2014. január 15., szerda

2. Kötet - 018. fejezet

Gondoltam egyet és megtoldottam egy oldallal azt, ami már kész volt. Tudom, hogy ez tőlem édes kevés, de jött egy sugallat, hogy ennek a résznek ott véget kell vetni, szóval kiszúrom a szemetek hat oldallal, sajnálom.

Azt jobban sajnálom, hogy ilyen nagy szünet állt be a történet (most majdnem sorozatot írtam) során, és valójában nem tudom megígérni, hogy nem lesz több ilyen, de a lelkiismeretem, már nem hagyott tovább nyugodni.
És azt is tudom, hogy ez a rész nem ütötte meg a szokott mércét, de meg kell próbálnom visszarázódni, és tudom, ha ezt most nem publikálnám, csak porosodna a C meghajtómon és véget érne minden. És én ezt nem hagyom. Akkor sem, ha beleszakadok. Végigviszem, bár már sok mindent elfelejtettem, és most eléggé félek a közelgő cselekményektől, mert már nem tudom miket akartam... de, majd áthidalom.

Annyit ígérhetek, hogy biztosan a végére érek, még ha hónapok is kellenek hozzá, pedig fejezetszámban, már érzem, hogy nem kellene olyan sokat várni rá. De megpróbálom kitolni egy kicsit, mert muszáj Sehunnak és Luhannek normálisan egymásra találnia és boldognak lennie egy kis ideig. Ha már a való életben ilyen szépen elhagyták egymást a szemetek. Luhan egy kis ribanc. :D Mit van együtt Xiuminnal annyit? :@ Na, jó, nem háborgok és itt befejeztem a felesleges dumaáradatot, ami tudom, hogy senkit sem érdekel, de jól esik magyarázkodni és valójában régebbi időkben mindig felvezettem valamivel a soron következő részté (és általában szerepet kapott benne a könyörgés meg fenyegetés, hogy írjatok kommentet, mert.. :@, de itt hálistennek nem kell ilyesmikhez folyamodnom, remélem a későbbiekben sem kellesz. o.o)

Na, jólvan, hát akkor, csókolok mindenkit. ^^'




Kai POV

Nem bírom tovább… feladom. Ennyi volt. Nincs tovább.

Luhan nem szeret engem.

Nincs értelme tovább figyelmen kívül hagyni ezt a tényt.

Azt hittem… azt gondoltam… abban reménykedtem, ez változhat. Néha úgy éreztem, fontosabb vagyok neki bárkinél, nincs szüksége másra csak is rám, nem vágyik másra, csak is rám.

Tudtam… annyira tudtam, hogy nem kellene belekezdenem. De olyan kétségbeesett volt! Olyan zaklatott és szomorú! Az egyetlen ember, akihez segítségért fordult… én voltam. Csak én. Én pedig bolondul belementem.

Minden olyan szépen indult. A suliban ma szó szerint rám mászott, azt hittem, elég leszek neki. Pótolni tudom azt a valakit, akit elvesztett, mielőtt megkaphatott volna. De úgy néz ki tévedtem.

Már akkor tudtam, hogy vége, amikor nem sokkal ezelőtt elbizonytalanodott. Nem tudta csókoljon-e, simogasson-e, vagy ne. Aztán ránéztem, megszorítottam a kezét és azt mondtam a tekintetemmel, nem baj, majd máskor. Nem kell erőltetnünk semmit. Én várok rá. Ehelyett ő dühös és kétségbeesett lett és nem hagyta, hogy abbahagyjam. Tudtam, hogy marcangolják az érzései. Jól tudtam. Így hát folytattam. Mert ő azt kérte. Mert ő bizonyítani akart.

Aztán elsírta magát. És szívem szúrt.

Majd elhagyta a lakást. Elhagyott engem is.

Még mindig az ágyon térdelek és nézek magam elé, nem tudva mit csináljak. Összetörtem, de most véglegesen. Elhagyott minden erőm, kivesztek belőlem gondolataim, csak az játszódott le előttem újra meg újra, ahogy megölel – búcsúzóul – nem néz rám, csak felpattan és kibotladozik a szobából. Megtorpan sóhajom hangjára, de megrázza a fejét és nem látom többé. Lenézek remegő kezeimre, libabőrös felsőtestemre, majd újra játszom magamban a fájdalmas jelenetet. Sírásra görbül a szám, de visszatartom. Nincs kedvem sírni. Nem old meg semmit. Luhan elhagyott, mert nem szerelmes belém.

Szívem vadul dobogott, fáztam és remegtek a kezeim, nehezen kaptam levegőt és szemeimet könnyeim égették. Végül felszakadt belőlem egy fájdalmas nyögés, kezeimet arcomra, szemeimre szorítottam és kiadtam magamból minden fájdalmam. Keservesen sírtam, és tudtam, hogy elapadó könnyeimmel nem távozik a fájdalom a lelkemből. Ezért nem szeretek sírni. Órákig ráz a zokogás, a néma, értelmetlen zokogás, és nem érzek utána megkönnyebbülést. Nem érzek semmit, csak kínt, keservet, bánatot és fájdalmat. Akkor miért sírjak?

Megreguláztam remegő kezeimet, mély levegővételekkel álltam fel az ágyról, letöröltem könnyeimet és erősen próbálkoztam, hogy visszatartsam a többit. Előkerestem az egyik sporttáskámat és a szobámba mentem.

Vagyis… Shu szobájába.

Nem maradhatok itt tovább. Nem bírom ezt tovább… túlságosan szeretem, ahhoz, hogy lássam, boldogtalanná teszem. Beledobáltam pár pólót, nadrágot, meg mindent, ami a kezem ügyébe akadt és kibotorkáltam a lakásból. Nem néztem hátra, nem bizonytalanodtam el, nem hezitáltam… csak mentem előre, minél távolabb, hogy ne okozzak neki több gondot. Hogy legyen időm és terem felejteni. Talán szüksége lenne a védelmemre… de majd Chanyeol felhív, ha baj van. Mert nem tudnám magára hagyni. Még mindig nem bízom Sehunban. Miatta már elvesztettük Shut. Luhant nem hagyom. Luhan az enyém. Még ha ő nem is engedi, hogy az enyém legyen.

Sírtam, mert a liftben újra rám tört, de nem fáradtam azzal, hogy letöröljem arcomról könnyeim nyomát. A táskát a vállamra hajítottam, a csuklyát a fejembe húztam és lassú léptekkel hagytam magam mögött a tömbházat és az első szerelmemet.

***
Sehun POV

A karjaim között aludt, és ez olyan nyugalommal töltött el, amit el sem képzeltem eddig. Az, hogy engedte, mellette maradjak, már boldoggá tett. A szívem hevesen dobogott a gondolatra, hogy talán mást is engedni fog, nem csak azt, hogy a karjaimban tartsam. Határozottan megbolondított.

Nem tudtam nem arcát nézni, ami fáradt volt most mégis békés. Nem tudom milyen harcokat vívott magával Kai kapcsán, de ezt nem nézhetem tovább tétlenül. Tudom, hogy innentől fogva nem eresztem magam mellől. Szívesen csókoltam volna körbe az arcát, de nem akartam felébreszteni. És letámadni sem. Gyötrődik, és nem akarom, hogy hirtelen bele ugorjon egy kapcsolatba velem. Azt szeretném, ha önszántából jönne hozzám, nem azért mert kétségbe van esve és szomorú. Mocsok dolog lenne tőlem, ha most kihasználnám őt. Így megfeszítettem magam, és csak tűrtem a közelségét, szívtam magamba édes illatát, simogattam puha bőrét és csodáltam gyönyörű arcát.

Összegabalyodó testünk mosolyt csalt az arcomra és megmozdítottam karomat. Ekkor mintha ezer tű kezdte volna szurkálni karomat, Luhan párnának nézte ezt a testrészem és eléggé elzsibbadt ahhoz, hogy fájdalmas legyen. Óvatosan próbáltam mozdítani zsibbadó végtagom, de természetesen felébresztettem. Abbahagytam a mozgolódást és gyengéd mosollyal köszöntöttem. Egy pár pillanatig zavartan pislogott körbe és dörzsölgette a szemét, aztán amikor visszatértek emlékképei, rám nézett és nehézkesen eleresztett egy félmosolyt. Amikor megmozdította a fejét, fájdalmas torzba szaladt az arcom, mire kuncogva hagyta, hogy kiemeljem karomat feje alól.
- Gonosz vagy – suttogtam és a nyomogattam, ütögettem a kezem, hátha hamarabb elszáll a zsibbadás. Mosolyogva rázta a fejét és segített elűzni az undok hangyákat a karomból. – Köszönöm.
- Most mondd, hogy gonosz vagyok – sóhajtott egy nagyot és visszahanyatlott a párnára. Kinyújtózkodott, nyögött egyet, kényelembe helyezte magát és rám nézett.
- Hogy érzed magad? – kérdeztem és végigmértem a testét milliomodik alkalommal.
- Sokkal jobban. A kipihentség csodákra képes.
- És elmondod mitől voltál rosszul és mitől haltam meg majdnem? Az aggodalom fog a sírba vinni – néztem a plafon felé, majd vissza rá. Csendbe burkolózott, révetegen meredt maga elé, majd egy keserű mosollyal vállat vont.
- Azt hiszem kicsit kikészültem érzelmileg. Meg aztán… úgy néz ki, elhagytam Jongint.
- Úgy néz ki? – felvontam a szemöldököm, ő pedig sóhajtva rázta meg a fejét, hogy nem mond többet.
- Őt ismerve már a lakásból is kicuccolt. A lényeg, hogy egy szemétláda vagyok és ezt elég szépen éreztettem vele, még ha nem is akartam, akkor is. Már-már kétségbeesetten akartam őt szeretni… de… látod, most itt vagyok – felém pillantott, szemei bánatosan csillogtak, bólintottam és újra elfordította rólam a tekintetét. – Apropó… köszönöm, hogy újra gondomat viselted. Nem is tudom, hol lennék most.
- Valószínűleg a liftben, egyedül, ájultan. A frászt hoztad rám és Krisre. Eleve a pillanat, amikor megláttalak felért azzal a tipikus jeges rémülettel, hát, amikor hallottalak felnyögni… azt hittem felemészt az aggodalom. Ha nincs Kris, eszembe sem jut, hogy felnyaláboljalak és behozzalak. Lesokkolt a látványod.
- Máskor is voltunk már ebben a helyzetben… - felelte foghegyről és vállat rántott.
- Ja… abban a másik helyzetben még nem is nagyon ismertem azt a Luhan nevezetű egyedet, aki sikeresen elcsavarta a fejemet – felvont szemöldököm és szarkasztikus hangom egy apró nevetést csikart ki belőle, magabiztosan bele nézett a szemeimbe és hirtelen felült, arcával közel az enyémhez.
- Héhéhé… ne ilyen hevesen! – löktem hátrébb. – Éppenséggel nyaldosod a sebeidet Kai miatt! – újra felnevetett, én pedig elmosolyodtam és lefeküdtem mellé. – Szépen kivárom a sorom.
- Helyes. Köszönöm, hogy vársz rám – súgta és közelebb bújt hozzám. Készségesen karoltam át és húztam magamhoz.
- Semmiség, megszoktam – mondtam és innentől valahogy oldottabban kezdtünk beszélgetni. Mesélt a suliról, az érzéseiről, arról mennyire furcsállja, hogy nem furcsa számára ez a pasis téma, hogy mostanában fiúkba szeret bele. Mesélt arról, milyen volt hónapokkal ezelőtt, az eszelős numeráiról, Shuról… sokat beszélgettünk Shuról.

Nem éreztem késznek magam, hogy elmondjam, hogy éreztem a bátyja iránt. Úgy gondoltam ezzel egy kicsit megint összetörném, és épp hogy közel engedett magához. Nem akartam rögtön lerombolni ezt a lassan megépített kezdetleges várat. Még nem voltunk körülvéve védelemmel… így úgy döntöttem elmondhatom neki később is. Mert biztosan el fogom neki mondani.

Nem ment haza. Nem akarta, hogy szembesüljön Kaival, vagy azzal, hogy elhagyta a lakást. Megértettem és örültem is annak, hogy marad. Az egész hétvégét velem töltötte, különösebb tevékenységek nélkül, csak heverésztünk és beszélgettünk. Hétfőn reggel, mégis át kellett mennie, hogy felvehesse egyenruháját, de nem hagyta, hogy elkísérjem.

***
Luhan POV

Bármennyire is szeretem Sehunt, és örülök, hogy velem van… nem tudtam kiverni a fejemből Kait. Bár neki azt mutattam, hogy sikerült feledtetnie velem a történteket… amit el sem mondtam neki, élénken élt bennem minden lélegzetvétele és sóhajai. Az, ahogyan élvezte az érintéseimet, és ahogy hirtelen a magasból a mélybe taszítottam azzal, hogy újra magára hagytam. Ismerem őt annyira, hogy tudjam, köztünk vége mindennek és valószínűleg ő sincs már a lakásban. Fáj a tudat, hogy elkergettem, bűntudatom van és félek is, hogy ezentúl egyedül kell élnem abban a lakásban ahol egykor még Shuval laktam, majd Kaival. Ezért nem mentem haza a hétvégén. Jó volt Sehunnal békességben lenni, de jobb lett volna, ha nem mar belülről a tudat, hogy mit tettem a számomra oly fontos emberrel.

Hétfő reggel nehezemre esett felkelni, átmenni a saját lakásomba és iskolába menni. Legszívesebben átaludtam volna az egész napot. De nem szerettem volna Sehun terhére lenni, mesélt a hazatérő Baekhyunékról, így tudtam, hogy látni szeretné őket. Szóval, felkeltem és erőt vettem magamon. Nem félhetek örökké… egyszer haza kell mennem. Sehun velem akart jönni, de én nem hagytam neki. Nem akartam, hogy lássa újra elgyengülök. Amikor benyitottam, már megcsapott a hűvös üresség és a szívem egy nagyot dobbant. Vettem egy mély lélegzetet és lassan körbejártam a lakást. A konyha érintetlen, a nappali is, a szobák is… semmi nyoma annak, hogy valaki itt lett volna az elmúlt két napban. Egy reszketős sóhaj után bementem a szobájába és tüzetesebben megvizsgáltam. Az ágya be volt vetve, az éjjeliről hiányzott a telefonja, az ágy alól a sporttáskája… a szekrényben csak onnan tudom, hogy hiányos a ruhatára, hogy néhány fogas üresen lógott. Elment. Valóban elment. Hátamat a szekrénynek vetettem és lehunytam a szememet. Megértem. Jól tette. Jól tetted Jongin. Sajnálom…

Feladó: Luhan
Címzett: Seth
Tárgy: Empty house… empty heart

Az életem újabb fordulatot vett. Kiszakítottam magam a rózsaszín, dédelgetett álmomból és elhagytam Jongint. Nem hazudhattam tovább magamnak és neki. Nem érdemli meg. Otthagytam és Sehunhoz menekültem… befogadott és nem nézett le. Nem vetett meg. A hétvégét vele töltöttem, de nem vetette rám magát. Bár nagyon kedves volt és figyelmes nem tudta elfeledtetni velem, mit tettem Kaival. Az, hogy kiszakítottam magam az álmomból, a lelkemből is kitéptem egy darabot. Eldobtam Jongint, annak ellenére mennyire sokat jelent nekem. Ma reggel hazajöttem és nem várt senki. Jongin elment… a lakás üres, ahogyan a szívem is egy kis mértékben. Sajnálom őt, és magamat és Sehunt. Hármunk története talán már túl drámai… de érzem, hogy még nincs vége.

Hálás vagyok, hogy vagy nekem. Nagyon. Beszéltem Krisszel, így ő majd eljuttat hozzád egy ajándékot. Még a múltkor megvettem neked, amikor Kaival jártuk a várost. Kérlek… fogadd el, és emlékezz rám, akármi is történjen.
Köszönöm.

Leeresztettem a telefont, szipogtam egy sort, tenyeremet rásimítottam a hideg ágyra és pillantásommal végig követtem az ágy vonalát. Egy ideig nyilván üres lesz…

Kedvetlenül rugdostam egy kavicsot, a vállamon hanyagul lógott a táska és sóhajtozva meneteltem az iskolába. Ahogy haladunk előre az időben és egyre kevesebb van már csak hátra, annál rosszabb. Miért telik ilyen szörnyen lassan az idő? De legalább az edzésen kiereszthetem a gőzt. Talán nem is vagyok olyan reménytelen eset, ha verekedésről van szó… ki tudja… talán.

Nem lepett meg, hogy Jongin nem jött suliba. A többiek kérdezősködtek merre van, de csak vállat rántottam, hogy nem tudom.
Az egész napom úgy telt el, hogy nem tudnám megmondani mit csináltam, milyen órákon ültem és azokon mit „tanultunk”. Rezignált nyugalommal vártam, hogy suli után találkozhassam Krisszel és mindenféle magyarázat nélkül püfölhessek egy zsákot, vagy kifuthassam még a lelkem is.
Nem kellett csalódnom benne. Viszont, mielőtt elkezdtük volna átadtam Seth ajándékát, ami felől biztosított, hogy meg fogja kapni. Aztán istentelenül kezdett edzeni velem. Azt szerettem Krisben, hogy mindig annyi feladattal látott el, amennyit kinézett belőlem. És nem csak parancsolgatott, hanem gyakran ő is csinálta a gyakorlatokat. Baekhyunékról kérdezősködtem közben, ki is húztam belőle néhány szót, cserébe ő is kérdezősködött és én is adtam pár szavas válaszokat.

Fél óra durván fárasztó bemelegítés után azt mondta megtanít pár ütésre, fogástechnikára. Random verekedni kezdtünk és nem kímélt. Keményeket ütött és gyorsan, figyelnem kellett, ha nem akartam lila monoklikkal gazdagodni. Természetesen leblokkoltam néhány alkalommal és nem is voltam még olyan fürge, de megnyugtatott, hogy nem vagyok menthetetlen, csak… az ő szavaival élve: a balfasz bátyám nem tanított meg arra, amire meg kellett volna.

Miután megtanultam, hogy kell kivédeni és hárítani az ütéseket, elengedett. Fáradt voltam, de már jobban viseltem, mint az első pár alkalommal. Most arra sem szakítottam időt, hogy lezuhanyozzak, csak magamra kaptam a ruhákat és haza caplattam. Gondolkodtam, hogy visszamegyek Sehunhoz, de előbb-utóbb szembe kell néznem a magányos, üres otthonommal. Nem menekülhetek előle és nem lehetek ennyire gyáva. Így, hazamentem.

Nem néztem körül, nem kerestem ismerős arcokat, illatokat a levegőben, nem mentem a konyhába, csak rögtön a szobámba. Ledobtam a táskám, és becsörtettem a fürdőbe. A forró víz ellazította izmaimat, kicsit felengedett megtört lelkem és megpróbáltam semmire sem gondolni. Félretettem az egyedül élés adta aggodalmakat, nem akartam belegondolni, hogy milyen lesz ezentúl, egyedül főzni, enni, kelni, aludni, játszani, tv-zni, élni… Csak letusoltam, és félig vizesen, meztelenül beestem az ágyamba. Sóhajtottam és lecsuktam a szemeimet.

Felötlött bennem, hogy talán Kai keresésére kellene indulnom, hiszen nincs hova mennie. A rokonai gyűlölik őt, nem fogadják el és nem tűrnék meg maguk között: valójában ez fordítva is igaz. Nem sok pénze volt, így hotel szobára sem tellett nagyon neki. Aggódtam érte, de nem akartam keresni. Fájdalmas és kínos volt, szégyelltem magam. Így maradtam a bizalomnál: okos srác, feltalálja magát és nem keveredik hülyeségbe.

Újat sóhajtottam, feltápászkodtam az ágyamról, megdörgöltem még vizes részeim és felöltöztem. Nem vittem túlzásba, egy térdgatya és atléta bőven túlöltözöttnek számított ebben a rekkenő hőségben. Bementem a konyhába, konstatáltam mennyire nagy a csend, ezért bekapcsoltam a rádiót és kinyitottam a hűtőt. Rögtön mosoly futott ajkaimra, gondosan becsomagolva találtam pár tányért tele étellel, sőt még egy kisebb fazék is volt a hűtőben. Kai tényleg gondomat viselte. Elvettem az egyik kistányért, amin valami húsféleség volt, bólintottam és bedobtam a mikróba. Amíg a felmelegedő ételre vártam, a telefonom üzenetet jelzett. Rögtön felkaptam a fejem, mert tudtam, hogy Seth az. A kezembe vettem a mobilt és izgatottan oldottam fel a billentyűzárat. Mosolyogva olvastam a pár szavas üzenetet.

Feladó: Seth
Címzett: Luhan
Tárgy: Thank You

Most komolyan. Nem kellett volna, de annyira jól esett, hogy gondoltál rám, szóval csak meleg szívvel megköszönöm és ígérem, mindig hordani fogom. Ugye nem azért van a H, mert mindkettőnk nevében szerepel ez a betű? Mert ha igen, akkor sajnálom, nem fogadhatom el a szívedet, mert a lányokra bukom. ~~ Köszönöm szépen, Luhan!

Feladó: Luhan
Címzett: Seth
Tárgy: Thank You:Re

Haha, persze… ha még érted dobogna is a szívem, nem mondanám el, mert rizikós eset vagy. Mi van ha egyszer találkozunk és kiderül, hogy elhízott, rusnya fiatal vagy, szerencsétlen élettel a hátad mögött? Köszönöm, nem, tökéletes nekem Sehuna is! ^^

És szívesen, őszintén, én köszönök mindent. :)