1. Kötet - 001. fejezet

  

Az üres és rideg lakásunk… lakásom padlóján ültem csurom vizesen, előre bámultam és nem tudtam felidézni, hogyan keveredtem haza. Olyan gondolatok jártak a fejemben, hogy meg kell szerveznem a temetést… el kell temetnem a bátyámat… is. Nem volt elég a szüleimet. Miért utálsz engem Istenem? Miért?

 

Töretlenül és némán folytak a könnyeim, a vizes mobilt úgy szorítottam, mintha nem lenne más kiutam a világból. Ha megnyomtam oldalt a gombot tisztán kivihettem azt az egy sor választ az ismeretlen alaktól.

Feladó: Seth
Címzett: Luhan
Tárgy: I’m here…

Nincs mitől. Nem vagy egyedül.

Nem tudtam ki ő. Nem is akartam. Nem akartam vele foglalkozni. Ami most érdekelt az a magány és az önsajnálat volt. Rettenetesen éreztem magam, nem tudtam felfogni, hogy tényleg kihalt mellőlem a családom.

Annyira szerettem őket… annyira, nagyon. 

Alig voltam hét-nyolc éves, amikor a szüleim meghaltak, egy autóbalesetben. Valójában tömegszerencsétlenség volt, rajtuk kívül huszonnégyen haltak még meg. Gyerek voltam és az is borzalmasan rossz volt, nehezen szoktam hozzá ahhoz a gondolathoz, hogy nem lesz kit anyának és apának hívnom. Hogy a gondviselőm helyére minden hivatalos papíron a bátyám neve került. Hogy csak mi ketten maradtunk. A szívembe lőtt lyukat a bátyám gondoskodása és szeretete valamelyest befoltozta. 

A kapcsolatunk olyan szoros volt, hogy ennél szorosabbat el sem tudok képzelni. Imádtam őt, felnéztem rá, ő volt a példaképem. Most pedig hirtelen megfosztottak tőle, és vissza akartam őt kapni, mindennél jobban, úgy, mint egy kisgyerek a játékát. Úgy éreztem meghalok nélküle.
Még lélegezni is nehéz volt.

Zaklatottan túrtam a hajamba és zihálva kezdtem venni a levegőt. A szüleim halála után egy-egy vészesebbnek ítélt helyzetben eluralkodott rajtam a pánik és az ezzel járó roham, valamint nem tudtam szűk helyen maradni – igen, klausztrofóbia, ha nem lennék így is elég szerencsétlen.

Szemeimet könnyek lepték el, a telefont a padlóra csaptam és a másik kezemmel a szám elé kaptam a kezem, hogy a szomszédak a vékony falak miatt ne halljanak semmit.

A tüdőmbe szorult a levegő, a könnyeim folytak, és halálfélelem tört rám. Úgy éreztem itt a vég. Ököllel belevertem a falba, tehetetlenségem még dühített is. Ez is csak arra emlékeztetett, hogy egyedül semmire sem vagyok képes.

Más alkalmakkor velem volt a bátyám, aki ilyenkor megnyugtatott, gyógyszert hozott és velem volt. Most erre hiába várok – mert várok – senki sem fog jönni… mert…

Egyedül vagyok, üresnek érzem magam és ez az érzés szétfeszít belülről.

Hangos dörömbölés csapta meg a füleimet, fejemet nehézkesen az ajtó felé fordítottam, ami velem szemben volt. A folyosó végén a falnak támaszkodva reszkettem és pánikoltam. Nem tudtam megszólalni, csak hangos-ijesztő levegővétel próbálkozások hallatszottak. A dörömböléshez egy ismerős hang is társult, és kétségbeesetten próbáltam az ajtó felé kúszni, de a vacogásom és erőtlenségem miatt nem sokra haladtam. Egy pillanat alatt abbamaradtak a zajok, én pedig feladtam. Tudtam, hogy a pánikroham ájulással jár és utána kitudja mivel. Lerogytam a padlóra és ott folytattam szánalmas küzdelmemet önmagammal.

Két karra eszméltem, amik ülésbe húztak. Ködös tekintetem megmentőmre emeltem, de homályos látásom miatt nem tudtam felismerni az illetőt. Megnyugtató ölelésbe vont és még mindig csurom vizes ingemet próbáltam lecsúsztatni vállaimról. Hagytam neki. Ölelése, melegsége, kezei az életet jelentették, akkor, ott, abban a pillanatban.

- Nyugodj meg. Minden rendben lesz – csitított, és egy törölközővel finoman lapogatta az arcomat, ezzel szárítva fel a könnyeimet. Így már fel tudtam ismerni az… a szomszédomat. Sehun volt az… 12/B…én pedig.. Luhan 12/A. Egymás mellett éltünk, világ életemben úgy gondoltam rá, hogy egy mogorva és unszimpatikus ember. Sosem hittem volna, hogy egyszer ő ront rám és menti meg az életemet.

- Tudom, hogy nehéz… de kibírod. Erős vagy Luhan – suttogta a szavakat, és kezei utat találtak a hajamhoz. A törölközővel simított bele, belém pedig újra nyilallt a fájdalom. Vadul viszonoztam a karolását, ragaszkodva bújtam hozzá és szorítottam vékony pólóját a hátán. Meghökkent hangja sem tántorított el, arcom a nyakába fúrtam és az előbbinél erősebb zokogásba kezdtem. Kicsit megtántorodott a lendületemtől, de óvón ölelte meg a derekam és csitítgatott továbbra is.

***

Feladó: Seth
Címzett: Luhan
Tárgy: Please…

Sokat gondolkodtam kettőnkön. Egyikünk sem ismeri a másikat, mégis úgy érzem, kötődöm hozzád. Minket összeköt a bátyád emléke Luhan. Hogy viseled? Én nehezen. Nekem már csak Te maradtál általa. Nem ismerlek. De vigyázni akarok rád. Úgy érzem, szükséged van rám. Kérlek… ne hagyj figyelmen kívül… írj nekem.

Másfél hét telt el a bátyám halála óta, túl vagyok a temetésén is, amire nagyon kevesen jöttek el. Családomból nem sokan voltak már, akik éltek, egy-két unokatestvér és nagynéni-bácsi, a többiek inkább a bátyám ismerősei és barátai voltak. Én Sehunon és egy pár emberen kívül nem ismertem senkit.
A legutóbbi kirohanásom óta elég kínos a kapcsolatom a szomszéddal. Nem szólunk egymáshoz, nem is említjük fel gyengeségemet. Egyébként sem beszélgettünk sohasem, hát miért pont most kezdenénk el? De meglepett mennyire szomorú volt a tekintete, miközben a leereszkedő koporsót nézte.

Seth rendületlenül küldözgeti az e-maileket, de nem válaszoltam egyikre sem. Eleve az, hogy külföldi neve van és az én anyanyelvemen ír egy kissé aggaszt. Emellett nem merek vele beszélgetni. Nem akarom, hogy kötődjek hozzá is. Soha többé nem akarok senkit sem a közelemben tudni.

Mégis mindig nálam volt a telefon – mert a bátyámtól kaptam. Mert az utolsó kérése, amit hozzám intézett szavaival, hogy beszéljek a sráccal, ha úgy érzem. De már akkor tudtam, hogy megszegem ezt az ígéretet, amint kimondtam. Nekem nem idegenekre van szükségem. Nekem RÁ van szükségem.

Kiráztam fejemből a gondolataimat, mert mosogatás közben elejtettem egy poharat, ami sikeresen elvágta a kezemet. Fájó pillantásokkal, érdekfeszítő műsorként néztem az előbukkanó véremet, amint végigcsorog a kézfejemen. Rezignált léptekkel indultam az elsősegély doboz felé, ami valamelyik fiók mélyén lapult.

Megálltam a keresgélésben és leültem a földre. Nem számít. Nem is fáj. Nem érdekel. Hagy vérezzen. Megérdemlem.

Még friss volt Shu – így becéztük – elvesztése, semmilyen fizikai fájdalom nem ért fel ahhoz, amit a lelkem mélyén éreztem.
Újra lenéztem erősen vérző kezemre, lehúztam a pulóverem ujját és beletöröltem a vérem, elég hanyagul. Sóhajtva ejtettem le a padlóra zsibbadástól lüktető kezemet és sértetlen kezemmel eltakartam az arcomat.

***

Nem hiányozhattam örökké a suliból, így két és fél hét szabadság után idejét láttam – valójában az osztályfőnököm kezdett zaklatni Seth mellett – visszamenni az iskolapadba.

Üres tekintettel meredtem a táblára és az előtte álló bőszen magyarázó tanárra, fogalmam sem volt arról, milyen órán ülök éppen. Nem tudtam koncentrálni. Még mindig látszott a sérülés a kezemen, azt vizsgáltam és néha szorgosan jegyzetelő padtársam felé sandítottam. Semmi érdekes.

Unatkoztam, így elővettem a mobilt, amit Shu adott és keresgélni kezdtem benne. Találtam egy képet. Shuról. A kórházi ágyon feküdt, bágyadtan mosolygott és „béke” jelet mutatva fotózta le magát.
A szívem heves iramra kapcsolt, az elmém ha még lehet ennél is jobban kiürült, kapkodni kezdtem a levegőt és székem hangosan hátratolva álltam fel helyemről. A levegő megfagyott, mindenki csodálkozva nézett rám, farkasszemet néztem a parkettával, szorítottam a telefont és még elnézést sem kérve, hagytam el a termet.

Egészen az udvarig sétáltam, leültem a lépcsőre és újra elővettem a mobilt. A jegyzeteknél volt egy üzenet.

„Seth veled lesz, akkor is, amikor én már nem és az üresség majd’ megőrjít. Tartsd be az ígéreted és beszélj vele. Add ki magadból a dühödet. Tudom, hogy dühös vagy rám. Kérlek, bocsásd meg ezt nekem. Mindig jó testvér voltál…”

Ezek után mondja azt valaki, hogy ne hagyja el magát, és, hogy a férfiak nem szoktak sírni. De, igen, szoktak. Én szoktam. Mostanában mindennap.

Feladó: Luhan
Címzett: Seth
Tárgy: That shit…

Volt képe csinálni magáról egy fotót a halála előtti napon. Volt képe azt írni nekem, hogy tartsam be az ígéretem. Volt képe, itt hagyni egyedül egy ennyire szar világban. Meghalt. Meghalt, nem jön vissza, nem lesz mellettem, nem lesz, aki idegesítsen, nincs miért élnem. Én miért élek még, és ő miért nem? És ki vagy te? Ki vagy te, hogy azt mond szükségem van rád? Ne kötődj hozzám. Jobban teszed, ha nem kötődsz senkihez sem!

Mérges voltam, de jólesett. Sírásom alábbhagyott, testem már csak néha rándult össze, fejem térdemre hajtottam, a telefont pedig a zsebembe csúsztattam. Nem értettem semmit, de rájöttem, hogy nem is kell. Nekem csak egy feladatom maradt az életben: Túlélni.

Shu is ezt mondta. Túl kell élnem. 

1.Kötet – 000. fejezet - Prológus

„Ígérd meg, hogy nem zuhansz magadba. Túl kell élned. Te vagy az utolsó a családban. Sajnálom. Ne haragudj, amiért magadra hagylak. Fogd ezt a telefont. Ha szomorú vagy és fáj… írj annak, az embernek, akinek a száma benne van. Rábízlak. Ő egy jó ember… Szeretlek Luhan!”

Már akkor tudtam, hogy nem fogom megtartani a neki tett ígéretemet. Hogyne zuhantam volna magamba. Amikor hazamentem, nem várt semmi és senki. Az eddig érzett otthon melege megváltozott és szó szerint taszított az a kongó üresség. Nem tudom, hogyan kerültem a belvárosba, de ott voltam, egy padon ültem és a telefont szorongattam a markomban. Nem sírtam. Nem törtem-zúztam. Pedig legszívesebben minden ember képét bevertem volna, visszamentem volna a kórházba és addig ráztam volna a testvérem, amíg fel nem ébred. Legszívesebben kisírtam volna a lelkemet – de nem mertem.

Lüktető érzésekkel meredtem a telefonra, és feloldottam a billentyűzárat. A rám törő érzésektől megijedtem és inkább lezártam. A hirtelen érzett nyugalom – hogy mégsem vagyok egyedül – megrémisztett és bűntudatot éreztem. Lehajtottam a fejem a telefont kiejtettem a kezemből és felhúztam a padra a lábam.

„Egyedül vagyok.”

Nem emlékszem, mikor nyúltam újra a telefonért, nem emlékszem mikor kezdtek hullani a könnyeim, és arra sem mikor kezdett szakadni az eső. Nem emlékszem mi változtatta meg a döntésem – miszerint nem nyúlok a mobilhoz – de egyetlen szót gépeltem be és küldtem el az egyetlen számra, ami megtalálható volt a készülékben.

„Félek”