2. Kötet - 017. fejezet

Sehun POV

Összenéztünk Krisszel, és láttam a szemeiben ugyanazt az értetlenséget, ami vélhetően az enyémben is felfedezhető volt. Teljesen lesokkolva álltunk egy helyben és fürkésztük egymás tekintetét, végül nem bírtam tovább és megszólaltam.
- Utána megyek – félelemtől elrekedt hangom még engem is meglepett. Elindultam, de Kris hevesen megragadta alkaromat és maradásra bírt. Megrázta a fejét én pedig türelmetlenül kaptam rá tekintetem újra.
- De aggódom érte, eressz, had menjek – könyörögtem kissé dühödt hangon, de nem hatottam rá.
- Én is aggódom, láthattuk mindketten mennyire feldúlt állapotban volt és a legjobb, amit tehetünk, hogy magára hagyjuk. Láttad, mennyire szégyelli magát, ránk sem mert nézni, most nem igazán van szüksége a társaságunkra.
- De hát… Kris! – csattantam fel, megrángattam a karom, de nem engedett el. Fejemet abba az irányba fordítottam, amerre Luhan elrohant, csendben álltunk és azon filóztam, hogyan szabadulhatnék még barátomtól, amikor egy nyögést és puffanást hallottunk. Kris keze lecsúszott az enyémről és gondolkodás nélkül rohanni kezdtem. Átjárt a fagyos rémület és nem is alaptalanul. Pillanatok alatt értem a lifthez, Krisszel a nyomomban, és a szívem erőteljes dobogásba kezdett Luhan eszméletlen látványára. Ernyedt teste mellé térdeltem, rázogatni és szólongatni kezdtem, de nem reagált rá. Egyre ijedtebbé váltam, pedig egyszer már kerültünk ugyanebbe a szituációba, csak, hogy akkor még nem voltam szerelmes belé. Csak fel kéne nyalábolnom és hazavinnem, de képtelen voltam összeszedni magam. A homlokára tapasztottam tenyerem és kétségbeesetten ismételtem a nevét, mire Kris félretolt az útból, a hátára húzta a fiú testét, nyögve felállt vele és a lakásba sietett.

Követtem, kikulcsoltam az ajtót, kitártam előtte, majd a szobámba invitáltam. Nem a nappaliba, nem a múltkori szobába, ahol elláttam… a saját szobámba. Kris lefektette az ágyamra, lekaptam róla a cipőket, kifutottam a szobából, egy tálat teleengedtem hideg vízzel, fogtam egy kéztörlő törölközőt, a vízbe dobtam és máris a szobában voltam újra.
- Hívjunk orvost? – kérdezte Kris aggódó, halk hangon, hevesen ráztam a fejem, miközben a borogatást a homlokára tettem.
- Pánikroham. Egyszer előfordult már vele, az orvos nem tud mit tenni. Elvesztette az eszméletét, de semmi komoly, amint csillapodik, felébred, akkor beveszi a gyógyszerét és rendben lesz. Sok stressz éri mostanság – hadartam el mondandóm, úgy néz ki, visszatért a lélekjelenlétem.
- Szerinted mi történhetett köztük? – kérdezte újra és leült mellé az ágyra. Én egyelőre felette álltam és köröm rágva vártam, hogy legalább az ujjait mozdítsa meg. Mellkasa szakadozottan emelkedett és süllyedt, rémisztő volt a látványa. Tekintete gondterhelt, sápadt és izzadt volt, minden idegvégződésemmel rá figyeltem.
- Hm? – kérdeztem vissza, majd csend állt be közénk. – Nem tudom – válaszoltam végül, csak, hogy mondjak valamit.
- Magadra hagyjalak? – szokatlanul lágy csengésű szavai felhívták rá a figyelmem. Ránéztem, de ő Luhant pásztázta. Hálásan sóhajtottam fel és vállára simítottam tenyerem.
- Köszönöm. Megmondanád Baekhyunnak, hogy ne haragudjon, amiért nem megyek hozzá? Majd bepótoljuk.
- Persze – bólintott. – Majd felhívlak pár óra múlva. Nem biztos, hogy visszajövök – ezt már úgy közölte, hogy csak a hátát láttam. Intett egyet és elment.

„Csapatunk” három tagja a héten érkezett Szöulba és volt egy garázsszerű helyünk, ahová berendezkedtünk és régen ott tartottunk gyűléseket. Afféle hadiszállás volt. Ott találkoztunk volna ma is, és el is indultunk, csak eszembe jutott, hogy a telefonom itthon hagytam – azt, amit Shutól kaptam, és nem megyek a nélkül sehova. Kénytelenek voltunk visszafordulni, de úgy néz ki, jól tettük.

Egy ideig még álldogáltam és sétálgattam a szobában le-fel, de egy fél óra után meguntam és leültem az ágyra Luhan mellé. Ha jól emlékszem pár óráig volt eszméletlen a múltkor.
Nem akartam arra gondolni, ahogy megpillantottam kilépni a saját lakásából. Azaz űzött tekintet beleégett az elmémbe, de nem akartam arra gondolni. Aggódtam. Mindig aggódtam, ha ő került szóba. Sosem lehetek biztos abban, hány nyugodt napja maradt még addig, amíg meg nem keresik Shu gyilkosai. Akik pusztán azért akarnak az életére törni, mert én megbosszultam fivére halálát. Persze, ha akkor nem a düh és gyász borítja el elmém, meggondoltam volna kétszer is, hogyan cselekszem. De abban a helyzetben és pillanatban nem tehettem mást, csak fegyvert ragadni és addig lőni, amíg biztos nem voltam abban, hogy az illető nem él többé.

Mai fejjel, persze látom, és emlékszem, hogy csapattársaim is mozdultak, hogy közre kerítsék és nekik kellett volna hagynom. Ha akkor ezt tisztán látom az az ember talán ma is élne, a foglyunk lett volna kivertük volna belőle a szart is, és kicsaltunk volna belőle minden információt: hogy valójában miért mi voltunk a célpontjaik, miért csaltak tőrbe minket, mit akartak Shutól… elvezetett volna a főnökéhez, akit könnyű szerrel kiiktathattunk volna, és nem lenne most ez az egész. Lezárhattuk volna… Nem… ehelyett én magánakcióba kezdtem és veszélybe sodortam mindannyiunk életét. Bujkálásra kényszerítettem az egész csapatot és arra, hogy így gyűjtsenek infókat, amiket felhasználhatunk ellenük. Semmit sem tudtunk a halottról, csupán, hogy kínai és, hogy azokhoz tartozott, akik megbízták Shut. De mindegy is… elég lesz, akkor átrágnom magam ezeken, amikor elmondok neki mindent. Neki… Bambinak… megmozdult?

Megmerevedtem és figyelni kezdtem – még jobban. Szemöldökeit ráncolta, arca fájdalmas torzba rándult, ujjai ökölbe szorultak, de nem nyitotta fel pilláit. Szólongatni kezdtem.
- Luhan! Luhan, hallasz? Nyisd ki a szemed! Gyerünk, Bambi! – rászorítottam csuklójára, másik kezem mellkasára simult, kitapintottam szíve rendszertelen ritmusban dobogását, és tovább beszéltem.
- Luhan! Luhan? Figyelj rám! Ha hallod a hangom, nyisd ki a szemed! A tudatod börtönében vagy. Bármit is látsz magad előtt, az nem a valóság! Itt vagyok. Veled vagyok. Nem vagy egyedül, nem kell egyedül megbirkóznod vele. Én vagyok az, Sehun – teste remegése megijesztett, erőszakosabban markoltam csuklóit és kicsit meg is ráztam őt. – Bambi, ne rémissz halálra… eszmélj már, te barom – kétségbeesett suttogásom hathatott rá, mert szemei felpattantak, zihálva kapkodott levegő után, zavaros szemei fókuszálatlanul mozogtak ide-oda, ujjai ijesztő módon remegtek, testét újabb adag veríték borította. Látómezejébe hajoltam, hogy megnyugtassam, nincs egyedül. Nyeltem egy nagyot és arcára simítottam tenyereim.
- Luhan. Nyugodj meg. Vegyél mély levegőt. Figyelj, kimegyek a nappaliba. Egy perc és visszajövök a gyógyszereddel, rendben? Ne pánikolj, csak lélegezz – tagoltan beszéltem, hogy tudatáig is eljusson, aprót bólintott, de tekintete nem árulkodott nyugalomról. Gyorsan kirohantam, feltúrtam a gyógyszeres fiókot, és miután megtaláltam a nyugtatót és magamhoz vettem egy pohár vizet, visszasiettem a szobába. Letettem az éjjeliszekrényre a poharat, ülésbe húztam a már kevésbé remegő fiút, nyugtató mosollyal bombáztam, bár én is feszült voltam és aggódtam. Szájába nyomtam a pirulát, a poharat ajkaihoz illesztettem, szófogadóan kezdte kortyolni a vizet. Majdnem az egész pohárral leküldte, fáradtan pihegett és homlokát vállamnak döntötte. Átizzadt pólóját igazgattam és simogattam a hátát. Már nem beszéltem hozzá, nem lett volna értelme. Zihálva légzése lassan abbamaradt, remegését is sikerült leküzdenie, de úgy hiszem a gyógyszer csak egy óra múlva fejtette ki hatását, amikor elengedett és visszadőlt az ágyra. Rám pillantott, hosszan szemeztünk, végül elkapta könnyáztatta szemeit, lehunyta őket és ki sem nyitotta már. Később álomba zuhant, magatehetetlenül néztem meggyötört arcát, végül bebújtam mellé, magunkra húztam a takarót, szégyentelenül simultam hátához, fejemet tarkójához nyomtam, engedve a kísértésnek néhány csókot hintettem hideg nyakára és szívének egyenletes dobogása – amit mellkasán átvetett kezem, pontosabban tenyerem által éreztem – álomba szenderített engem is.

Álomtalanul álmodtam, a sötétség magába szippantott és zaklatottá tett. A napok történései eszméletlenül gyorsak pörögtek le filmként elmémben és bűntudatom mardosta a lelkemet. Gyászoltam Shut és hitetlenül próbáltam még mindig elfogadni a tényt, hogy egy ilyen fiatal srác, mint Luhan hogy magába tudott bolondítani. Akárcsak a bátyja.

De Shu más volt… az a kapcsolat más volt. Merőben. Sokkal inkább voltunk barátok, társak, elválaszthatatlanok és a szeretetem és szerelmem felé lassan és fokozatosan alakult ki. Nem támadt le semmiféle hirtelenség érzete, így elfogadtam és megszoktam a gondolatot. Az, hogy ő is tudta megnyugvással töltött el, és mindannak ellenére, hogy nem viszonozta és tudtam, sosem lesz köztünk semmi, nem kavart fel. Természetes volt, hogy együtt maradtunk és nem veszítettem el őt a vallomásaim pillanatában. Játékos érintései, ölelései és puszijai a mélybe majd a magasba repítettek, de mindig tudtam, hogy nem olyan szándékkal teszi, mint én. Mélyen szerettem őt, és nem hittem, hogy valaha ez változni fog.

Most pedig, alig pár hónapja hunyt el, emléke már megkopott elmémben, elengedtem és tudtam nélküle élni. Öccse életének részesévé válni egy kaland volt és mesés kalandok egyike, ami olyan meglepetéseket tartogatott számomra, amik nem hittem, hogy elő fognak fordulni velem. Szeretem őt, de máshogy, mint a bátyját. Szenvedéllyel és hevesen, természetellenesen akarok minden pillanatot vele tölteni, a társává válni, birtokolni akarom és sosem átengedni másnak. A nyugalom érzése mellette ismeretlen, sosincs nyugtom, ha a közelemben van. Ha a közelemben van, remegek és égek a vágytól, epekedem és fuldoklom túlcsordult érzelmeimtől. De olyankor boldog vagyok. Persze ez kevésszer adatott eddig meg, hiszen rengetegszer veszekedtünk, vagy amikor boldog is lehettem volna megtagadtam őt magamtól és így sikeresen magam ellen fordítottam és egy másik férfi karjaiba löktem, akivel láthatólag csak szánakozásból van együtt és ez felemészti amúgy sem tökéletesen ép lelkét. Ennek is csak én vagyok az oka és elég nehéz megbocsájtani magamnak azt a tényt, hogy bántom azt az embert, aki a legfontosabb az életemben.

Zavaros, álomszerű gondolatmenetemből arra riadtam, hogy megfordult. Kinyitottam szemeimet és az ő őzike, Bambi szemeivel találtam szembe magam. Lélektükrei üresen meredtek rám, más világban volt, talán fel sem tűnt neki, hogy én is felébredtem. Szívem összeszorult és nyeltem egyet. Pislogtam egy párat, hogy elűzzem feltörekvő könnyeimet, megköszörültem torkom, hogy eltűntessem az ott keletkezett gombócot, mire szemei megteltek kendőzetlen rémülettel és hátrébb araszolt pár centit, hogy jobban lásson. Szaggatottan felsóhajtott és elfordította fejét irányomból. Fájdalmasan konstatáltam, hogy nem tud rám nézni. Bizonytalanul emeltem kezem és hajához érintve ujjaim, szólaltam meg.
- Jobban vagy?
- Hmm – bólintott. Nem vettem el kezem hajától, simogattam és játszadoztam tincseivel.
- Akarsz róla beszélni? – próbálkoztam újra a tőlem telhető leglágyabb hangnemet megütve.
- Mm – rázta a fejét, majd felült és átkarolta a térdeit. Kezem tehetetlenül hanyatlott párnájára.
- Oké. Szükséged van valamire? Víz? Étel? Alkohol? – soroltam halkan, mindegyiknél megrázta a fejét, mire felsóhajtottam. – Enned kellene valamit. Még mindig elég sápatag vagy. Legalább egy kis csokit – noszogattam, de csak nemlegesen rázta a fejét, így feladtam. Felnőtt, tudja, mire van szüksége.
- Akarod… akarod, hogy magadra hagyjalak? – kérdeztem kelletlenül. Fájt kimondani, de ha nem képes még csak rám nézni sem, a jelenlétem is biztosan zavarja. – Kimehetek, ha úgy szeretnéd – folytattam, de nem reagált. Lassan, szemei sarkából rám pillantott és pislantott egyet, kissé tág pupillái magába szippantottak, mintha csak azt mondta volna: „ne hagyj magamra” majd bólintottam egyet, elgémberedett tagjaimat kinyújtóztattam, amik ropogva keltek új életre, majd megragadtam karját és magam mellé rántottam. Őszintén meglepődött, kitágult szemei és kerekedő ajkai is ezt tanúsították. Fejét nyakhajlatomhoz taszítottam, derekánál közel húztam magamhoz és teljesen átkaroltam. Bátor tett volt és kicsit meggondolatlan is, de nem tudtam mi tévő lehetnék, szükségem volt a közelségére. Reszketegen sóhajtottam fel, arcom hajába temettem és így lélegeztem mélyeket. Bal kezét mellkasomra húztam, hogy neki is kényelmesebb legyen és, hogy feledkezzen meg a merevségről.
- Nem tudom min mész most keresztül. Fogalmam sincs, mi történt köztetek Kaival. De hidd el, ugyanolyan nehéz nekem is, mint neked. Tudva, hogy önnön hibámból löktelek a karjaiba borzasztó, és látni, ahogy szenvedsz miattam… még borzasztóbb. Tudom, hogy bántalak, ezáltal egyre mélyebbre küldöm a lelkem, mert te vagy az az ember, aki perpillanat a legfontosabb nekem és nem akarlak bántani. Nem akarlak így látni.  Mégis ez megy hetek óta és már kezdek megőrülni. Nem vagyok önmagam. Szükségem van rád. Szóval… kérlek, maradjunk így egy kicsit és feledkezzünk meg a gondjainkról – kétségbeesésem szülte őszinteségi rohamom hatással lehetett rá, mert szótlanul tűrte cirógatásom és szoros ölelésem. Nem láthattam arcát és nem tudom, mire gondolt, de nem is kellett tudnom. Majd elmondja, ha akarja. Én viszont… felfogva szavaim súlyát, végérvényesen rádöbbentem arra: tényleg szükségem van rá.

Luhan POV

Szörnyű volt. Gyűlöltem a gyengésemet. A pánikbetegségemet gyengeségnek fogtam fel mindig is. Akkor kezdődött, amikor a szüleink meghaltak… sokszor féltem, szorongtam és túltengett bennem a feszültség. Rengetegen nem is tekintik ezt betegségnek, nem veszik komolyan, kinevetnének, ha tudnák. Nagyon kevés ember tud az állapotomról, és ahogy kamaszodtam egyre kevésbé jött elő rajtam. Aztán meghalt Shu is és egyre inkább úgy érzem, bár eltűnnék a Föld felszínéről, bár ne lenne rajtam ekkora teher… amikor megindulnak ezek a gondolatok, hagyom magam sodródni és nem küzdök a pánik ellen, így végeredményként, mindig ugyanazt kapom: elájulok.

Nem tudom mi volt rosszabb: órákig hánykolódni eszméletlenségben és hagyni gondolataimat csapongani, amik természetesen kivetítették elém tetteimet, érzéseimet, szégyellni való viselkedésemet, aminek fő okozója egy Sehun nevezetű egyed volt és a másik Kai, aki bár nem tehet semmiről mégis benne van teljesen. Vagy az, hogy amikor, kinyitom a szemem rájövök, hogy nem a liftben vagyok, nem is otthon, hanem valaki másnak a lakásán. Jeges rémület kúszott fel a gerincemen, és ahogy látómezőmbe került egy szőke fej, rögtön tudtam, hogy Sehunnál vagyok. Szóval melyik a rosszabb? Hogy öntudatlan állapotban is róla elmélkedem, és azon mit kellene kezdenem vele, vagy, hogy felébredve is őt látom?

Talán az utóbbi, mert az ijesztőbb.

Nem tudtam kontroll alatt tartani őrültségem, így újabb rohamszerű rosszullét vont karmai közé, én pedig tehetetlenül hánykolódtam és vártam a megváltó nyugalomra, amit Sehun gyógyszere hozhatott. Lecsillapodásom hosszú ideig tartott, mint mindig, végül ugyanazzal végződött, mint általában: elaludtam.

Mikor legközelebb felébredtem, nem kellett azon gondolkodnom hol és kinél vagyok, rögtön beugrott. Nem kellett attól sem tartanom, hogy megint rohamom lesz, mert lenyugodtam már ennyire és a nyugtató is dolgozott még bennem. Aztán furcsán kellemesen éreztem magam, amit a hátamhoz simuló testnek tudtam be, a jóleső meleg érzés még inkább elkábított. Tudtam, hogy ő fekszik mellettem, szorosan hozzám bújva.

A szívem vad ütemet diktált, kivesztek a gondolatok a fejemből és csak testének közelségére tudtam koncentrálni. Bőrét bőrömön éreztem, illatát az orromban, légzését a nyakamon, muszáj volt látnom őt. Megfordultam, szembe kerültem vele, pár centi választott el bennünket egymástól. Arca nem nyugalomról árulkodott, még álmában is aggódó és gondterhelt volt. De gyönyörű. Még így is.

Kissé elvesztem csodálásában és észre sem vettem, hogy kinyitotta szemeit. Bűnös gondolatok tolultak agyamba, hogy nem volna szabad hagynom kicsúszni az irányítást a kezeim közül. Jó volna befejezni ezt a „pasikba vagyok szerelmes” herce-hurcát. Jongint sikerült elmarnom saját magamtól, Sehun sosem volt az enyém, és nem is kell, hogy az enyém legyen. Nem érdemlem meg, hogy boldog legyek, azok után, amiket tettem meg pláne. Shu nem lenne rám valami büszke…

Halk hangja rántott vissza a valóságba, rákaptam a tekintetem, figyeltem mozgó ajkait és próbáltam felfogni miről beszél. Nem akartam, hogy lássa, mennyire elgyengültnek érzem magam és bizonytalannak, ezért csak tőszavakban válaszoltam, megpróbáltam ignorálni a jelenlétét, legalábbis megjátszani, hogy ignorálom és elég hitelesen alakíthattam, mert könnyen átvertem. Amikor magához rántott annyira meglepődtem, hogy szóhoz sem jutottam. Azt hittem haragudni fog rám. Hogy undorodni fog tőlem, vagy valami. Nem számítottam kedvességre és ragaszkodásra. Egyértelműen csapzottan jelentem meg előttük félig öltözködőben voltam még, sugárzott rólam, hogy egy rosszul sikerült szex élményből jövök éppen. Mégsem taszított el és hagyott magamra. És szavaival is alátámasztotta ezt. Amikor arra kért, hogy maradjak így, ölelkezve egy kicsit, belesajdult a szívem. Nem volt elég erőm ellökni őt, és ő sem akart ellökni engem. Így maradtam, biztonságot nyújtó karjaiban és azon imádkoztam, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget.

Aztán persze eszembe jutott Jongin csalódott nyögése és máris nem éreztem olyan jól magam. Jongin képes lett volna értem bármit megtenni. Bármit. Még boldoggá is tudott volna tenni. Csak, hogy elénk gördült egy olyan akadály, amit nem tudtam leküzdeni. Az akadályt, pedig úgy hívták: Luhan.
Bármennyire is próbálkoztam, egy részem sosem fogadta el őt. Nem tudtam elvonatkoztatni Sehuntól, még ha egy pár percre, órára, napra azt gondoltam, élhetek is nélküle. Nincs rá szükségem. De én magam sem hittem el sosem, hiszen… mindig mondtam, hogy végül úgyis mellette kötök ki és Jongint csak bántani fogom. Ő is tudta. Én is. Mégis belementünk ebbe az őrültségbe. Sajnálom őt és emiatt undorodom magamtól. Kihasználtam, majd eldobtam. Tulajdonképpen már kétszer dobtam őt el magamtól. Mindkétszer ugyanennél a kritikus pontnál hagytam faképnél. Úgy néz ki nem vagyok valami befogadó típus… hogy mondjak valami vicceset is a rengeteg melankolikus mellett. Bár, azt hiszem, ez most nem sikerült túlzottan.

Egyetlen ember volt jelen pillanatban az életemben, akitől nem kellett elvárnom semmit és ő sem várt el semmit, nem kellett üres ígéreteket tennem neki és nem kellett harcolnom érte. Bármit megadtam volna, csak, hogy most ebben a percben mellette lehessek. Érezzem nyugalmát, mert ő mindig le tudott hűteni eddig. Ujjaim égető bizsergésbe kezdtek, vágyat éreztem, hogy írjak neki és elmondjam, mennyire örülök, hogy mellettem van, képletesen értve persze. Az, hogy Seth még a legutolsó pillanatban is mentsvárat jelenthet nekem, megkönnyebbülést okozott ezekben a nehézkes percekben.

Jól esett Sehun közelsége, simogató ujjai, puha ajkai a hajamban, rám fonódó lábai, jó volt érezni kezem alatt heves szívdobogását, de a gondolataimnak nem tudtam gátat szabni. Úgy, ahogyan a könnyeimnek sem. Seth gondolata valahogy újra levegőhöz juttatott és erőt adott, így, amikor feszültségem oldódni kezdett, könnycsatornáim ezzel párhuzamosan nyíltak meg és nem tudtam, illetve nem is akartam megállítani csordogáló könnyeimet. Jobb volt kiadni, könnyebb volt utána mindig is, Sehun pedig nem olyan valaki, aki előtt nem sírtam volna már. Csendesen sírtam, nem is igazán volt ez sírás, csak a könnyeim folytak és remegtek az ajkaim, így nem próbáltam meg beszélni. Sehun bizonyára megérezte a nedvességet csupasz karján, így máris változtatott pozícióján, úgy, hogy láthasson.
- Miért sírsz? – suttogta, majd ujjaival letörölte könnyeimet. Karjaimat szorosan fűztem köré, fejemet nyakhajlatába temettem és nem válaszoltam. Karjait hátamra vezette és megnyugtatóan simogatott. – Semmi baj, add ki magadból – duruzsolta fülembe és puszit hagyott bőrömön.

Pár perc múlva alábbhagyott csendes zokogásom, így megkíséreltem megszólalni.
- Van olyan ember az életedben, akiről tudod, hogy bármiről is legyen szó támogat és melléd áll? Vigaszt nyújt szavaival és eléri, hogy jobb kedved legyen? – kérdeztem kissé érdes, rekedt hangon.
- Volt egy ilyen ember, igen – bólintott. – De sajnos, már nincs köztünk.
- A bátyámról beszélsz, igaz? – kérdeztem, mire hümmögött, hogy igazat adhasson. – A bátyám… biztosított számomra is egy ilyen személyt. Sosem találkoztunk még, de most azt kívántam bárcsak itt lehetne és támaszkodhatnék rá. Miközben itt vagyok veled és nyugodtan ölellek, a szomszédban romba döntöttem valaki más érzéseit. Már másodjára. Bűntudatom van, és nem érdemlem meg, hogy kedves legyél velem, ezért úgy érzem az egyetlen ember, aki most válaszokat adhat nekem az Seth, mégsem visz rá a lélek, hogy felálljak és kisétáljak az ajtódon újra – nem láttam az arcát, nem tudtam leolvasni reakcióit, de csendben maradt és nem felelt semmit, bár nem is tudom, milyen válaszra számítottam. Erre nem igazán lehet választ adni. Percekkel később mindkettőnket ülő helyzetbe tornázott és miközben vállaimat szorította mélyen nézett a szemembe. Komoly volt és eltökélt, majd egy apró mosoly kúszott ajkaira.
- Meg ne merészeld átlépni a küszöbömet, mert Istenre esküszöm, hogy nem állok jót magamért. Többé nem engedlek el, Luhan. Nem érdekel, mennyi időre van szükséged, de nekem már nincs több. Megmondtam: Szeretlek. És ha van egy Sethed, ha nincs, tudnod kell, hogy én ugyanolyan személy lehetek számodra, mint ő. Én, megértelek és nem feddlek meg a Kaival való viszonyod miatt. Ne tarts tőlem és őrültség lenne megtagadnod magadtól, megérdemelsz és én is téged. Mi lenne, ha félretennénk a pesszimizmusunkat és egy kicsit pozitívabban állnánk hozzá a helyzethez? Jongint én is sajnálom, amiért belekeveredett kettőnk ügyébe, de erős srác, majd kiheveri.

Szavai egyszerre leptek és hatottak meg. Szeretete és bizalma ledöntött a lábamról, és keserűen gondoltam arra, hogy ha az első perctől kezdve így reagál, elkerülhettük volna ezeket. Gondolok itt Kaira, mert ő az, aki a legjobban megsínylődi a történteket.
- Köszönöm – nyögtem végül ki, és nem mertem a szemeibe nézni, hogy ezeket a gondolatokat megtarthassam magamnak. Éreztem, hogy vér szökik az arcomba, érzékeltem Sehun lágy mosolyát és hüvelykujja simogató érintését a vállaimon, majd ajkai gyengéden tapadtak homlokomra és ugyanilyen lágy és szerető ölelésbe vont. Ha akartam volna sem tudtam elrejteni előle, mennyire jólesett ez a kedves gesztus tőle, mert jóleső sóhajom mindenképpen ezt támasztotta alá. Egy rövid ideig hezitáltam, majd felemeltem karjaimat és nyakát átkarolva bújtam hozzá szorosan és próbáltam elhitetni magammal, hogy innentől minden már csak jobb lehet.