is volt rá szükségem. Viszont nem szerettem volna még egyszer átélni azt, amit Taoval sikerült.
- Itthon vagy Luh... - félbeszakadt mondata, ahogy a nappalibam megtatált. - Elaludt? - motyogta. Nem nyitottam ki a szemeimet, jól esett így lenni és Kai sem folytatta. Mivel csend vett körbe, tényleg kezdtem elszundítani. Csak, hogy neszezést hallottam magam körül és ez újra felébresztett, bár a szemeimet továbbra sem nyitottam ki. Rövid időn belül már azt is hallottam, mikor vesz levegőt. Irtó közel volt hozzám. Én pedig kíváncsi, hogy mit akar csinálni. Felsóhajtott. Nem tett vagy mondott semmit sem. Furcsa volt, csak nézte ahogy alszom. Aranyosnak találtam.
- Luhan? - hangja szívbemarkolóan szomorú és csendes volt. Sóhajtott egyet. Most már bevillant, hogy azért van ilyen közel, mert a földön ül, mellettem. Így az ő feje és az enyém egy vonalban lehet. Nem folytatta, én pedig túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy felfedjem, nem is alszom. Sok idő telt el, nehezen bírtam már, de akkor sem adtam fel.
Halk szipogásra figyeltem fel, a szívem pedig rögtön meglódult. Jongin sír?
- Fenébe - motyogta, és továb szipogott. - Francba, Luhan. Miért ilyen nehéz? Istenem... - sajgott a szívem, ahogy őt hallgattam. - Mázli, hogy nem vagy ébren... rögtön megszánnál, ha így látnál - halkan nevetett fel, amolyan keserű hangvételben. - Szeretlek. Olyan régóta szeretlek... épp ezért... elengedlek... - éreztem hangján mennyire nehezen szánta rá magát, hogy ezt kimondja. - De esküszöm... amint megríkat... nincs kegyelem. Elég szar ízlésed van, férfiak terén, tudtad? - csalódott nevetése volt a tetőpont. - Csak ... utoljára... ne haragudj. Majd elmondom akkor is, ha felébredtél - szipákolt még egy utolsót, halkan megköszörülte a torkát, majd elcsendesedett. Hosszú percekig nem mondott semmit, így nem értettem utolsó mondatát. Elment? Nem... azt hallottam volna, még itt van. Akkor, mégis, mire vélj...
Megcsókolt. Lágyan, hozzáérintette ajkát az enyémhez, rögtön a Csipkerózsika jutott eszembe, és így is sajgó szívem, ha lehet, ennél is jobban sajogni kezdett. Tényleg sajnáltam és haragudtam is rá egyszerre. Lehet... lehet, hogy őt tudtam volna szeretni... lehet, hogy ha elmondta volna, időben... lehet, hogy...
Hezitáltam egy ideig, hogy mi lenne a legjobb, de megakartam adni neki azt, amire vágyik. Ha utoljára, akkor is. Megérdemli és kész.
Felnyitottam szemeimet, beazonosítottam hol van, visszacsókoltam, mire meghökkent, szemei kipattantak és el akart húzódni. Kezemet tarkójára szorítottam, ujjaim hajába értek, és elhúzódó ajkai után kaptam. Kerek szemei rémületről és értetlenségről tanúskodtak, félig felültem, másik kezemmel is nyakába karoltam és erőteljesebben csókoltam meg.
Miután rájött, hogy nem álmodik, hevesen viszonozta gesztusomat és visszanyomott a kanapéra. Kényelmesen elhelyezkedtem és félig magamra húztam. Hamarosan nyelvét is átcsúsztatta számba, amitől kicsit felébredtem és kirázott a hideg. Nem akartam hitegetni és reményekkel táplálni, bár nem hiszem, hogy ne tudná, miért teszem.
- Végig ébren voltam - súgtam neki, mikor egy pillanatra elvált az ajkaimtól. - Köszönök mindent... és sajnálom. Annyira... haragszom magamra... és rád is egy kicsit - folytattam, míg ő a nyakam kényeztette. Korábbi csóknyomát nyalogatta és szívta újra. - Komolyan mit akarsz, kiharapni a nyakamat? - gyengén a vállára csaptam, mire kuncogva hagyta abba a harapdálást és szívogatást.
- Tudom. Tudom, hogy haragszol. De már mindegy...
- Miért nem mondtad el sosem?
- Te is tudod Lulu - kézfejével végigsimított az orcámon. - Mindig is száz százalékosan hetero voltál - elvigyorodott, úgy, ahogy csak ő tud. Mosolya szebbé tette az egész világot, ezt mindig csodáltam benne. Könnybelábadtak a szemeim, szapora pislogással akartam elűzni gyengeségem jeleit, ő csak szolidan mosolyogva csókolt meg újra. Kezei a mellkasomon és derekamon időztek, nyelve lustán járta be a szám zegzugát. Panaszosan újra vállon csaptam, mert játékosan harapta meg az alsó ajkamat. Mikor felvillant újra a boldog mosoly az arcán, nem bírtam visszatartani a könnyeimet.
- Sosem bocsájtom ezt meg magamnak... olyan hülye vagy Jongin - kipréseltem magamból a szavakat, majd bal karommal eltakartam a fél arcom, hogy ne lássa, ahogy sírok.
- Tudom. Tudom, Luhan. Ne haragudj... tényleg hülye vagyok - suttogta engesztelő hangon, ami még inkább sírásra késztetett, hiszen nem neki kellene a bocsánatomért esedeznie, hanem nekem. Annyira ... annyira utálom most magam. Miért nem ő?
- Yah... - gyengéd hangja simogatta a háborgó lelkemet, kezét csuklómra fonta és elemelte az arcomról. Megpuszilta az arcomat és ölelésébe vont. Szorosan tartott a karjaiban, fejét vállamra támasztotta és tenyerével hátam barangolta be. - Ne sírj... olyan csúnya vagy olyankor - folytatta megkezdett mondatát, én pedig összeszorított szemekkel bújtam nyakába és szorítottam ingjét. Sírásom nem akart alább hagyni, a bűntudat pedig kezdte marcangolni a lelkemet. Belepuszilt a nyakamba és halkan dorombolta a legédesebb szavakat a világon, amiket meg sem érdemlek.
- Én mindig itt leszek, hallod? Nincs okod a sírásra... Ssshh! Sosem hagylak el. Nem csak azért, mert szeretlek. Hanem, mert te vagy a családom Luhan.
 |
| Absolutely KaiLu :3 |
 |
| Ez itt elvileg KaiLu. :3 |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése