2. Kötet - 018. fejezet

Gondoltam egyet és megtoldottam egy oldallal azt, ami már kész volt. Tudom, hogy ez tőlem édes kevés, de jött egy sugallat, hogy ennek a résznek ott véget kell vetni, szóval kiszúrom a szemetek hat oldallal, sajnálom.

Azt jobban sajnálom, hogy ilyen nagy szünet állt be a történet (most majdnem sorozatot írtam) során, és valójában nem tudom megígérni, hogy nem lesz több ilyen, de a lelkiismeretem, már nem hagyott tovább nyugodni.
És azt is tudom, hogy ez a rész nem ütötte meg a szokott mércét, de meg kell próbálnom visszarázódni, és tudom, ha ezt most nem publikálnám, csak porosodna a C meghajtómon és véget érne minden. És én ezt nem hagyom. Akkor sem, ha beleszakadok. Végigviszem, bár már sok mindent elfelejtettem, és most eléggé félek a közelgő cselekményektől, mert már nem tudom miket akartam... de, majd áthidalom.

Annyit ígérhetek, hogy biztosan a végére érek, még ha hónapok is kellenek hozzá, pedig fejezetszámban, már érzem, hogy nem kellene olyan sokat várni rá. De megpróbálom kitolni egy kicsit, mert muszáj Sehunnak és Luhannek normálisan egymásra találnia és boldognak lennie egy kis ideig. Ha már a való életben ilyen szépen elhagyták egymást a szemetek. Luhan egy kis ribanc. :D Mit van együtt Xiuminnal annyit? :@ Na, jó, nem háborgok és itt befejeztem a felesleges dumaáradatot, ami tudom, hogy senkit sem érdekel, de jól esik magyarázkodni és valójában régebbi időkben mindig felvezettem valamivel a soron következő részté (és általában szerepet kapott benne a könyörgés meg fenyegetés, hogy írjatok kommentet, mert.. :@, de itt hálistennek nem kell ilyesmikhez folyamodnom, remélem a későbbiekben sem kellesz. o.o)

Na, jólvan, hát akkor, csókolok mindenkit. ^^'

Kai POV

Nem bírom tovább… feladom. Ennyi volt. Nincs tovább.

Luhan nem szeret engem.

Nincs értelme tovább figyelmen kívül hagyni ezt a tényt.

Azt hittem… azt gondoltam… abban reménykedtem, ez változhat. Néha úgy éreztem, fontosabb vagyok neki bárkinél, nincs szüksége másra csak is rám, nem vágyik másra, csak is rám.

Tudtam… annyira tudtam, hogy nem kellene belekezdenem. De olyan kétségbeesett volt! Olyan zaklatott és szomorú! Az egyetlen ember, akihez segítségért fordult… én voltam. Csak én. Én pedig bolondul belementem.

Minden olyan szépen indult. A suliban ma szó szerint rám mászott, azt hittem, elég leszek neki. Pótolni tudom azt a valakit, akit elvesztett, mielőtt megkaphatott volna. De úgy néz ki tévedtem.

Már akkor tudtam, hogy vége, amikor nem sokkal ezelőtt elbizonytalanodott. Nem tudta csókoljon-e, simogasson-e, vagy ne. Aztán ránéztem, megszorítottam a kezét és azt mondtam a tekintetemmel, nem baj, majd máskor. Nem kell erőltetnünk semmit. Én várok rá. Ehelyett ő dühös és kétségbeesett lett és nem hagyta, hogy abbahagyjam. Tudtam, hogy marcangolják az érzései. Jól tudtam. Így hát folytattam. Mert ő azt kérte. Mert ő bizonyítani akart.

Aztán elsírta magát. És szívem szúrt.

Majd elhagyta a lakást. Elhagyott engem is.

Még mindig az ágyon térdelek és nézek magam elé, nem tudva mit csináljak. Összetörtem, de most véglegesen. Elhagyott minden erőm, kivesztek belőlem gondolataim, csak az játszódott le előttem újra meg újra, ahogy megölel – búcsúzóul – nem néz rám, csak felpattan és kibotladozik a szobából. Megtorpan sóhajom hangjára, de megrázza a fejét és nem látom többé. Lenézek remegő kezeimre, libabőrös felsőtestemre, majd újra játszom magamban a fájdalmas jelenetet. Sírásra görbül a szám, de visszatartom. Nincs kedvem sírni. Nem old meg semmit. Luhan elhagyott, mert nem szerelmes belém.

Szívem vadul dobogott, fáztam és remegtek a kezeim, nehezen kaptam levegőt és szemeimet könnyeim égették. Végül felszakadt belőlem egy fájdalmas nyögés, kezeimet arcomra, szemeimre szorítottam és kiadtam magamból minden fájdalmam. Keservesen sírtam, és tudtam, hogy elapadó könnyeimmel nem távozik a fájdalom a lelkemből. Ezért nem szeretek sírni. Órákig ráz a zokogás, a néma, értelmetlen zokogás, és nem érzek utána megkönnyebbülést. Nem érzek semmit, csak kínt, keservet, bánatot és fájdalmat. Akkor miért sírjak?

Megreguláztam remegő kezeimet, mély levegővételekkel álltam fel az ágyról, letöröltem könnyeimet és erősen próbálkoztam, hogy visszatartsam a többit. Előkerestem az egyik sporttáskámat és a szobámba mentem.

Vagyis… Shu szobájába.

Nem maradhatok itt tovább. Nem bírom ezt tovább… túlságosan szeretem, ahhoz, hogy lássam, boldogtalanná teszem. Beledobáltam pár pólót, nadrágot, meg mindent, ami a kezem ügyébe akadt és kibotorkáltam a lakásból. Nem néztem hátra, nem bizonytalanodtam el, nem hezitáltam… csak mentem előre, minél távolabb, hogy ne okozzak neki több gondot. Hogy legyen időm és terem felejteni. Talán szüksége lenne a védelmemre… de majd Chanyeol felhív, ha baj van. Mert nem tudnám magára hagyni. Még mindig nem bízom Sehunban. Miatta már elvesztettük Shut. Luhant nem hagyom. Luhan az enyém. Még ha ő nem is engedi, hogy az enyém legyen.

Sírtam, mert a liftben újra rám tört, de nem fáradtam azzal, hogy letöröljem arcomról könnyeim nyomát. A táskát a vállamra hajítottam, a csuklyát a fejembe húztam és lassú léptekkel hagytam magam mögött a tömbházat és az első szerelmemet.

***

Sehun POV

A karjaim között aludt, és ez olyan nyugalommal töltött el, amit el sem képzeltem eddig. Az, hogy engedte, mellette maradjak, már boldoggá tett. A szívem hevesen dobogott a gondolatra, hogy talán mást is engedni fog, nem csak azt, hogy a karjaimban tartsam. Határozottan megbolondított.

Nem tudtam nem arcát nézni, ami fáradt volt most mégis békés. Nem tudom milyen harcokat vívott magával Kai kapcsán, de ezt nem nézhetem tovább tétlenül. Tudom, hogy innentől fogva nem eresztem magam mellől. Szívesen csókoltam volna körbe az arcát, de nem akartam felébreszteni. És letámadni sem. Gyötrődik, és nem akarom, hogy hirtelen bele ugorjon egy kapcsolatba velem. Azt szeretném, ha önszántából jönne hozzám, nem azért mert kétségbe van esve és szomorú. Mocsok dolog lenne tőlem, ha most kihasználnám őt. Így megfeszítettem magam, és csak tűrtem a közelségét, szívtam magamba édes illatát, simogattam puha bőrét és csodáltam gyönyörű arcát.

Összegabalyodó testünk mosolyt csalt az arcomra és megmozdítottam karomat. Ekkor mintha ezer tű kezdte volna szurkálni karomat, Luhan párnának nézte ezt a testrészem és eléggé elzsibbadt ahhoz, hogy fájdalmas legyen. Óvatosan próbáltam mozdítani zsibbadó végtagom, de természetesen felébresztettem. Abbahagytam a mozgolódást és gyengéd mosollyal köszöntöttem. Egy pár pillanatig zavartan pislogott körbe és dörzsölgette a szemét, aztán amikor visszatértek emlékképei, rám nézett és nehézkesen eleresztett egy félmosolyt. Amikor megmozdította a fejét, fájdalmas torzba szaladt az arcom, mire kuncogva hagyta, hogy kiemeljem karomat feje alól.
- Gonosz vagy – suttogtam és a nyomogattam, ütögettem a kezem, hátha hamarabb elszáll a zsibbadás. Mosolyogva rázta a fejét és segített elűzni az undok hangyákat a karomból. – Köszönöm.
- Most mondd, hogy gonosz vagyok – sóhajtott egy nagyot és visszahanyatlott a párnára. Kinyújtózkodott, nyögött egyet, kényelembe helyezte magát és rám nézett.
- Hogy érzed magad? – kérdeztem és végigmértem a testét milliomodik alkalommal.
- Sokkal jobban. A kipihentség csodákra képes.
- És elmondod mitől voltál rosszul és mitől haltam meg majdnem? Az aggodalom fog a sírba vinni – néztem a plafon felé, majd vissza rá. Csendbe burkolózott, révetegen meredt maga elé, majd egy keserű mosollyal vállat vont.
- Azt hiszem kicsit kikészültem érzelmileg. Meg aztán… úgy néz ki, elhagytam Jongint.
- Úgy néz ki? – felvontam a szemöldököm, ő pedig sóhajtva rázta meg a fejét, hogy nem mond többet.
- Őt ismerve már a lakásból is kicuccolt. A lényeg, hogy egy szemétláda vagyok és ezt elég szépen éreztettem vele, még ha nem is akartam, akkor is. Már-már kétségbeesetten akartam őt szeretni… de… látod, most itt vagyok – felém pillantott, szemei bánatosan csillogtak, bólintottam és újra elfordította rólam a tekintetét. – Apropó… köszönöm, hogy újra gondomat viselted. Nem is tudom, hol lennék most.
- Valószínűleg a liftben, egyedül, ájultan. A frászt hoztad rám és Krisre. Eleve a pillanat, amikor megláttalak felért azzal a tipikus jeges rémülettel, hát, amikor hallottalak felnyögni… azt hittem felemészt az aggodalom. Ha nincs Kris, eszembe sem jut, hogy felnyaláboljalak és behozzalak. Lesokkolt a látványod.
- Máskor is voltunk már ebben a helyzetben… - felelte foghegyről és vállat rántott.
- Ja… abban a másik helyzetben még nem is nagyon ismertem azt a Luhan nevezetű egyedet, aki sikeresen elcsavarta a fejemet – felvont szemöldököm és szarkasztikus hangom egy apró nevetést csikart ki belőle, magabiztosan bele nézett a szemeimbe és hirtelen felült, arcával közel az enyémhez.
- Héhéhé… ne ilyen hevesen! – löktem hátrébb. – Éppenséggel nyaldosod a sebeidet Kai miatt! – újra felnevetett, én pedig elmosolyodtam és lefeküdtem mellé. – Szépen kivárom a sorom.
- Helyes. Köszönöm, hogy vársz rám – súgta és közelebb bújt hozzám. Készségesen karoltam át és húztam magamhoz.
- Semmiség, megszoktam – mondtam és innentől valahogy oldottabban kezdtünk beszélgetni. Mesélt a suliról, az érzéseiről, arról mennyire furcsállja, hogy nem furcsa számára ez a pasis téma, hogy mostanában fiúkba szeret bele. Mesélt arról, milyen volt hónapokkal ezelőtt, az eszelős numeráiról, Shuról… sokat beszélgettünk Shuról.

Nem éreztem késznek magam, hogy elmondjam, hogy éreztem a bátyja iránt. Úgy gondoltam ezzel egy kicsit megint összetörném, és épp hogy közel engedett magához. Nem akartam rögtön lerombolni ezt a lassan megépített kezdetleges várat. Még nem voltunk körülvéve védelemmel… így úgy döntöttem elmondhatom neki később is. Mert biztosan el fogom neki mondani.

Nem ment haza. Nem akarta, hogy szembesüljön Kaival, vagy azzal, hogy elhagyta a lakást. Megértettem és örültem is annak, hogy marad. Az egész hétvégét velem töltötte, különösebb tevékenységek nélkül, csak heverésztünk és beszélgettünk. Hétfőn reggel, mégis át kellett mennie, hogy felvehesse egyenruháját, de nem hagyta, hogy elkísérjem.

***

Luhan POV

Bármennyire is szeretem Sehunt, és örülök, hogy velem van… nem tudtam kiverni a fejemből Kait. Bár neki azt mutattam, hogy sikerült feledtetnie velem a történteket… amit el sem mondtam neki, élénken élt bennem minden lélegzetvétele és sóhajai. Az, ahogyan élvezte az érintéseimet, és ahogy hirtelen a magasból a mélybe taszítottam azzal, hogy újra magára hagytam. Ismerem őt annyira, hogy tudjam, köztünk vége mindennek és valószínűleg ő sincs már a lakásban. Fáj a tudat, hogy elkergettem, bűntudatom van és félek is, hogy ezentúl egyedül kell élnem abban a lakásban ahol egykor még Shuval laktam, majd Kaival. Ezért nem mentem haza a hétvégén. Jó volt Sehunnal békességben lenni, de jobb lett volna, ha nem mar belülről a tudat, hogy mit tettem a számomra oly fontos emberrel.

Hétfő reggel nehezemre esett felkelni, átmenni a saját lakásomba és iskolába menni. Legszívesebben átaludtam volna az egész napot. De nem szerettem volna Sehun terhére lenni, mesélt a hazatérő Baekhyunékról, így tudtam, hogy látni szeretné őket. Szóval, felkeltem és erőt vettem magamon. Nem félhetek örökké… egyszer haza kell mennem. Sehun velem akart jönni, de én nem hagytam neki. Nem akartam, hogy lássa újra elgyengülök. Amikor benyitottam, már megcsapott a hűvös üresség és a szívem egy nagyot dobbant. Vettem egy mély lélegzetet és lassan körbejártam a lakást. A konyha érintetlen, a nappali is, a szobák is… semmi nyoma annak, hogy valaki itt lett volna az elmúlt két napban. Egy reszketős sóhaj után bementem a szobájába és tüzetesebben megvizsgáltam. Az ágya be volt vetve, az éjjeliről hiányzott a telefonja, az ágy alól a sporttáskája… a szekrényben csak onnan tudom, hogy hiányos a ruhatára, hogy néhány fogas üresen lógott. Elment. Valóban elment. Hátamat a szekrénynek vetettem és lehunytam a szememet. Megértem. Jól tette. Jól tetted Jongin. Sajnálom…

Feladó: Luhan
Címzett: Seth
Tárgy: Empty house… empty heart

Az életem újabb fordulatot vett. Kiszakítottam magam a rózsaszín, dédelgetett álmomból és elhagytam Jongint. Nem hazudhattam tovább magamnak és neki. Nem érdemli meg. Otthagytam és Sehunhoz menekültem… befogadott és nem nézett le. Nem vetett meg. A hétvégét vele töltöttem, de nem vetette rám magát. Bár nagyon kedves volt és figyelmes nem tudta elfeledtetni velem, mit tettem Kaival. Az, hogy kiszakítottam magam az álmomból, a lelkemből is kitéptem egy darabot. Eldobtam Jongint, annak ellenére mennyire sokat jelent nekem. Ma reggel hazajöttem és nem várt senki. Jongin elment… a lakás üres, ahogyan a szívem is egy kis mértékben. Sajnálom őt, és magamat és Sehunt. Hármunk története talán már túl drámai… de érzem, hogy még nincs vége.

Hálás vagyok, hogy vagy nekem. Nagyon. Beszéltem Krisszel, így ő majd eljuttat hozzád egy ajándékot. Még a múltkor megvettem neked, amikor Kaival jártuk a várost. Kérlek… fogadd el, és emlékezz rám, akármi is történjen.
Köszönöm.

Leeresztettem a telefont, szipogtam egy sort, tenyeremet rásimítottam a hideg ágyra és pillantásommal végig követtem az ágy vonalát. Egy ideig nyilván üres lesz…

Kedvetlenül rugdostam egy kavicsot, a vállamon hanyagul lógott a táska és sóhajtozva meneteltem az iskolába. Ahogy haladunk előre az időben és egyre kevesebb van már csak hátra, annál rosszabb. Miért telik ilyen szörnyen lassan az idő? De legalább az edzésen kiereszthetem a gőzt. Talán nem is vagyok olyan reménytelen eset, ha verekedésről van szó… ki tudja… talán.

Nem lepett meg, hogy Jongin nem jött suliba. A többiek kérdezősködtek merre van, de csak vállat rántottam, hogy nem tudom.
Az egész napom úgy telt el, hogy nem tudnám megmondani mit csináltam, milyen órákon ültem és azokon mit „tanultunk”. Rezignált nyugalommal vártam, hogy suli után találkozhassam Krisszel és mindenféle magyarázat nélkül püfölhessek egy zsákot, vagy kifuthassam még a lelkem is.
Nem kellett csalódnom benne. Viszont, mielőtt elkezdtük volna átadtam Seth ajándékát, ami felől biztosított, hogy meg fogja kapni. Aztán istentelenül kezdett edzeni velem. Azt szerettem Krisben, hogy mindig annyi feladattal látott el, amennyit kinézett belőlem. És nem csak parancsolgatott, hanem gyakran ő is csinálta a gyakorlatokat. Baekhyunékról kérdezősködtem közben, ki is húztam belőle néhány szót, cserébe ő is kérdezősködött és én is adtam pár szavas válaszokat.

Fél óra durván fárasztó bemelegítés után azt mondta megtanít pár ütésre, fogástechnikára. Random verekedni kezdtünk és nem kímélt. Keményeket ütött és gyorsan, figyelnem kellett, ha nem akartam lila monoklikkal gazdagodni. Természetesen leblokkoltam néhány alkalommal és nem is voltam még olyan fürge, de megnyugtatott, hogy nem vagyok menthetetlen, csak… az ő szavaival élve: a balfasz bátyám nem tanított meg arra, amire meg kellett volna.

Miután megtanultam, hogy kell kivédeni és hárítani az ütéseket, elengedett. Fáradt voltam, de már jobban viseltem, mint az első pár alkalommal. Most arra sem szakítottam időt, hogy lezuhanyozzak, csak magamra kaptam a ruhákat és haza caplattam. Gondolkodtam, hogy visszamegyek Sehunhoz, de előbb-utóbb szembe kell néznem a magányos, üres otthonommal. Nem menekülhetek előle és nem lehetek ennyire gyáva. Így, hazamentem.

Nem néztem körül, nem kerestem ismerős arcokat, illatokat a levegőben, nem mentem a konyhába, csak rögtön a szobámba. Ledobtam a táskám, és becsörtettem a fürdőbe. A forró víz ellazította izmaimat, kicsit felengedett megtört lelkem és megpróbáltam semmire sem gondolni. Félretettem az egyedül élés adta aggodalmakat, nem akartam belegondolni, hogy milyen lesz ezentúl, egyedül főzni, enni, kelni, aludni, játszani, tv-zni, élni… Csak letusoltam, és félig vizesen, meztelenül beestem az ágyamba. Sóhajtottam és lecsuktam a szemeimet.

Felötlött bennem, hogy talán Kai keresésére kellene indulnom, hiszen nincs hova mennie. A rokonai gyűlölik őt, nem fogadják el és nem tűrnék meg maguk között: valójában ez fordítva is igaz. Nem sok pénze volt, így hotel szobára sem tellett nagyon neki. Aggódtam érte, de nem akartam keresni. Fájdalmas és kínos volt, szégyelltem magam. Így maradtam a bizalomnál: okos srác, feltalálja magát és nem keveredik hülyeségbe.

Újat sóhajtottam, feltápászkodtam az ágyamról, megdörgöltem még vizes részeim és felöltöztem. Nem vittem túlzásba, egy térdgatya és atléta bőven túlöltözöttnek számított ebben a rekkenő hőségben. Bementem a konyhába, konstatáltam mennyire nagy a csend, ezért bekapcsoltam a rádiót és kinyitottam a hűtőt. Rögtön mosoly futott ajkaimra, gondosan becsomagolva találtam pár tányért tele étellel, sőt még egy kisebb fazék is volt a hűtőben. Kai tényleg gondomat viselte. Elvettem az egyik kistányért, amin valami húsféleség volt, bólintottam és bedobtam a mikróba. Amíg a felmelegedő ételre vártam, a telefonom üzenetet jelzett. Rögtön felkaptam a fejem, mert tudtam, hogy Seth az. A kezembe vettem a mobilt és izgatottan oldottam fel a billentyűzárat. Mosolyogva olvastam a pár szavas üzenetet.

Feladó: Seth
Címzett: Luhan
Tárgy: Thank You

Most komolyan. Nem kellett volna, de annyira jól esett, hogy gondoltál rám, szóval csak meleg szívvel megköszönöm és ígérem, mindig hordani fogom. Ugye nem azért van a H, mert mindkettőnk nevében szerepel ez a betű? Mert ha igen, akkor sajnálom, nem fogadhatom el a szívedet, mert a lányokra bukom. ~~ Köszönöm szépen, Luhan!

Feladó: Luhan
Címzett: Seth
Tárgy: Thank You:Re

Haha, persze… ha még érted dobogna is a szívem, nem mondanám el, mert rizikós eset vagy. Mi van ha egyszer találkozunk és kiderül, hogy elhízott, rusnya fiatal vagy, szerencsétlen élettel a hátad mögött? Köszönöm, nem, tökéletes nekem Sehuna is! ^^

És szívesen, őszintén, én köszönök mindent. :) 

2. Kötet - 017. fejezet

Sehun POV

Összenéztünk Krisszel, és láttam a szemeiben ugyanazt az értetlenséget, ami vélhetően az enyémben is felfedezhető volt. Teljesen lesokkolva álltunk egy helyben és fürkésztük egymás tekintetét, végül nem bírtam tovább és megszólaltam.
- Utána megyek – félelemtől elrekedt hangom még engem is meglepett. Elindultam, de Kris hevesen megragadta alkaromat és maradásra bírt. Megrázta a fejét én pedig türelmetlenül kaptam rá tekintetem újra.
- De aggódom érte, eressz, had menjek – könyörögtem kissé dühödt hangon, de nem hatottam rá.
- Én is aggódom, láthattuk mindketten mennyire feldúlt állapotban volt és a legjobb, amit tehetünk, hogy magára hagyjuk. Láttad, mennyire szégyelli magát, ránk sem mert nézni, most nem igazán van szüksége a társaságunkra.
- De hát… Kris! – csattantam fel, megrángattam a karom, de nem engedett el. Fejemet abba az irányba fordítottam, amerre Luhan elrohant, csendben álltunk és azon filóztam, hogyan szabadulhatnék még barátomtól, amikor egy nyögést és puffanást hallottunk. Kris keze lecsúszott az enyémről és gondolkodás nélkül rohanni kezdtem. Átjárt a fagyos rémület és nem is alaptalanul. Pillanatok alatt értem a lifthez, Krisszel a nyomomban, és a szívem erőteljes dobogásba kezdett Luhan eszméletlen látványára. Ernyedt teste mellé térdeltem, rázogatni és szólongatni kezdtem, de nem reagált rá. Egyre ijedtebbé váltam, pedig egyszer már kerültünk ugyanebbe a szituációba, csak, hogy akkor még nem voltam szerelmes belé. Csak fel kéne nyalábolnom és hazavinnem, de képtelen voltam összeszedni magam. A homlokára tapasztottam tenyerem és kétségbeesetten ismételtem a nevét, mire Kris félretolt az útból, a hátára húzta a fiú testét, nyögve felállt vele és a lakásba sietett.

Követtem, kikulcsoltam az ajtót, kitártam előtte, majd a szobámba invitáltam. Nem a nappaliba, nem a múltkori szobába, ahol elláttam… a saját szobámba. Kris lefektette az ágyamra, lekaptam róla a cipőket, kifutottam a szobából, egy tálat teleengedtem hideg vízzel, fogtam egy kéztörlő törölközőt, a vízbe dobtam és máris a szobában voltam újra.
- Hívjunk orvost? – kérdezte Kris aggódó, halk hangon, hevesen ráztam a fejem, miközben a borogatást a homlokára tettem.
- Pánikroham. Egyszer előfordult már vele, az orvos nem tud mit tenni. Elvesztette az eszméletét, de semmi komoly, amint csillapodik, felébred, akkor beveszi a gyógyszerét és rendben lesz. Sok stressz éri mostanság – hadartam el mondandóm, úgy néz ki, visszatért a lélekjelenlétem.
- Szerinted mi történhetett köztük? – kérdezte újra és leült mellé az ágyra. Én egyelőre felette álltam és köröm rágva vártam, hogy legalább az ujjait mozdítsa meg. Mellkasa szakadozottan emelkedett és süllyedt, rémisztő volt a látványa. Tekintete gondterhelt, sápadt és izzadt volt, minden idegvégződésemmel rá figyeltem.
- Hm? – kérdeztem vissza, majd csend állt be közénk. – Nem tudom – válaszoltam végül, csak, hogy mondjak valamit.
- Magadra hagyjalak? – szokatlanul lágy csengésű szavai felhívták rá a figyelmem. Ránéztem, de ő Luhant pásztázta. Hálásan sóhajtottam fel és vállára simítottam tenyerem.
- Köszönöm. Megmondanád Baekhyunnak, hogy ne haragudjon, amiért nem megyek hozzá? Majd bepótoljuk.
- Persze – bólintott. – Majd felhívlak pár óra múlva. Nem biztos, hogy visszajövök – ezt már úgy közölte, hogy csak a hátát láttam. Intett egyet és elment.

„Csapatunk” három tagja a héten érkezett Szöulba és volt egy garázsszerű helyünk, ahová berendezkedtünk és régen ott tartottunk gyűléseket. Afféle hadiszállás volt. Ott találkoztunk volna ma is, és el is indultunk, csak eszembe jutott, hogy a telefonom itthon hagytam – azt, amit Shutól kaptam, és nem megyek a nélkül sehova. Kénytelenek voltunk visszafordulni, de úgy néz ki, jól tettük.

Egy ideig még álldogáltam és sétálgattam a szobában le-fel, de egy fél óra után meguntam és leültem az ágyra Luhan mellé. Ha jól emlékszem pár óráig volt eszméletlen a múltkor.
Nem akartam arra gondolni, ahogy megpillantottam kilépni a saját lakásából. Azaz űzött tekintet beleégett az elmémbe, de nem akartam arra gondolni. Aggódtam. Mindig aggódtam, ha ő került szóba. Sosem lehetek biztos abban, hány nyugodt napja maradt még addig, amíg meg nem keresik Shu gyilkosai. Akik pusztán azért akarnak az életére törni, mert én megbosszultam fivére halálát. Persze, ha akkor nem a düh és gyász borítja el elmém, meggondoltam volna kétszer is, hogyan cselekszem. De abban a helyzetben és pillanatban nem tehettem mást, csak fegyvert ragadni és addig lőni, amíg biztos nem voltam abban, hogy az illető nem él többé.

Mai fejjel, persze látom, és emlékszem, hogy csapattársaim is mozdultak, hogy közre kerítsék és nekik kellett volna hagynom. Ha akkor ezt tisztán látom az az ember talán ma is élne, a foglyunk lett volna kivertük volna belőle a szart is, és kicsaltunk volna belőle minden információt: hogy valójában miért mi voltunk a célpontjaik, miért csaltak tőrbe minket, mit akartak Shutól… elvezetett volna a főnökéhez, akit könnyű szerrel kiiktathattunk volna, és nem lenne most ez az egész. Lezárhattuk volna… Nem… ehelyett én magánakcióba kezdtem és veszélybe sodortam mindannyiunk életét. Bujkálásra kényszerítettem az egész csapatot és arra, hogy így gyűjtsenek infókat, amiket felhasználhatunk ellenük. Semmit sem tudtunk a halottról, csupán, hogy kínai és, hogy azokhoz tartozott, akik megbízták Shut. De mindegy is… elég lesz, akkor átrágnom magam ezeken, amikor elmondok neki mindent. Neki… Bambinak… megmozdult?

Megmerevedtem és figyelni kezdtem – még jobban. Szemöldökeit ráncolta, arca fájdalmas torzba rándult, ujjai ökölbe szorultak, de nem nyitotta fel pilláit. Szólongatni kezdtem.
- Luhan! Luhan, hallasz? Nyisd ki a szemed! Gyerünk, Bambi! – rászorítottam csuklójára, másik kezem mellkasára simult, kitapintottam szíve rendszertelen ritmusban dobogását, és tovább beszéltem.
- Luhan! Luhan? Figyelj rám! Ha hallod a hangom, nyisd ki a szemed! A tudatod börtönében vagy. Bármit is látsz magad előtt, az nem a valóság! Itt vagyok. Veled vagyok. Nem vagy egyedül, nem kell egyedül megbirkóznod vele. Én vagyok az, Sehun – teste remegése megijesztett, erőszakosabban markoltam csuklóit és kicsit meg is ráztam őt. – Bambi, ne rémissz halálra… eszmélj már, te barom – kétségbeesett suttogásom hathatott rá, mert szemei felpattantak, zihálva kapkodott levegő után, zavaros szemei fókuszálatlanul mozogtak ide-oda, ujjai ijesztő módon remegtek, testét újabb adag veríték borította. Látómezejébe hajoltam, hogy megnyugtassam, nincs egyedül. Nyeltem egy nagyot és arcára simítottam tenyereim.
- Luhan. Nyugodj meg. Vegyél mély levegőt. Figyelj, kimegyek a nappaliba. Egy perc és visszajövök a gyógyszereddel, rendben? Ne pánikolj, csak lélegezz – tagoltan beszéltem, hogy tudatáig is eljusson, aprót bólintott, de tekintete nem árulkodott nyugalomról. Gyorsan kirohantam, feltúrtam a gyógyszeres fiókot, és miután megtaláltam a nyugtatót és magamhoz vettem egy pohár vizet, visszasiettem a szobába. Letettem az éjjeliszekrényre a poharat, ülésbe húztam a már kevésbé remegő fiút, nyugtató mosollyal bombáztam, bár én is feszült voltam és aggódtam. Szájába nyomtam a pirulát, a poharat ajkaihoz illesztettem, szófogadóan kezdte kortyolni a vizet. Majdnem az egész pohárral leküldte, fáradtan pihegett és homlokát vállamnak döntötte. Átizzadt pólóját igazgattam és simogattam a hátát. Már nem beszéltem hozzá, nem lett volna értelme. Zihálva légzése lassan abbamaradt, remegését is sikerült leküzdenie, de úgy hiszem a gyógyszer csak egy óra múlva fejtette ki hatását, amikor elengedett és visszadőlt az ágyra. Rám pillantott, hosszan szemeztünk, végül elkapta könnyáztatta szemeit, lehunyta őket és ki sem nyitotta már. Később álomba zuhant, magatehetetlenül néztem meggyötört arcát, végül bebújtam mellé, magunkra húztam a takarót, szégyentelenül simultam hátához, fejemet tarkójához nyomtam, engedve a kísértésnek néhány csókot hintettem hideg nyakára és szívének egyenletes dobogása – amit mellkasán átvetett kezem, pontosabban tenyerem által éreztem – álomba szenderített engem is.

Álomtalanul álmodtam, a sötétség magába szippantott és zaklatottá tett. A napok történései eszméletlenül gyorsak pörögtek le filmként elmémben és bűntudatom mardosta a lelkemet. Gyászoltam Shut és hitetlenül próbáltam még mindig elfogadni a tényt, hogy egy ilyen fiatal srác, mint Luhan hogy magába tudott bolondítani. Akárcsak a bátyja.

De Shu más volt… az a kapcsolat más volt. Merőben. Sokkal inkább voltunk barátok, társak, elválaszthatatlanok és a szeretetem és szerelmem felé lassan és fokozatosan alakult ki. Nem támadt le semmiféle hirtelenség érzete, így elfogadtam és megszoktam a gondolatot. Az, hogy ő is tudta megnyugvással töltött el, és mindannak ellenére, hogy nem viszonozta és tudtam, sosem lesz köztünk semmi, nem kavart fel. Természetes volt, hogy együtt maradtunk és nem veszítettem el őt a vallomásaim pillanatában. Játékos érintései, ölelései és puszijai a mélybe majd a magasba repítettek, de mindig tudtam, hogy nem olyan szándékkal teszi, mint én. Mélyen szerettem őt, és nem hittem, hogy valaha ez változni fog.

Most pedig, alig pár hónapja hunyt el, emléke már megkopott elmémben, elengedtem és tudtam nélküle élni. Öccse életének részesévé válni egy kaland volt és mesés kalandok egyike, ami olyan meglepetéseket tartogatott számomra, amik nem hittem, hogy elő fognak fordulni velem. Szeretem őt, de máshogy, mint a bátyját. Szenvedéllyel és hevesen, természetellenesen akarok minden pillanatot vele tölteni, a társává válni, birtokolni akarom és sosem átengedni másnak. A nyugalom érzése mellette ismeretlen, sosincs nyugtom, ha a közelemben van. Ha a közelemben van, remegek és égek a vágytól, epekedem és fuldoklom túlcsordult érzelmeimtől. De olyankor boldog vagyok. Persze ez kevésszer adatott eddig meg, hiszen rengetegszer veszekedtünk, vagy amikor boldog is lehettem volna megtagadtam őt magamtól és így sikeresen magam ellen fordítottam és egy másik férfi karjaiba löktem, akivel láthatólag csak szánakozásból van együtt és ez felemészti amúgy sem tökéletesen ép lelkét. Ennek is csak én vagyok az oka és elég nehéz megbocsájtani magamnak azt a tényt, hogy bántom azt az embert, aki a legfontosabb az életemben.

Zavaros, álomszerű gondolatmenetemből arra riadtam, hogy megfordult. Kinyitottam szemeimet és az ő őzike, Bambi szemeivel találtam szembe magam. Lélektükrei üresen meredtek rám, más világban volt, talán fel sem tűnt neki, hogy én is felébredtem. Szívem összeszorult és nyeltem egyet. Pislogtam egy párat, hogy elűzzem feltörekvő könnyeimet, megköszörültem torkom, hogy eltűntessem az ott keletkezett gombócot, mire szemei megteltek kendőzetlen rémülettel és hátrébb araszolt pár centit, hogy jobban lásson. Szaggatottan felsóhajtott és elfordította fejét irányomból. Fájdalmasan konstatáltam, hogy nem tud rám nézni. Bizonytalanul emeltem kezem és hajához érintve ujjaim, szólaltam meg.
- Jobban vagy?
- Hmm – bólintott. Nem vettem el kezem hajától, simogattam és játszadoztam tincseivel.
- Akarsz róla beszélni? – próbálkoztam újra a tőlem telhető leglágyabb hangnemet megütve.
- Mm – rázta a fejét, majd felült és átkarolta a térdeit. Kezem tehetetlenül hanyatlott párnájára.
- Oké. Szükséged van valamire? Víz? Étel? Alkohol? – soroltam halkan, mindegyiknél megrázta a fejét, mire felsóhajtottam. – Enned kellene valamit. Még mindig elég sápatag vagy. Legalább egy kis csokit – noszogattam, de csak nemlegesen rázta a fejét, így feladtam. Felnőtt, tudja, mire van szüksége.
- Akarod… akarod, hogy magadra hagyjalak? – kérdeztem kelletlenül. Fájt kimondani, de ha nem képes még csak rám nézni sem, a jelenlétem is biztosan zavarja. – Kimehetek, ha úgy szeretnéd – folytattam, de nem reagált. Lassan, szemei sarkából rám pillantott és pislantott egyet, kissé tág pupillái magába szippantottak, mintha csak azt mondta volna: „ne hagyj magamra” majd bólintottam egyet, elgémberedett tagjaimat kinyújtóztattam, amik ropogva keltek új életre, majd megragadtam karját és magam mellé rántottam. Őszintén meglepődött, kitágult szemei és kerekedő ajkai is ezt tanúsították. Fejét nyakhajlatomhoz taszítottam, derekánál közel húztam magamhoz és teljesen átkaroltam. Bátor tett volt és kicsit meggondolatlan is, de nem tudtam mi tévő lehetnék, szükségem volt a közelségére. Reszketegen sóhajtottam fel, arcom hajába temettem és így lélegeztem mélyeket. Bal kezét mellkasomra húztam, hogy neki is kényelmesebb legyen és, hogy feledkezzen meg a merevségről.
- Nem tudom min mész most keresztül. Fogalmam sincs, mi történt köztetek Kaival. De hidd el, ugyanolyan nehéz nekem is, mint neked. Tudva, hogy önnön hibámból löktelek a karjaiba borzasztó, és látni, ahogy szenvedsz miattam… még borzasztóbb. Tudom, hogy bántalak, ezáltal egyre mélyebbre küldöm a lelkem, mert te vagy az az ember, aki perpillanat a legfontosabb nekem és nem akarlak bántani. Nem akarlak így látni.  Mégis ez megy hetek óta és már kezdek megőrülni. Nem vagyok önmagam. Szükségem van rád. Szóval… kérlek, maradjunk így egy kicsit és feledkezzünk meg a gondjainkról – kétségbeesésem szülte őszinteségi rohamom hatással lehetett rá, mert szótlanul tűrte cirógatásom és szoros ölelésem. Nem láthattam arcát és nem tudom, mire gondolt, de nem is kellett tudnom. Majd elmondja, ha akarja. Én viszont… felfogva szavaim súlyát, végérvényesen rádöbbentem arra: tényleg szükségem van rá.

Luhan POV

Szörnyű volt. Gyűlöltem a gyengésemet. A pánikbetegségemet gyengeségnek fogtam fel mindig is. Akkor kezdődött, amikor a szüleink meghaltak… sokszor féltem, szorongtam és túltengett bennem a feszültség. Rengetegen nem is tekintik ezt betegségnek, nem veszik komolyan, kinevetnének, ha tudnák. Nagyon kevés ember tud az állapotomról, és ahogy kamaszodtam egyre kevésbé jött elő rajtam. Aztán meghalt Shu is és egyre inkább úgy érzem, bár eltűnnék a Föld felszínéről, bár ne lenne rajtam ekkora teher… amikor megindulnak ezek a gondolatok, hagyom magam sodródni és nem küzdök a pánik ellen, így végeredményként, mindig ugyanazt kapom: elájulok.

Nem tudom mi volt rosszabb: órákig hánykolódni eszméletlenségben és hagyni gondolataimat csapongani, amik természetesen kivetítették elém tetteimet, érzéseimet, szégyellni való viselkedésemet, aminek fő okozója egy Sehun nevezetű egyed volt és a másik Kai, aki bár nem tehet semmiről mégis benne van teljesen. Vagy az, hogy amikor, kinyitom a szemem rájövök, hogy nem a liftben vagyok, nem is otthon, hanem valaki másnak a lakásán. Jeges rémület kúszott fel a gerincemen, és ahogy látómezőmbe került egy szőke fej, rögtön tudtam, hogy Sehunnál vagyok. Szóval melyik a rosszabb? Hogy öntudatlan állapotban is róla elmélkedem, és azon mit kellene kezdenem vele, vagy, hogy felébredve is őt látom?

Talán az utóbbi, mert az ijesztőbb.

Nem tudtam kontroll alatt tartani őrültségem, így újabb rohamszerű rosszullét vont karmai közé, én pedig tehetetlenül hánykolódtam és vártam a megváltó nyugalomra, amit Sehun gyógyszere hozhatott. Lecsillapodásom hosszú ideig tartott, mint mindig, végül ugyanazzal végződött, mint általában: elaludtam.

Mikor legközelebb felébredtem, nem kellett azon gondolkodnom hol és kinél vagyok, rögtön beugrott. Nem kellett attól sem tartanom, hogy megint rohamom lesz, mert lenyugodtam már ennyire és a nyugtató is dolgozott még bennem. Aztán furcsán kellemesen éreztem magam, amit a hátamhoz simuló testnek tudtam be, a jóleső meleg érzés még inkább elkábított. Tudtam, hogy ő fekszik mellettem, szorosan hozzám bújva.

A szívem vad ütemet diktált, kivesztek a gondolatok a fejemből és csak testének közelségére tudtam koncentrálni. Bőrét bőrömön éreztem, illatát az orromban, légzését a nyakamon, muszáj volt látnom őt. Megfordultam, szembe kerültem vele, pár centi választott el bennünket egymástól. Arca nem nyugalomról árulkodott, még álmában is aggódó és gondterhelt volt. De gyönyörű. Még így is.

Kissé elvesztem csodálásában és észre sem vettem, hogy kinyitotta szemeit. Bűnös gondolatok tolultak agyamba, hogy nem volna szabad hagynom kicsúszni az irányítást a kezeim közül. Jó volna befejezni ezt a „pasikba vagyok szerelmes” herce-hurcát. Jongint sikerült elmarnom saját magamtól, Sehun sosem volt az enyém, és nem is kell, hogy az enyém legyen. Nem érdemlem meg, hogy boldog legyek, azok után, amiket tettem meg pláne. Shu nem lenne rám valami büszke…

Halk hangja rántott vissza a valóságba, rákaptam a tekintetem, figyeltem mozgó ajkait és próbáltam felfogni miről beszél. Nem akartam, hogy lássa, mennyire elgyengültnek érzem magam és bizonytalannak, ezért csak tőszavakban válaszoltam, megpróbáltam ignorálni a jelenlétét, legalábbis megjátszani, hogy ignorálom és elég hitelesen alakíthattam, mert könnyen átvertem. Amikor magához rántott annyira meglepődtem, hogy szóhoz sem jutottam. Azt hittem haragudni fog rám. Hogy undorodni fog tőlem, vagy valami. Nem számítottam kedvességre és ragaszkodásra. Egyértelműen csapzottan jelentem meg előttük félig öltözködőben voltam még, sugárzott rólam, hogy egy rosszul sikerült szex élményből jövök éppen. Mégsem taszított el és hagyott magamra. És szavaival is alátámasztotta ezt. Amikor arra kért, hogy maradjak így, ölelkezve egy kicsit, belesajdult a szívem. Nem volt elég erőm ellökni őt, és ő sem akart ellökni engem. Így maradtam, biztonságot nyújtó karjaiban és azon imádkoztam, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget.

Aztán persze eszembe jutott Jongin csalódott nyögése és máris nem éreztem olyan jól magam. Jongin képes lett volna értem bármit megtenni. Bármit. Még boldoggá is tudott volna tenni. Csak, hogy elénk gördült egy olyan akadály, amit nem tudtam leküzdeni. Az akadályt, pedig úgy hívták: Luhan.
Bármennyire is próbálkoztam, egy részem sosem fogadta el őt. Nem tudtam elvonatkoztatni Sehuntól, még ha egy pár percre, órára, napra azt gondoltam, élhetek is nélküle. Nincs rá szükségem. De én magam sem hittem el sosem, hiszen… mindig mondtam, hogy végül úgyis mellette kötök ki és Jongint csak bántani fogom. Ő is tudta. Én is. Mégis belementünk ebbe az őrültségbe. Sajnálom őt és emiatt undorodom magamtól. Kihasználtam, majd eldobtam. Tulajdonképpen már kétszer dobtam őt el magamtól. Mindkétszer ugyanennél a kritikus pontnál hagytam faképnél. Úgy néz ki nem vagyok valami befogadó típus… hogy mondjak valami vicceset is a rengeteg melankolikus mellett. Bár, azt hiszem, ez most nem sikerült túlzottan.

Egyetlen ember volt jelen pillanatban az életemben, akitől nem kellett elvárnom semmit és ő sem várt el semmit, nem kellett üres ígéreteket tennem neki és nem kellett harcolnom érte. Bármit megadtam volna, csak, hogy most ebben a percben mellette lehessek. Érezzem nyugalmát, mert ő mindig le tudott hűteni eddig. Ujjaim égető bizsergésbe kezdtek, vágyat éreztem, hogy írjak neki és elmondjam, mennyire örülök, hogy mellettem van, képletesen értve persze. Az, hogy Seth még a legutolsó pillanatban is mentsvárat jelenthet nekem, megkönnyebbülést okozott ezekben a nehézkes percekben.

Jól esett Sehun közelsége, simogató ujjai, puha ajkai a hajamban, rám fonódó lábai, jó volt érezni kezem alatt heves szívdobogását, de a gondolataimnak nem tudtam gátat szabni. Úgy, ahogyan a könnyeimnek sem. Seth gondolata valahogy újra levegőhöz juttatott és erőt adott, így, amikor feszültségem oldódni kezdett, könnycsatornáim ezzel párhuzamosan nyíltak meg és nem tudtam, illetve nem is akartam megállítani csordogáló könnyeimet. Jobb volt kiadni, könnyebb volt utána mindig is, Sehun pedig nem olyan valaki, aki előtt nem sírtam volna már. Csendesen sírtam, nem is igazán volt ez sírás, csak a könnyeim folytak és remegtek az ajkaim, így nem próbáltam meg beszélni. Sehun bizonyára megérezte a nedvességet csupasz karján, így máris változtatott pozícióján, úgy, hogy láthasson.
- Miért sírsz? – suttogta, majd ujjaival letörölte könnyeimet. Karjaimat szorosan fűztem köré, fejemet nyakhajlatába temettem és nem válaszoltam. Karjait hátamra vezette és megnyugtatóan simogatott. – Semmi baj, add ki magadból – duruzsolta fülembe és puszit hagyott bőrömön.

Pár perc múlva alábbhagyott csendes zokogásom, így megkíséreltem megszólalni.
- Van olyan ember az életedben, akiről tudod, hogy bármiről is legyen szó támogat és melléd áll? Vigaszt nyújt szavaival és eléri, hogy jobb kedved legyen? – kérdeztem kissé érdes, rekedt hangon.
- Volt egy ilyen ember, igen – bólintott. – De sajnos, már nincs köztünk.
- A bátyámról beszélsz, igaz? – kérdeztem, mire hümmögött, hogy igazat adhasson. – A bátyám… biztosított számomra is egy ilyen személyt. Sosem találkoztunk még, de most azt kívántam bárcsak itt lehetne és támaszkodhatnék rá. Miközben itt vagyok veled és nyugodtan ölellek, a szomszédban romba döntöttem valaki más érzéseit. Már másodjára. Bűntudatom van, és nem érdemlem meg, hogy kedves legyél velem, ezért úgy érzem az egyetlen ember, aki most válaszokat adhat nekem az Seth, mégsem visz rá a lélek, hogy felálljak és kisétáljak az ajtódon újra – nem láttam az arcát, nem tudtam leolvasni reakcióit, de csendben maradt és nem felelt semmit, bár nem is tudom, milyen válaszra számítottam. Erre nem igazán lehet választ adni. Percekkel később mindkettőnket ülő helyzetbe tornázott és miközben vállaimat szorította mélyen nézett a szemembe. Komoly volt és eltökélt, majd egy apró mosoly kúszott ajkaira.
- Meg ne merészeld átlépni a küszöbömet, mert Istenre esküszöm, hogy nem állok jót magamért. Többé nem engedlek el, Luhan. Nem érdekel, mennyi időre van szükséged, de nekem már nincs több. Megmondtam: Szeretlek. És ha van egy Sethed, ha nincs, tudnod kell, hogy én ugyanolyan személy lehetek számodra, mint ő. Én, megértelek és nem feddlek meg a Kaival való viszonyod miatt. Ne tarts tőlem és őrültség lenne megtagadnod magadtól, megérdemelsz és én is téged. Mi lenne, ha félretennénk a pesszimizmusunkat és egy kicsit pozitívabban állnánk hozzá a helyzethez? Jongint én is sajnálom, amiért belekeveredett kettőnk ügyébe, de erős srác, majd kiheveri.

Szavai egyszerre leptek és hatottak meg. Szeretete és bizalma ledöntött a lábamról, és keserűen gondoltam arra, hogy ha az első perctől kezdve így reagál, elkerülhettük volna ezeket. Gondolok itt Kaira, mert ő az, aki a legjobban megsínylődi a történteket.
- Köszönöm – nyögtem végül ki, és nem mertem a szemeibe nézni, hogy ezeket a gondolatokat megtarthassam magamnak. Éreztem, hogy vér szökik az arcomba, érzékeltem Sehun lágy mosolyát és hüvelykujja simogató érintését a vállaimon, majd ajkai gyengéden tapadtak homlokomra és ugyanilyen lágy és szerető ölelésbe vont. Ha akartam volna sem tudtam elrejteni előle, mennyire jólesett ez a kedves gesztus tőle, mert jóleső sóhajom mindenképpen ezt támasztotta alá. Egy rövid ideig hezitáltam, majd felemeltem karjaimat és nyakát átkarolva bújtam hozzá szorosan és próbáltam elhitetni magammal, hogy innentől minden már csak jobb lehet.  

2. Kötet - 016. fejezet

Annak ellenére mennyire fáradt voltam, jól éreztem magam. Nyugodt voltam és vééégre kiegyensúlyozott. Nem nyomta a lelkemet a bánat súlya, és ez nagyon megkönnyebbült érzéssel töltött el.

Pár hónap alatt sikerült teljesen felfordulnia az életemnek, de azt hiszem mára már elfogadtam mindent. Kényszerből, de el.
Meghalt életem legfontosabb személye. Őt elveszítettem és kaptam helyette egy másik személyt, akit bátyjámként szerethetek és támaszkodhatok rá. Nem szeretem a gondolatot, hogy nincs többé Shu, de örülök, hogy betartottam az ígéretem és írtam akkor Sethnek.
Ha ez nem lenne elég problémának és lelki betegségnek, rájöttem, hogy félig meleg vagyok félig hetero. Ha teljesen meleg lennék, nem gerjedtem volna lányokra soha és a múltkori incidenst figyelembe véve, még mindig vonzzanak a lányok, csak ... mostanában nem olyan szinten mint egyes férfiak. Mert nem tapasztaltam, hogy mondjuk Kristől elakadna a lélegzetem és perverz gondolataim támadnának... 

Beleszerettem egy férfibe, aki nem akarta viszonozni az érzelmeimet... most bezzeg.
És kiderült, hogy a legjobb barátom is ugyanúgy van, mint én, és szerelmes belém.

Pár hónap leforgása alatt ezek bizonyosan soknak tűnnek egy ember életében. Nem is csoda, hogy kész lelki roncs voltam az elmúlt időszakban, és kár volna tagadni, hogy ha Sehunra gondolok nem facsarodik össze a szívem. De Kai tudja velem feledtetni, és ha rágondolok mindig mosolygok. És nekem erre van szükségem. Nem harcra magammal meg egy másik személlyel. Sehunnal nem működne. Más világ vagyunk. De Jongin, más kérdés. Ő ... ő a nekem való.

Amikor a háztömb elé értem, fáradtan sóhajtottam, ez amolyan megkönnyebbült sóhaj volt, hogy végre hazaértem. Felnéztem az épületre, zsebre vágtam a kezeimet és elindultam, csak hogy pár lépés után újra megtorpantam. A szívem hevesen kezdett kalapálni és nem tudom miért, de meglepődtem. Mit is hittem? Hogy sosem találkozunk többé? Hiszen szomszédok vagyunk...
Ő is ugyanúgy meglepődött, hogy találkoztunk, tisztán le lehetett olvasni az arcáról.
Egy kicsit megrémültem, bevallom. Mielőtt köszönhetett volna gyorsan elindultam és elsuhantam mellette. Berontottam az épületbe és sietősen a lift felé sétáltam. Már épp csukódott az ajtó, amikor Sehun kezeit pillantottam meg, a lift ajtaja engedelmesen széthúzódott, ő pedig dühös és értetlen tekintettel meredt rám és belépett a liftbe. Megnyomta a gombokat és felém fordult.

- Most már menekülni fogsz előlem, ha meglátsz? - sértett hangja méginkább fokozta értetlen és biztonytalan érzelmeimet.
- Nem is menekülök.. cs-csak sietek! Haza. Én.... sietek - gyenge próbálkozásomon még én is átláttam. Elmosolyodott és a lift korlátjának dőlt. Felsóhajtott és nyíltan méregetett a tekintetével.
- Sosem mondtam még neked... hogy mennyire gyönyörű vagy - hangja halk, mosolygós és édes volt. Annyira megdöbbentem, hogy válaszolni sem tudtam. Ránéztem és éreztem, hogy elpirulok. Úgy reagálok, mint egy lány... jézusom. Egy egészen kicsit talán meg is hatott... talán. Elkaptam róla a tekintetem és megköszörültem a torkom.
- Hogy mondhatsz ilyet és így egy férfinak? Megsértődöm.
- Ne tedd - oldalra billentette a fejét. - Bóknak szántam. Profilból még helyesebb vagy... Bambi - furcsa volt a becenevemet hallani a szájából. A becenevet, amit ő adott nekem. A szívem nagyot dobbant és újra ránéztem.

Ahogy a tekintetünk kapcsolódott a nagy dobbanások egyre sűrűbben jelentkeztek, éreztem, hogy kiszárad a torkom és izzadni kezd a tenyerem. Egy pillanattal később átszelte a köztünk lévő távolságot, megrémültem és a falhoz húzódtam, de ahelyett, hogy nekem rontott volna, megállt előttem, tekintete elsiklott mellettem, karjával kinyúlt és a lift zötykölődve megállt. Ő állította meg. Értetlenül néztem rá, arcával visszafordult felém és csak nézett. Nem szólt egy szót sem, kezét visszahúzta maga mellé, nem tolakodott, nem beszélt, nem tett semmit. Csak fürkészte a tekintetemet.

És úgy éreztem a lelkemig hatol. Sosem éreztem még senkivel, hogy ennyire intim lett volna egy pillantás. Egy pillantás, mely sosem szakad meg. És úgy éreztem a szívem felolvad. Abban a pillanatban felolvadt, amikor közelhajolt és belenézett a szemeimbe. Megrengette a világomat és nem tudtam többé neheztelni rá. De már elfogadtam a kettőnk helyzetét. És úgy látom ő is.
Tekintete nem árult el egyetlen érzelmet sem, annál többet a szemei. A szemei miatt kalapált a szívem, száradt a torkom és izzadt a tenyerem. Mert az volt az igazi Sehun, akit a szemein keresztül lehetett látni.

Egy megtört, keserű, bánatos, sorsát elfogadott férfi. És én tettem ilyenné.

- Miért? - suttogtam a kérdést. Ahogy a kérdés elhangzott, megtört a varázs, bezárkózott, elhajolt, megnyomta a gombot és visszahátrált a helyére és a lift újra elindult.
- Kellett egy perc, csak hogy nézhessem a szép arcodat - rögtön választ adott és többet nem nézett a szép arcomra.

Mindketten tudtuk, hogy nem erre kérdeztem rá. Mindketten tudtuk, hogy azt kérdeztem, miért mi, miért most, miért tettük azt, amit tettünk és miért nem hallgattunk a szívünkre a kezdetektől? Mégsem válaszolt rá és ez így volt rendjén. Én sem firtattam.

- Azt akarom, hogy újra belém szeress! - kijelentésére visszazökkentem a valóságba, meghökkenve meredtem karját összefűzött valójára, sugárzott róla a magabiztosság és arrogancia, nyoma sem volt az előző sebezhető énjének. És mind a kettőbe szerelmes vagyok... efelől semmi kétség. Nem válaszoltam semmit, hallgatásba burkolóztam, lesütöttem tekintetemet, mély és halk hangja rántott újra vissza hozzá. A lift vele egy időben egy rövidet csengett és kinyílt az ajtó.
- Szeretlek - hangja fagyos tőrként hasított belém, rákaptam tekintetem, de már csak hátát láttam. Az első másodperc töredékéig gondoltam arra, hogy utána kapok, de el is feledtem rögtön, hiszen mit tennék utána? Nem tudnék megszólalni. Ahogy most sem. Követtem őt, de nem szóltam semmit. Úgy nyitottunk be a saját lakásainkba, hogy nem vettünk egymásról tudomást.
- Komolyan gondoltam. Mindkettőt - búcsúzóul megforgatta a tőrt és bezárta maga mögött az ajtót. Megütögettem a mellkasom, hogy enyhítsem szívem gyors dobogását, de nem segített. Lenyeltem a dühömet, a sóvárgásomat és bementem az előszobába. Ledobtam a cipőmet és ahogy léptem, úgy nyikorgott a padló is.
- Hmm? Ezt eddig nem csinálta... - tűnődtem halkan. Nem akartam Sehun szavaival foglalkozni. Később... ne most. Fáradt vagyok. Dühös vagyok. Szomorú vagyok. Egy idióta vagyok.

- Áh, megjöttél? - hallottam meg Kai hangját. Kai. Igen, Kai. Én Vele Vagyok. És szeretem is. Egy kicsit. - A konyhában vagyok! - tette hozzá, mire akaratlanul is elmosolyodtam.
- Te mindig ott vagy. Most a háziasszonyom, vagy a barátom vagy? - ahogy közeledtem úgy vettem lejjebb hangerőmet, majd amikor mögé értem, megsimogattam a vállát ő vigyorogva pillantott oldalra, megpusziltam az arcát, majd erősen hátba vágtam és leültem az asztalhoz.
- Éhes vagyok asszony - mondtam mély hangon, hangosan felnevetett, ami végül kuncogássá csendesedett.
- Hülye vagy. Amúgy szerintem, a kapcsolatunkban, te vagy a nő - felvont szemöldökének látványa ugyanerre a cselekedetre késztetett és megköszörültem a torkom, hogy érezze ez nem tetszik túlzottan. - Főleg abban a helyzetben... biztos vagyok benne, hogy te lennél a nő - folytatta, kezemet arcom elé tettem és felsóhajtottam.
- Szerintem a kapcsolatunkban nincs női szereplő. Egyenrangúak vagyunk. Az, hogy.. az ágyban milyen szerepet fogok betölteni... még kérdéses - a végére elrekedtem, a nyilvánvaló zavaromat nem tudam tovább leplezni.
- Óóó, valóban? Kérdéses? Ennyire tapasztalt vagy? - önelégülten dőlt a gáztűzhelynek, lábát keresztezte maga előtt, ahogy karjait is. Felvont szemöldöke csak méginkább tükrözte fölényes helyzetét ezt a témát illetően, egyértelmen még nagyobb zavar vett uralma alá.
- Lehetne, hogy nem hangoztatod milyen nagyon tapasztalt vagy Jongin? Földbe tiporod azt a kevés önbecsülésemet is, ami maradt. Rengeteg lánnyal voltam már, nem lehet annyira más egy férfival... - töprengő hangom újabb vigyorgásra késztette.
- Félsz, hogy fájna, mi? - na, úgy éreztem itt volt elég. Nem elég, hogy az arcom már olyan lehet, mint egy érett eper, a szívem is felrobbanni készült. Felálltam, elsepertem a gáztűzhely elől, morogtam egy keveset, majd megkóstoltam a levest, amit főzött. Sosem szerettem estére levest enni, de látva, hogy készült és csak nekem, meghatott és nem tettem szóvá - bár ő is tudja ezt nagyon jól. Szedtem magamnak, leültem az asztalhoz és enni kezdtem. Zavarom pár percen belül elmúlt, mert ahogy erőt vett rajtam az éhség, semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy jóllakjam.

Kai pár percen belül megszánt és békén hagyott, inkább csatlakozott hozzám. Már amúgy is szóvá akartam tenni, mennyire utálom, ha néznek evés közben és nem csatlakoznak... amit szintén tud.

Eleinte csendesen falatozgattunk, de aztán ő unta meg hamarabb a csendet és kérdezősködni kezdett Kris felől. Kicsit panaszkodtam, hogy életcéljává vált megölni engem, de kinevetett és azt mondta jó ötlet végre önvédelemre tanítani engem. Viszont bármennyire is próbált meg könnyedén beszélni, éreztem hangján a feszültséget, és amikor firtatni kezdtem a dolgot, mintha egy kicsit bepánikolt volna. A kezében lévő szalvétát gyűrögette - erősebben a kelleténél - és elterelte a témát. Szóval ... miért is aggódik értem mindenki ennyire? Miért erőlteti mindenki, hogy tanuljak meg verekedni? .... Valamit titkolnak előlem. 

Természetesen nem tudtam leszállni a témáról, és vissza-visszakérdeztem a témáink között, de mindig ügyesen kitért, elterelt vagy egyszerű és kézenfekvő válaszokat adott. Gyanús volt, de mivel nekem sem volt ellenemre a verekedés, nem mentem bele mélyebben. De azért a lelkem mélyén aggasztott.
Mire befejeztük a vacsoránkat - fél óra kínkeserv - kitárgyaltuk az összes lehetséges szexuális pózt, ami kényelmes és élvezetes lehet két férfinak. Ő ugyanis mindig a szexszel terelte el a figyelmemet az önvédelmi technika miértjének kérdéséről. Aztán persze hangoztatta, hogy ő sem annyira tapasztalt, szóval majd kettőnknek kell kipróbálnunk mindent, mondanom sem kell, mennyire zavarba hozott. A kaja után rögtön a fürdőszobába menekültem, hogy a langyos víz lemossa rólam a nap fáradalmait. Bár a suliban már lezuhanyoztam egyszer, most nem jutott jobb ötlet az eszembe, amivel távol tarthatnám kanos Jongint. Rettenetes ez az ürge néha.

A víz elmosta kavargó gondolataimat az előző témákról, viszont eszembe jutott Sehun. Na, rajta nehezen fogom túltenni magam. Tudom, hogy beszélnem kell Kaival erről. Össze vagyok zavarodva, senkit sem akarok bántani a végén meg mindenkit bántok. És utálom ezt. De... olyan jól megvagyunk mi ketten. Olyan jó párost alkotunk. Még nem akarok felébredni az álmomból. Olyan szép és harmonikus. De Sehun mai vallomása földhöz vágott és szíven ütött. Nem tudnám elfelejteni... és végre azokat a szavakat mondta, amiket az elejétől hallani szeretnék. Szeret... azt mondta szeret... és ahogy erre gondolok, a szívem rendszertelen ritmusban pumpál és a testem forrósodni kezd, ahogy rágondolok. Zavarba jöttem.

Szórakozottan csavartam körbe derekam egy törölközővel és bamba mosollyal az arcomon nyitottam ki a kulcsra zárt ajtót. Amint kitettem a lábam a fürdőből egy türelmetlen Kaiba botlottam. Rögtön kijózanodtam és elszállt Sehun gondolata, ránéztem Jonginra és elszégyelltem magam, amiért elmenekültem előle.

- Lenyugodtál? - kérdezte felvont szemöldökkel. - Nem volt gyerekes eliszkolni előlem?
- Mit tehettem volna? Teletömtél a szexuális feszültségeddel és zavarba hoztál! - védtem meg magam és elsétáltam mellette. Mivel én hülye nem törölköztem meg, csak kisétáltam a meleg "gőz"fürdőből, most a hűvös levegő borzongatott és nagyon szarul esett. Még hallottam felszabadult nevetését, de nem foglalkoztam vele. Ruhákat kapkodtam ki a szekrényemből és alsógatya után kutattam.
- Én nem vesződnék a helyedben azzal, hogy felöltözz - mellékes hangnemben megejtett mondata megdermesztett. Villámként csapott belém a felismerés, hogy ő végig lelkileg készített fel arra, mit szeretne, és mire vágyik. Megijedtem és irtó gyorsan fordultam felé, amin újra csak nevetett.
- De baromi jó kedvedben vagy - morogtam rémültem és megköszörültem a torkomat.
- Hülyéskedsz? Látni, ahogy reagálsz ... felülmúlja a képzeletemet - elvigyorodott, ellökte magát az ajtófélfától és lendületesen előttem termett. A szekrényhez húzódtam, gyors csókba vont, időm sem volt rendesen viszonozni, már el is húzódott. - A legjobb kezekben vagy Luhan - bizonygatta és újra megcsókolt.

Miért van az, hogy pár perc alatt képes megváltoztatni bennem az összes eddig gondolt érzésemet? Miért érzem úgy, hogyha mellettem van, nincs szükségem senki másra, csakis rá? Miért van az, hogyha megcsókol, nem tudok racionálisan gondolkodni és a külvilágra figyelni? Ha velem van miért nem zavar, ha mások is észreveszik, mi van köztünk? ... Miért törpül el Sehun a gondolataimban és miért lesz kimagasló Ő, ha velem van? Mit érzek iránta? Shu kérlek, segíts... Nem akarom ennél jobban is összetörni a szívét. 

Pár pillanat alatt elfeledtette velem bűnös mivoltomat és senki és semmi másra nem tudtam figyelni csak rá és a csókjaira, mik egyre sűrűbbek, mélyebbek és nagyobb jelentéssel bíróak lettek. Alig győztem levegővel, de ő szakadatlanul nyomult előre és nem hagyott nyugodni. Kezeivel nedves mellkasom barangolta be, végül ugyancsak nedves hajamba túrt és közelebb rántotta fejemet az övéhez. Szó szerint megbabonázott és kiürítette agyamból azokat a gondolatokat, amik miatt eddig aggódtam.

Karjaim mozgásba lendültek, levettem róla a pólót és végigsimítottam hibátlan, sima, feszes bőrén. Tenyereim mellkasán állapodtak meg, gyengéden szorítottam rá mellizmaira és öntudatlanul, teljesen ösztönösen simogattam ujjaimmal mellbimbóit. Tettem hatására közelebb préselődött hozzám, kezeit végigvezette egész felsőtestemen, majd a törölközőn keresztül belemarkolt fenekembe. Ugrottam egy kicsit a kissé erőszakos érintéstől, de a pillanat tört része alatt váltott át döbbenetem élvezetté. Aztán egyik keze megint hajamba túrt, másik kezével szorosan tartott és combomnál érezte vágyának félreérthetetlen jelét. Ekkor egy kicsit észhez tértem és egy felkiáltás szerű hang a fejemben arra ösztökélt, hagyjam abba. De nem tettem. Nem húzódhattam el tőle. Most nem... A következő pillanatban agyamban felrémlett Sehun távolodó alakja és suttogása, amint szerelmet vall. 

Lefagytam és nem viszonoztam Jongin lázas ölelését és vehemens csókjait. Megérezte bizonytalanságomat, fejével elhúzódott annyira, hogy nyugodtan a szemembe tudjon nézni. Fürkésző tekintete bánatot varázsolt lelkembe, és szívem hangos, erőteljes és gyors ütemű dobbanásokba kezdett. Kapkodni kezdtem a levegőt, mintha légszomj gyötörne, megnyugtatásként elhúzta kezét hátsó felemről és végigsimított arcélemen. Bizakodó mosolyt villantott és édes puszit hintett ajkaimra. Bólintott egyet és kezeinket összekulcsolva nézett rám újra. Csendes és önzetlen tettei belemartak a szívembe, csalódottságtól súlyos tekintete beletaszított a fekete mélységbe, mely lelkem üres végtelenségét tükrözte, szívem még hevesebben vert és ajkaira tapadtam. Nem akartam csalódást okozni magunknak. Én. Már. Lezártam. Őt. Hagyj békén, Sehun!

Rájöttem, mintegy megvilágosodtam, hogy annyira belelovalltam magam a Jonginnal létesített kapcsolatomba, hogy teljesen elhitettem magammal, nincs szükségem Sehunra. Nem akarom Sehunt. Pár nap leforgása alatt Jongin teljesen meg tudta változtatni az akaratomat és abszolút nem állíthattam már biztosan, hogy Sehunnal együtt akarok lenni párként. De a tényen nem változtatott semmi sem, hogy belé vagyok szerelmes.
Egészen eddig a pillanatig. Amint megéreztem, hogy nem fogunk leállni az előjátéknál és Kai nem fog megelégedni, ha kézzel rásegítek vágyainak beteljesülésére... újra felvillant bennem, hogy nem akarom megtenni. Nem tudom megtenni.

Pillanatok alatt sikerült felhergelnem magam ezekkel a gondolatokkal, ezt Jongin is megérezhette, hiszen hirtelen nagyon szenvedélyesek és kicsit erőszakosak lettek csókjaim és érintéseim. Nadrágja korcának birizgálásával foglalatoskodtam, amikor elkapta a kezemet és újra belenézett a szemeimbe. NE! Ne Nézz rám így... 

A lemondás apró mosolya bujkált szája szegletében, tetteim elcsendesedtek, nyugodtan álltam előtte és be szerettem volna bizonyítani neki, hogy én vele akarok lenni. Nincs szükségem senki másra. Talán megértette néma utasításomat, újra megcsókolt, ezúttal gyengéden és mélyen, majd elindult velem az ágyam felé. Követtem őt és hagytam, hogy maga alá temessen és átvegye az irányítást, bár eddig ő irányított. Valóban enyém a női szerep az ágyban. Ezen kissé elmosolyodtam, majd figyelemmel kísértem, ahogy övét kicsatolja, végig a szemembe néz és lassan letolta a nadrágját. Nyeltem egy nagyot, fészkelődtem egy kicsit, hátha kényelmesebb lesz, hát tévedtem... de egy próbát megért. A szívem zakatolt és visszatértek bűnös gondolataim. Már nem hatott rám Jongin varázsló csókja. Többé nem tudtam elfeledni, amit készülök megtenni.
Végig arcomat kémlelte és várt. Tudta, hogy vívódom önmagammal. Átkaroltam lapockáit és közelebb vontam magamhoz. Nem tudtam tétlenül feküdni és várni a csodára, hogy lelkiismeret furdalás nélkül rá tudjak hangolódni újra Kaira. Elvesztettem ezen reményemet, viszont szerettem volna tovább menni és megadni neki azt, amit megérdemel, és mert én is akarom. Egy kicsit. Sem. Nem tudom... gondolkodom... ha gondolkodom abból sosem születik semmi pozitív. Nem tudok nem gondolkodni.

„Nincs jogom azt kérni, hogy ne engedj Jonginnak?”  - csengett fülemben Sehun lemondó hangja és szemeim kipattantak. Csókunkat nem szakítottam meg, Kai hamarosan megtette és nyakam kényeztetésébe kezdett.
„Ha tudod, mit akarsz... tudod, hol találsz.”

„Elérem, hogy újra belém szeress!”
„...Szeretlek.”

Szavai éles tőrként vágtak elmémbe és szívembe újra és újra. Jongin keze levándorolt a törölközőmhöz és azon keresztül próbált izgalom hozni.

Tényleg ezt akarod tenni? A mélybe akarod taszítani magadat és Kait is?
Amint eljutott a tudatomig a hang tulajdonosa a fejemben, könny lepte el lehunyt szemeimet. Megremegett egész testem és belsőm, bal karommal eltakartam arcomat, jobbal lefogtam Jongin csuklóját. Aprót ráztam a fejemen, hogy kitisztuljon, de Shu okító szavai újra és újra felcsendültek füleimben. Felültem, Jongint is erre késztetve, elvettem kezem arcom elől, nem nyitottam ki szemeimet, mert nem akartam szembenézni vele. Nyakába karoltam és átöleltem. Nem viszonozta. Mikor éreztem, hogy szemeimből kicsordulnak könnyeim, felkaptam az ágy végébe dobott ruháimat és felpattantam az ágyról, fájdalmas nyögés szakadt fel Jongin torkából, ami újabb remegést váltott ki belőlem és undorodni kezdtem magamtól. Felkapkodtam a ruháimat, beledugtam lábaimat cipőmbe, felkaptam a telefonomat az asztalról és elhagytam a lakásomat... elhagytam az én Jonginomat.

Keserves zokogás rázta meg a testemet, de nem akartam átadni magam neki. Becsaptam magam mögött az ajtót a pólóm másik ujjába is belecsúsztattam kezem, megigazítottam melegítőnadrágomat, megtöröltem könnyáztatta arcomat és felnézve egy döbbent Krisbe botlottam. Megijedtem és hátráltam egy lépést, de az ajtóba ütköztem. 

- Hé, hallod Kris szerintem Baek... - Sehun elakadt mondandója közepén, amint felnézett telefonjából és szembetalálta magát az én szörnyen szánalmas képemmel. Elszégyelltem magam, mert egyértelmű volt külsőmből lekövetkeztetni mi történt. Rémült tekintetem sem lehetett valami bizalomgerjesztő, Sehun arca a másodperc töredéke alatt váltott vidámból aggódóvá és tett felém egy bizonytalan lépést. Kris tekintete sem árulkodott semmi jóról, értetlenek és aggódóak voltak, amik még inkább bűntudat hullámait indították el bennem és remegő ajkakkal és tagokkal indultam el. Lesütöttem tekintetem, mindennemű érintkezés és szó nélkül kerültem ki őket, és amikor hallottam, hogy utánam fordulnak gyorsítottam lépteimen és a még nyitott liftbe beugorva kezdtem el kapkodni a levegőt.

Megijedtem, szégyelltem magam, undorodtam tetteimtől és magamtól, sajnáltam Kait és Sehunt, a gyűlölet viharos szele csapott le rám, amit magammal kapcsolatban kezdtem érezni. A lift ajtaja nem kezdett el még most sem becsukódni, rájöttem, hogy nem nyomtam meg semmilyen gombot, így a szerkezet arra vár, hogy utasítást kapjon. Mivel amint beugrottam a liftbe leültem, felnyúltam, hogy megnyomjam a földszint gombját, de kezem remegése miatt félúton elakadtam. A levegőt továbbra is hangosan szedtem, a rémület egyre nagyobb hullámokban tört rám, szemeim kitágultak, éreztem, hogy most tényleg légszomj veszélye fenyeget, ijesztő hangon próbáltam az éltető oxigénhez jutni, de nem sok sikerrel jártam. Testem lassan elöntötte a ragacsos izzadtság, félelem érzetem és bűntudatom nőttön nőtt a pánikroham pedig szinte teljesen elhatalmasodott rajtam. Látásom homályosodni kezdett, elmém szintén, remegtem és féltem, nem kaptam levegőt, szédülni kezdtem és éreztem, hogy a sötétség nyugalma hívogatóan hat elmémre, így megadva magam gyengeségemnek, eleget tettem agyam utasításának és elveszítve eszméletemet a lift padlójára dőltem, és végleg kizártam a külvilág zajait.