„Ígérd meg, hogy nem
zuhansz magadba. Túl kell élned. Te vagy az utolsó a családban. Sajnálom. Ne
haragudj, amiért magadra hagylak. Fogd ezt a telefont. Ha szomorú vagy és fáj…
írj annak, az embernek, akinek a száma benne van. Rábízlak. Ő egy jó ember…
Szeretlek Luhan!”
Már akkor tudtam, hogy nem fogom megtartani a neki tett
ígéretemet. Hogyne zuhantam volna magamba. Amikor hazamentem, nem várt semmi és
senki. Az eddig érzett otthon melege megváltozott és szó szerint taszított az a
kongó üresség. Nem tudom, hogyan kerültem a belvárosba, de ott voltam, egy
padon ültem és a telefont szorongattam a markomban. Nem sírtam. Nem
törtem-zúztam. Pedig legszívesebben minden ember képét bevertem volna,
visszamentem volna a kórházba és addig ráztam volna a testvérem, amíg fel nem ébred.
Legszívesebben kisírtam volna a lelkemet – de nem mertem.
Lüktető érzésekkel meredtem a telefonra, és feloldottam a
billentyűzárat. A rám törő érzésektől megijedtem és inkább lezártam. A hirtelen
érzett nyugalom – hogy mégsem vagyok egyedül – megrémisztett és bűntudatot
éreztem. Lehajtottam a fejem a telefont kiejtettem a kezemből és felhúztam a
padra a lábam.
„Egyedül vagyok.”
Nem emlékszem, mikor nyúltam újra a telefonért, nem
emlékszem mikor kezdtek hullani a könnyeim, és arra sem mikor kezdett szakadni
az eső. Nem emlékszem mi változtatta meg a döntésem – miszerint nem nyúlok a
mobilhoz – de egyetlen szót gépeltem be és küldtem el az egyetlen számra, ami
megtalálható volt a készülékben.
„Félek”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése