2. Kötet - 013. fejezet (17,5+)

Nem csak azért, hogy te Vivien boldog legyél :3

Nem is lehet szavakkal leírni, mit éreztem, akkor, amikor ezek a szavak elhagyták ajkait. Rájöttem, mennyire igaza van. Mióta a szüleim meghaltak csak a bátyjám volt nekem, az általános végétől egészen mostanáig pedig Jongin gyarapította élő családtagjaim számát. Annyira hálás vagyok neki. Nem tudnék nélküle élni. Még ha ehhez az is kell, hogy feláldozzam a szerelmem, hát legyen.

Olyan sokat köszönhetek neki, annyit megérdemel, hogy megpróbálom vele, még ha ezzel mindhármunk szívét sebzem is meg. Egyébként sem árt, ha távol tartom magam egy darabig Sehuntól.

Sírásom mosolyba váltott, végül halkan kuncogva borultam nyakába, most már sokkal derűsebben. Megszorongattam, a hátát simogattam és lélegzetem felgyorsult, a rám törő gondolatoktól.
- Nem tudom elhinni, hogy ezek után is kitartasz mellettem. Te tényleg a családom vagy, Jongin. Olyan sokat jelentesz nekem... nem akarlak elveszíteni - öleléséből kibontakoztam, mert kezdtem magam gyenge nőnek érezni, főleg a vallomásom után, így visszadőltem a kanapéra. Felhúztam egyik lábam, és jobb karom fejem alá tettem, hogy jobban láthassam arcát. Elvigyorodott és bólintott.
- Ez mit akar jelenteni?
- Nem vagyok biztos abban, hogy kimondjam-e. Egyelőre, had maradjon a fejemben, oké? Még ízlelgetem - vállát vontam ő pedig forgatta a szemét és sóhajtott egyet. Pózt változtatott, kényelmesebben, lazábban henyélt tovább a padlón.
- Kegyetlen vagy. Elcsavarod két férfi fejét és nem adsz nekik konkrét választ.
- Történetesen ez a két férfi taszított a tudatlanság mezejére. Megérdemlik a szenvedést, én is szenvedtem eleget - válaszolom hevesen, mire tovább vigyorog.
- Jó, jó. Bocsánat. Csak, hogy ne felejtsd el, itt még mindig én vagyok a legnagyobb áldozat - mondta elrévedő tekintettel. Boldog mosolya nem hervadt le arcáról, de szemeiben megvillanó kétely és szomorúság újabb okot adott arra, hogy a szívem fájdalmasan szúrjon egyet.
- Sajnálom Jongin. Próbálkozom. Nem akarlak elengedni téged. De nem vagyok beléd szerelmes - mondatom végén, felnyögött és szívéhez kapott, majd színpadiasan rám nézett.
- Elég, ha csak tudjuk, nem kell hangoztatni is, kretén! Aigoo, mennyi baj van veled öcskös - ingatta a fejét, én pedig zavarba jöttem, torokköszörüléssel próbáltam meg leplezni ezt.
- Volt itt Sehun? - a kisebb beálló csendet ezzel a mondattal szakította meg. Hosszú ideig nem válaszoltam, nem is néztem rá.
- Igen - feleltem végül. - Megkért, hogy járjunk - hangom elhalkult és halvány mosoly játszott ajkaimon.
- Szóval... most jártok? Akkor mi volt az a-
- Nem. Nem járunk - szavába vágva ráztam meg a fejem. - Nem tudom, mit szeretnék.
- Ezt kifejtenéd? Téged ismerve túl komplikálod a dolgokat.
- Most az egyszer nem - felsóhajtottam, majd szemeibe néztem. - Időt kértem. És azt szeretném, ha most egy kicsit ő szenvedne a hiányomtól. Mindemellett eldöntöttem, hogy esélyt adok magunknak. Még ha fájni is fog mindhármunknak.
- Luhan, ha őt szereted...
- De, te engem szeretsz. Évek óta - megint szavába vágtam, mire felsóhajtott. Közelebb csúszott, arcomra nézett, majd kezem után nyúlt, ami a kanapéról lógott le. Ujjaimmal kezdett játszani, majd lassan és rettentő halkan megszólalt.
- Mivel már megkedveltem a mazochista létemet... nem tudok neked nemet mondani. Próbáljuk meg. Még ha fel is őrüljük egymást, akkor is - összekulcsolta ujjainkat, megszorította kézfejemet, majd kimért pillantással illetett. Mélyreható tekintete zavarba hozott és rögtön szaporább levegővételekre ösztönzött.
- Szeretem, hogy szőke vagy - szólaltam meg hirtelen, témát és hangulatot váltva ezzel. Kezem automatikusan hajába vezettem, mire elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Azon gondolkodtam, hogy megváltoztatom..
- Ne! Ne! Én visszállok zselézős Luhanre. Unom ezt a gomba fejet - halkan nevetgéltem, mire ő is belesimított tincseimbe.
- Szerintem édes vagy vele - összeborzolta a hajamat.
- Kai nem baj, ha nem hivatalos? - szólaltam meg hirtelen, újabb csend állt be közénk, miközben a másik szemeit fürkésztük. Elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Béta verzió? - ujjai elengedték enyémet, és végigsimított a derekamon. Pupilláim rögtön kitágultak és vettem egy mély levegőt. Épphogy csak hozzám ért, mégis elég volt ahhoz, hogy szívem dübörögjön, vérem száguldozzon, leginkább alsó felembe. Frusztráltan sóhajtottam fel, és morcosan néztem rá.
- Ez most komolyan kellett? - néztem lefelé, mire követte a tekintetemet. Felvont szemöldökkel nézett lefelé, majd amikor megértette hangosan nevetni kezdett.
- Bocsánat megfeledkeztem a szexuális feszültségedről. De tudod, ezen könnyedén segíthetünk - sokatmondó pillantása újra pirulásra késztetett és hebegni kezdtem.
- N-nem... e-erre semmi szük-szükség nincsen - hevesen megráztam a fejem. - Bétaverzió Jongin, bétaverzió!
- Vettem főnök - felállt mellőlem és visszaindult a konyhába. - Éhes vagy? - fordult hátra, megráztam a fejem, ő bólintott és elment.

Mosolyogva hunytam le pilláimat, és kissé nyugodtabb lelkivilággal kezdtem újra gondolkodni. Talán nem fogom megbánni. Most, hogy valamilyen szinten megnyugodtam, és megfeledkeztem Sehunról egy egészen minimális mértékig, előtérbe kerültek fizikai fájdalmaim. 

Karjaimat nehézkesen mozgattam, lábaim szintén mázsás súlyt húztak maguk után egy-egy emelés alkalmával. Így úgy döntöttem ott maradok a kanapén, és inkább pihenek. Újra lehunytam a szemem, sóhajtottam, mosolyogtam és próbáltam aludni egy keveset. Hátha mire felkelek elmúlik az izomláz... bár ezt kétlem. 

Kris te hajcsár... hétfőn hogy fogok én edzeni veled? Ilyen karral és lábbal nehezen. 

Nyögtem egyet, ahogy megcseréltem karjaimat fejem alatt, de lassan kezdtem elszenderedni. Édes álmokra vágytam, olyanokra, amik boldoggá tehetnek. 

Mondhatni elégedett voltam. Nehezemre esett döntést hozni, de most, hogy megtettem, sokkal jobban érzem magam. Megkönnyebbültem. 

Bántott Sehun, és tudom, hogy előbb-utóbb mellette kötök ki, de addig is szeretnék örömet okozni Jonginnak. És magamnak is. Boldoggá akarom tenni, mégha rövid időre, akkor is. 

Amint ezt gondolatban kijelentettem, elaludtam. 

***

Jongin POV

Nem igazán tudtam eldönteni, helyes-e, amit teszek? Bele éljem-e magam, vagy ne? Boldog legyek, vagy ne? 

Krisszel megbeszéltem, hogy átengedem Sehunnak, hogy boldogak lehessenek... ehelyett viszonyt kezdek vele.

De tulajdonképpen nem én "akartam". Én elengedtem. Luhan magától döntött így, nem befolyásoltam semmivel sem. 

Valamilyen szinten fáj, mert látom a végét... ahol egyedül leszek. De akarom ezt. Annyira sokat vártam rá. Nem tudom elutasítani, amikor magától ajánlja fel a lehetőséget. Lehet, hogy önző vagyok... de nem tudok (még) lemondani róla. 

Sóhajtozva űztem el a gondolataimat, és döntöttem, miszerint, majd sodródom az árral. 

Leültem az asztalhoz és enni kezdtem. Nem esett olyan jól az étel, sosem jó egyedül enni, így kezemben a tányérral mentem a nappali felé, hogy legalább egy helyiségben legyünk, ha már nem hajlandó velem együtt enni. 

Elmosolyodtam, amikor megláttam. Mint az előbb, most is lehunyt szemekkel feküdt a kanapén. Összehúzott szemöldökkel közelítettem felé, és leültem a fotelbe. 

- Luhan nem versz át, tudom, hogy ébren vagy - jelentettem ki és tovább ettem. 

Arca rezzenéstelen maradt, meg sem moccant, egyenletes szuszogása arra engedett következtetni, hogy valóban alszik. 

- Ha letámadlak, azt sem bánod? Nem kell tovább tettetned Luhan - ingattam a fejem, de még most sem volt semmi reakció.

- Aigoo, valaki remek színész - letettem a tányért magam mellé és felemelkedtem a fotelből.

Megérintettem a homlokát, mire az ráncba szaladt, de semmi több. 

Végigsimítottam egész oldalát, panaszosan nyögött egyet, de nem nyitotta fel szemeit. Tényleg alszik. Milyen aranyos. 

Vigyorogva folytattam a "kínzását", mondjuk úgy, hogy már nem tudtam magam tovább türtőztetni, "elborult az agyam" - de ez olyan csúnya kifejezés, mintha megőrültem volna, csupán csak szerelmes vagyok belé. Az még nem őrültség, ugye? Vagy az lenne? Attól függ, nemdebár? 

Nyakán is végighúztam ujjaim, a reakciója lenyűgöző volt: végig futott rajta a libabőr. Odahajoltam és leheltem rá egy csókot. Tenyerem hasfalára szorítottam és körkörösen, lefelé haladva simogattam. 

- Jongin - bágyadt és rekedt hangja mosolyra fakasztott. - Mit művelsz? - kérdezte és mocorogni kezdett kezeim alatt. 

- Na, na, na. Nyugalom - csitítottam és ujjaim nadrágjába kértek szabad utat. Nem ellenkezett, így könnyen pattintottam ki nadrágja gombját, zipzárját is leszenvedtem, és végre végighúztam tenyerem férfiúi becsületén - ami már éledezett is - alsónadrágon keresztül. Meglepetten nyögött fel és ráfonta ujjait csuklómra. Ránéztem és meglepett, tágra nyílt szemei megmosolyogtattak.

- Jól aludtál? - kérdeztem és tovább cirógattam bőrét ujjbegyeimmel. 

- Az a 10 perc... aha... Jól - motyogta, majd felsóhajtott. - Mi ütött beléd? 

- Gondoltam kényeztetem egy kicsit a barátom... amolyan bétaverziósan. Hogy tetszik? - félrebillentettem a fejem, ő egy pillanatra lehunyta a szemeit, láttam, hogy nagyot nyelt, majd újra rám nézett.

- D-de Jongin! Er-erre semmi szük-szükség! - összezárta lábait, így odaszorította kezemet is. Fejcsóválva vigyorogtam és feléhajoltam. 

- Ejnye, drágám, lehetnél engedelmesebb is.

- Egy kicsit megrémisztesz Jongin.

- Együtt vagyunk Luhan? - hajoltam hozzá közelebb. Egy pillanat erejéig meredt szemeimbe, majd megszólalt.

- Igen Jongin - válasza után teste rögtön ellazult és tekintete is ellágyult, lenyugodott. 

Gyengéden mosolyodtam el, majd megpusziltam az arcát. Hálás voltam, amiért azt mondta, igen. Ő is mosolygott, megpusziltam a homlokát is, lehunyta a szemeit és szabad kezével - másikkal még most is csuklóm fogta - mellkasomon keresztül, nyakamba fűzte karját és közelebb vont magához. Mosolyom vigyorrá nőtte magát, és rövid csókot nyomtam ajkaira. Lábai többet nem zárták közre kezem, csuklóm is elengedte és nyakamba fűzte azt is. Félig rajta feküdtem, és egy pillanatra beugrott a múltkori eset is, de gyorsan elhessegettem a fájó emlékképet.

Ajkaim övére tapasztottam, amit rögtön hevesen viszonzott. Ő mélyítette a csókot, ami ugyan meglepett, de nagyon boldoggá tett. 

Tényleg nem én erőltetem.

Élvezi.

Tetszik neki.

Szerettem arra gondolni, hogy ezeket én váltottam ki belőle: a hevességet, szenvedélyt. 

Most bátran szerethetem - ez a gondolat szöget ütött a fejemben, és nem eresztett. 

Mi lesz, ha nem sokára Sehun mellett lesz? 

Mi lesz, ha hamarosan rádöbben, mennyire nincs értelme a kettőnk kapcsolatának? 

Mi lesz akkor, amikor majd újra egyedül maradok?

Képes leszek, akkor is mellette maradni? 

Éppen ezek a zaklatott gondolatok miatt tettem mindent úgy, mintha utolsó alkalom lenne. Kétségtelenül megleptem vele Luhant, de ezt háttérbe szorítva cselekedtem.

Nyelvem vad táncot járt az övével, ujjaim sürgetően, türelmetlenül bújtatták ki az apó gombokat, majd az alsó pár gomb után, visszatértem férfiasságához. 

Hirtelen érintésemre összerándult, és ő is elmozdította karjait nyakamról. 

Bátortalanul simított végig nadrágom dudorán, majd kezei fenekemre siklottak, nyelve még mindig számban szorgoskodott. 

Kezem bevezettem alsónadrágja alá, picit megugrott és belenyögött szenvedélyes csókunkba.

Elmosolyodtam, és levegőhiány miatt megszakítottam a csókot, majd sok apró, rövid csókkal bombáztam ajkait. 

Lehunyt pillákkal élvezte csókjaimat és kezem munkáját.   

Nyakába csókoltam, majd fülcimpáját haraptam meg, rekedt sóhaj szakadt fel tüdejéből. Jobb karját homlokára tette és úgy pihegett. A sok inger, amely érte, már rég elfeledtette vele, hogy kezeivel engem simogasson, de nem bántam. Végignyaltam kulcscsontján, bal kezemmel széthúztam az inget rajta, majd mellkasát halmoztam el puszikkal. Kivettem kezem alsójából, mire panaszosan nyögött fel, ezen reakcióján kedvem lett volna halkan felnevetni, de nem akartam az eddiginél is jobban zavarba hozni. Arcon csókoltam, letoltam nadrágját és alsóját is. Lemásztam róla, és lábai elé térdeltem. Széjelebb húztam őket, közéjük férkőztem és torkomban dobogó szívvel néztem meredező férfiasságát. Mellkasa szaporán emelkedett majd süllyedt, egy mély levegővétel után rámarkoltam tagjára. Felhördült. 

Sosem csináltam ilyet még senkivel sem. Nem vagyok olyan tapasztalt, mint hiszi. Amerikában engem is így kényeztetett valaki, és én is szerettem volna ilyen téren örömöt és gyönyört okozni neki. 

Lassan közelebb hajoltam, majd abbahagytam kezem mozgatását. Gyengéden fújtam rá lüktető férfiasságára, majd félénk csókot hintettem makkjára. Felnéztem rá, szemei kipattantak és, mikor megismételtem előző tettem, szemei elfátyolosodtak. 

- Túl kedves vagy velem - mondta halkan és belesimított hajamba. 

- Mert azt akarom, hogy boldog legyél.

- Az vagyok. Nem kell ezt tenned - suttogó, hálás hangja megdobogtatta a szívemet.

- De én akarom Luhan - válaszomra elkapta tekintetét és még elkaptam a pillanatot, amikor összeszorított szemeiből egy könnycsep buggyan ki. Visszahajoltam és kicsit bátrabban érintettem meg nyelvemmel őt. Összerezzent, hasfalát apró libabőr borította be, folytattam, először csak puszikkal, nyelves csókokkal halmoztam el, egyrészt, hogy én is megszokjam és őt se támadjam le rögtön. 

A szívem dobbanásait a fülemben éreztem, vérem száguldozott, nem csak ő, én is izgatott voltam. Nem próbált meg többször megállítani. Hagyta, hogy azt tegyek vele, amit csak akarok. 

Bármennyire is tartják az emberek ezt gusztustalannak, még ha hetero kapcsolatról is van szó, a legszebb dolog amit tehetek vele ez. Nem csak arra értem, hogy kielégítem, hanem arra, hogy szeretem. 

nem csupán azért teszem ezt, mert tudom, hogy titkon erre vágyik. Hanem, mert szeretem őt. 

Nem azért szegem meg a szavam, - miszerint senkit sem fogok szájjal kielégíteni - mert ő erre vágyik és a szex előjátéka melegeknél általában ez... Hanem mert ő, Ő. Hanem, mert szeretem.

Ha szeretsz valakit eltörpülnek az előzőleg megfogadott szavak és tettek. Ha szeretsz valakit bármit megtennél boldogságáért.

Ő olyan sokat szenvedett már. Olyan fiatal még, és olyan sok mindent veszített már el. Annyira jó ember. Nem érdemli ezt meg... valakinek törődnie kell vele, éreztetnie kell vele, hogy érdemes élnie, hogy értékes ember, hogy van, aki még szereti őt. Én akarok lenni ez az ember. 

Nem érdekel meddig.

De én akarom betölteni ezt a szerepet az életében, addig, ameddig ő is így akarja. 

Hangos sóhajai és nyögései voltak azok, amik kiragadtak gondolataimból. Észre sem vettem, hogy teljesen számban volt már, tetteim ösztönösek voltak. Ujjai görcsösen markolták tincseimet, de én nem adtam alább. Addig szerettem volna ezt csinálni, amíg önkívületbe nem esik. 

Nyögései lihegésbe fajultak, szemeit szorosan zárta össze, csípője néha öntudatlanul lökött egyet, másik kezével a kanapé bőr huzatát markolta, kiszáradt ajkait nyaldosta és harapdálta, semmi sem kerülte el a figyelmem. 

 Hangja elmélyült, hasfala remegni kezdett, hirtelen felült és ellökött magától. Nem akarta ilyen szinten elvenni a férfiasságomat. Nem akart elélvezni a számban. Furcsa tisztelet áradt szét bennem felé. Nem biztos, hogy én is képes lettem volna erre. Ő fejezte be a kezével azt, amit én indítottam el. 

Annak idején én nem löktem el a partneremet. Bennem nem volt ennyi önuralom. 

Mindketten hangosan szedtük a levegőt, elmerültünk a másik tekintetében. Az övé fáradt volt, de hálás, én nem tudom mit sugároztam felé, de remegő kézzel nyúlt arcomért és vállához húzta. Megpuszilta a nyakamat és remegő testét enyémhez szorította. Még egyszer sem ölelt ilyen szorosan. Nem mondott semmit, gesztusaival köszönte meg. A legszebb köszönetnyilvánítás, amit valaha kaptam tőle: homlokát enyémnek támasztotta és lágyan csókolt meg. 

Nem akartam, hogy érezze saját ízét, így nem mélyítettem el a csókot, de ő mégis engedélyt kért, és nyelvét végighúzva ajkaimon várt a válaszomra. Kissé elnyíló ajkaim, máris szabad utat engedtek neki, lassan, lomhán, szeretetteljesen csókolt, most ő irányított. 

Nem törődött azzal, milyen ízű a csókunk, sokáig tartott és mélyebb jelentése volt, mint eddigi csókjainknak. Mondhatni meghatott, de nem akartam elgyengülni előtte. 

- Én is... boldoggá akarlak tenni téged Jongin. 

- Te már boldoggá tettél, amikor azt mondtad, együtt vagyunk - rögtön válaszoltam és orrommal simogattam övét. Lehunyt szemekkel mosolyogtam és karjaimat nyaka köré fonva öleltem őt magamhoz. 

- Köszönöm  - lehelte a fülembe a szavakat.

- Élvezted? - kérdeztem meg félve a választól. 

- Az nem kifejezés - hanglejtése vigyorra késztetett. 

- Helyes.

Mindkettőnk számára egyértelmű volt, hogy nem megyünk tovább. Igazából nem is akartam. Bőven elég volt nekem, hogy gyönyört okozhattam neki. Eldőlt a kanapén, hátrébb húzódott, hogy én is odaférjek és mosolyogva húzott magához olyan közel, amennyire csak lehetett. Persze mindezt azután, hogy visszahúzta alsóját és nadrágját. Felsóhajtott, amint maga mellett tudott és kinyújtott karomra feküdt. Mellkasomra simította tenyerét és mosolyogva hunyta le szemeit. Egy szó nélkül tért vissza az álmok világába. Csak néztem őt és belül szárnyaltam. Tényleg megtörténik. Tényleg, ennyi év után. Azt hiszem én is elszenderedtem... mosolyogva és boldogan. 

2. Kötet - 012. fejezet

Sehun POV

Ahogy gondoltam, mire az ajtója elé álltam nem tudtam, mit mondhatnék neki. Tudtam, hogy felesleges szövegeket alkotni, úgyis elfelejteném, és a spontán beszélgetések jobban szoktak végződni. Ugye?

Csengettem. Mielőtt meggondolhattam volna magam. Feszülten ácsorogtam, az ujjaim tördeltem és kiszáradt torokkal szemeztem az ajtóval. Percekkel később sem volt semmi reakció. Vettem egy mély lélegzetet és benyitottam. 

Az ajtó könnyedén, nyikorgásmentesen nyílt ki, az előszobában lehúztam a cipőmet és bátortalanul lépdeltem a nappali felé. Mindig úgy érzem, mintha betörnék, mert sehol nincs senki. Bár, mit ne mondjak, örülnék, ha nem volna itt Jongin kínos harmadiknak. De mivel senki nem nyitott ajtót, és most sem bukkantam rá, elég nagy a valószínűsége, hogy nincs itthon. 

Körbenéztem és gyorsan eldöntöttem, hogy a szobájába megyek, célravezetőbb egyből a megérzéseimre hallgatni. Az ajtaja nyitva volt, így a küszöbnél megálltam és bekémleltem. 

Az ágyon feküdt, nekem háttal, egyik lába lelógott az ágyról, karját pedig szeme elé tette. Egész lénye a megtörtséget és a csalódottságot tükrözte. A csendben hallottam, ahogy szuszogva veszi a levegőt. Ahogy testét figyeltem, feltűnt, hogy a szabad kezével a huzatba markol és ahogy erősen fogvatartotta az anyagot, kézfeje egészen elfehéredett. Nem tudtam, hogy fogjak hozzá... hogy hívjam fel a figyelmét arra, hogy itt vagyok. Mit mondjak? Mit csináljak? 

Ideges lettem, de mielőtt bármit mondhattam volna, Luhan lendületesen és valamit orra alatt motyogva felült. Pillantása rögtön felém tévedt, és ahogy elvesztünk a másik tekintetében megfagyott a levegő. Pupillái kitágultak, lassan, kimért mozdulatokkal állt fel, arcán tisztán olvasható volt a döbbenet és az értetlenség. Megállt előttem, csupán egy pár lépés választott el tőle. Metsző, kérdő tekintetét nem tudtam tovább állni, elszégyelltem magam, így lehunytam a szemeim és elfordítottam az arcom. 

- Sehun... te mit keresel itt? - hangjából kiveszett az erő, annyira csendes és gyenge volt, hogy a szívemet összeszorította a tudat, ez is miattam van. 

- Sajnálom. Sajnálok mindent - hevesen ejtettem ki a szavakat, félőrült módjára kaptam el a vállait és ráztam rajta egy kicsit. Hirtelen jött kétségbeesésemre és hevességemre én sem tudom a választ, de ezzel csak még inkább összezavartam. Lehajtottam a fejem és sóhajtottam egyet. - Annyira gyűlölöm ezt... nem akarlak bántani Luhan - elengedtem, orrnyergemre szorítottam és sóhajtottam egy újabbat.

- Már mindegy. Fátylat rá. Nem kell értem aggódnod - tettetett vidámsága összetörte a szívemet. Újra megérintettem vállait, de most már normális ember módjára. Nem húzódott el tőlem, különösebb érzelmi megnyilvánulása sem volt. Ez kicsit aggasztott.

- Ne mondd ezt Luhan. Ne csináld ezt.

- Miért jöttél? - mégis csak kihámozta magát kezeimből és elhaladva mellettem elhagyta a szobát. Lassan felocsúdva követtem őt, egészen a konyháig. - Nézd, ne érezd magad kellemetlenül. Biztosan volt már részed ilyenben... egy fiatal srác meggondolatlanul szerelmet vall.. - halkan nevetgélni kezdett, közben szorgosan készült teát csinálni. Megrökönyödve hallgattam és figyeltem. - Csak tégy úgy, ahogy azokkal a srácokkal, akiket visszautasítottál. Nem kell a maszlag, szomszéd - mosolyogva fordult felém és bólintott egyet. - Ne haragudj, amiért zaklattalak, többet nem fordul elő - kicsit meghajolt, majd visszafordult a gáztűzhely felé. Megdöbbent hang szakadt fel torkomból és tettem egy lépést felé. Újra meg akartam ragadni és megrázni, de végül nem tettem. Lemondóan sóhajtottam egyet és mögé sétáltam. Remegő kezem átvetettem a mellkasán, így a nyakát öleltem. Nem simultam hozzá teljesen, de hallhatta, ahogy beleszuszogok a fülébe. Teste megmerevedett, majd ahogy karjára pillantottam láttam, hogy libabőrös lett. Ezen elmosolyodtam és nem tudtam megállni, nyakába temettem arcomat. Annyira jól esett. Annyira finom illata volt. Akkora kő esett le a szívemről, hogy elhatároztam háttérbe szorítom az ígéreteimet. 

- Miért... csinálod ezt? - rémült hangja engem is megijesztett és szorosabban vontam őt magamhoz. Másik kezemmel csípőjére szorítottam. 

- Sajnálom. Sajnálom Luhan. Borzasztó dolgokat tettem veled. Ne haragudj. Kérlek... nem bírok tovább hazudni neked - zagyva motyogásom közvetlenül fülét érintette, és a borzongás minduntalan végigszaladt rajta. Kétség sem fér hozzá, nagyon meghökkent és nem tudta, hogyan kellene lereagálnia. Mindig hajlandóságot mutattam, végül faképnél hagytam. Megtudtam érteni őt. 

- Azt mondtad...

- Tudom, mit mondtam - megcsókoltam a nyakán, mire észbe kapott és megpróbált megfordulni karjaimban. Engedtem neki és szemtől szemben ... bámulva a gyönyörű szemeit, elérzékenyültem és félős puszit hintettem ajkaira. Hátrahúzta a fejét és hitetlenkedve rázta meg. 

- Mit művelsz? - kérdezte és kezeivel mellkasomnak támaszkodva lökött hátrébb magától. Engedelmesen, azt tettem, amire kért. Elengedtem és hátrébb léptem. 

- Miért csinálod ezt velem? Ennyire jól esik kínozni engem? - kérdezte halkan és megrökönyödő tekintete a sárba tiport. Lesütöttem a tekintetemet.

- Tudom, hogy hülye voltam, és csak bántottalak... de.

- Sehun, azt mondtad nem lehetünk együtt. Miért tetted? Mit keresel itt? Mit akarsz, mit tegyek? - határozottan felbőszült, kezei ökölbe szorultak, szemei dühösen csillogtak. 

- Tévedtem. Azt hittem, úgy védelek meg, ha távol maradok tőled. Beismerem, olyat tettem, amivel csak szenvedést okoztam, de hidd el, hogy ugyanúgy szenvedtem én is. 

- Miért kell engem megvédeni? - suttogta maga elé meredve. Mivel nem válaszoltam, rám nézett és közelebb jött hozzám. - Miért? 

- Most ez nem lényeg - ingattam a fejem, majd vettem a bátorságot és kezeim közé vettem arcát. Időközben én is közelebb léptem hozzá, így könnyedén elértem arcát. 

- Azt akarom... hogy felejtsd el az utóbbi csókjainkat... és a fájdalmat, amit utánuk éreztél. Csak az első csókunk emlékét őrizd, kérlek. Legyen ez... a második csókunk - mondandóm végére olyan közel húzódtam ajkaihoz, hogy szinte ráleheltem a szavakat. Visszatartott lélegzettel várta, mit fogok tenni. Nem húzódott el, nem tett semmit, csak nézett a szemeimbe és várt. 

Amikor ajkaink összeértek, a szívem olyan gyors ütemre váltott, hogy úgy gondoltam Luhan is hallja, ahogy dübörög. Sok fiúval volt már dolgom, de senki sem váltotta ki ezeket az érzéseket belőlem. Hogy sosem akarom elengedni, csókolnám akár az örökkévalóságig, repülni tudnék, annyira boldog és izgatott vagyok. Bambi ajkai mindig olyan édesek. Édesek és finomak, annyira csókolnivaló, most már értem, miért engedtem legelőször a kísértésnek. 

Amikor belekapaszkodott a karomba, akkor lettem magabiztosabb. Elfordítottam a fejem, karommal átkaroltam a lapockáját és közelebb rántottam magamhoz. Csípőink összeértek, és mielőtt kérhettem volna, hogy nyissa ki ajkait, készségesen, magától tette ezt meg. 

Nyelvének érintés vérpezsdítő volt, végigszántott rajtam a libabőr, hümmögve szorítottam erősebben, másik kezemet csípőjére csúsztattam, majd a fenekén simítottam végig. Felnyögött és elszakadt ajkaimtól. Nyakamba csimpaszkodva ölelt magához. Mosolyogva hajtottam fejem nyakába és mélyen beszívtam édes illatát. 

A gázon lévő teavíz hangos sípolása törte meg a pillanatot. Luhan ellökött magától és nagy szemekkel nézett rám. Rossz előérzetem támadt, ezért utána akartam kapni, de nem hagyta, fejét csóválva hátrált, menekült előlem. 

- Nem. Nem! Megfogadtam, hogy végeztem veled! Sehun, megöltél. Megölted a lelkem... nem tudok bízni benned. Mi lesz, ha holnap úgy ébredsz, milyen hülye voltál és veszélybe sodortál? Nem akarom, hogy újra faképnél hagyj. Annyiszor bántottál már - szemeibe könnyek gyűltek, ingerülten törölte meg őket, de a makacs könnyek akkor is végigfolytak arcán. A szívem összefacsarodott és lehajtottam a fejem. Hajamba túrtam, majd kérlelve néztem rá. 

- Nem lehetne, hogy-

- Nem. Nem akarom. Fáj, Sehun... annyira... csalódott vagyok, és nem tudom ezt könnyen elfelejteni - nehezére esett beszélni, tekintve, hogy sírt, annyira szégyelltem magam és bűntudatom volt, talán emiatt lábadt nekem is könnybe a szemem.

Közvetlen közelről néztem szemeibe. Mindkettőnk szemei könnyekkel voltak tele, mégis láttam rajta, mennyire bizonytalan. Tudtam, hogy könnyedén meggyőzhetném, de nem akartam így. Nem akartam befolyásolni őt. Bizonyára én is ezt tettem volna a helyében, sőt... 

Kezemet arcára simítottam, ő lehunyta szemét és sóhajtva fordította arcát tenyerembe.

- Luhan.. - szólaltam meg. Hangom rekedten csengett, így megköszörültem a torkom. - Nem akarsz már... velem lenni? - halk kérdésemre kinyitotta szemeit és szótlanul vizslatta tekintetem. Megfogta a kezemet és visszahunyta a szemeit.

- Nem tudom - halk válasza, bár szívem ütött arra gondoltam, ez nem olyan rossz. Jobb, mintha azt mondta volna, nem. Újra arcáért nyúltam, magamhoz húztam és ajkai előtt pár centivel megálltam, majd beszélni kezdtem.

- Mert én... mindennél jobban szeretném... ha együtt lennénk. Ha majd te is tudod... tudod hol találsz - szinte rögtön bólintott egyet, és hagyta, hogy megcsókoljam. Félénken simult hozzám, csókunk édes és visszafogott volt, nem engedte, hogy elmélyítsem. Szolid volt és szomorú, amolyan búcsúcsók a részéről, részemről pedig reményekkel teli, gyengéd simogatás. Pár perc múlva elhúzódott, kibontakozott ölelésemből és visszafordult a gáztűzhelyhez.

- Menj most el Sehun - suttogó szavaira egy sóhajjal válaszoltam.  

- Jól van. Megértem - bólogattam, miközben szipogtam még egy párat utolsóként. - De nem adom fel... elérem... hogy újra bízz bennem, Bambi. Megígérem - nem bírtam ki, hogy ezeket ne mondjam neki. Háta mögé léptem és úgy folytattam. - Csak kérlek... várj rám - végigsimítottam nyakának kiszívott területén. Sajnos nem kerülte el a figyelmemet, és egy percig sem volt kérdés kitől származik. Keserűen elmosolyodtam. - Ugye nincs jogom arra kérnem téged, hogy ne engedj Jonginnak? - szemeibe nézve olvastam ki a választ, majd lemondóan sóhajtottam, hajába simítottam, elmondtam még egyszer, hogy sajnálom és kimenekültem a lakásból. 

Nem voltam csalódott. Nem utasított el végső soron. Csak bizonytalan és sértett. Nem érzem azt, hogy kudarcot vallottam volna. Persze, jobb lett volna, ha rögtön belemegy, de így sem bánom. Megértem. Lehet, hogy én a helyében üvöltöztem volna. 

Viszonylag még elégedett is voltam, hiszen hagyta, hogy megcsókoljam, és nem mondott nemet. Lefeküdtem, hátamon fekve bámultam a plafont, és képtelen voltam kiverni a fejemből szomorú, bizonytalan tekintetét. Rossz volt őt így látni, Bambinak csak a mosoly áll jól és szerettem volna elérni, hogy ha legközelebb rám néz, akkor egy boldog mosoly terüljén szét szép arcán. 

***

Luhan POV

Nem mondanám, hogy nem lepett meg. Még fel sem fogtam, hogy itt járt. Épp, amikor elhatároztam, hogy feladom, megjelenik és még jobban összezavar. Nem bírom őt megérteni. Miért csinálja ezt? Miért ilyen hirtelen? Most miért lehet? Amikor én kértem, miért nem lehetett? Csak azért, mert most ő akar engem? Miért engedjek neki? Miért ne hagyhatnám, hogy egy kicsit szenvedjen, úgy, ahogy én? 

A bosszúvágy hirtelen tört rám és meg is akartam valósítani. Most, hogy tudom, hogy érez, nincs okom tovább aggodalmaskodni. Bár fáj, és rendkívül dühít a könnyedtsége - épp ezért állok bosszút. 

Tudom mennyire gyenge vagyok - ha Sehunról van szó - és abban a tudatban, hogy ő is kedvel, nem sokáig fogok tudni ellenállni. De nem tudnám most rögtön elfelejteni neki az elmúlt hónapok gyötrelmeit. 

Míg elmélkedtem, nem figyeltem és megégettem az ujjam a forró teáskannával. Feleszméltem és a fülem fogva leültem a konyhaasztalhoz és sóhajtva mosolyodtam el.

Hülye Sehun... ezért kellett ez a sok szar, amin keresztül mentem? Hogy végül te gyere "könyörögni"? Miattad veszítettem az önbizalmamből, józan eszemből és ítélőképességemből. Valószínűleg elvesztettem az életbe vetett pozitív hitemet, és a legjobb barátom bizalmát, kedvességét, törődését és barátságát. Még szerencse, hogy Sethet nem tudtam miatta eltaszítani magamtól. Kai pillantása, amikor szemére vetettem - burkoltan - hogy én a szerelmemmel akarom először csinálni, örökre belém égett. És örökre bűntudatom lesz miatta. 

Valószínűleg akkor sem lett volna semmi sem másként, ha Kai hamarabb bevallja nekem az érzéseit. Hiszen... volt rá példa, hogy egy srác szerelmet vallott nekem és arra kért járjak vele. Kai is velem volt akkor. Mivel nagyon népszerű voltam a lányoknál - és ezt ki is használtam - sosem tudtam volna magam elképzelni egy fiúval, így vigyorogva, dacosan és beképzelten utasítottam el. Emlékszem, milyen keserű mosollyal az arcán bólogatott, és kérte, ne haragudjak rá. Amikor elment, nevetve beszéltem őt ki Jonginnak, hogy mégis mit képzelt. Szörnyű dolgokat mondtam, miközben ő meg ugyanúgy szerelmes volt belém. Nem csodálom, hogy nem merte elmondani. Most pedig fordult a kocka. 

Szerelmes vagyok egy srácba, aki nem volt hajlandó elfogadni az érzelmeimet. Ez a sors fintora. 

Jongin évek óta szeret - elmondása szerint - mégis tűrte a viselkedésem, a csajozási mániám, és én sosem vettem észre. Sosem tűnt fel, hogy másként néz rám. Évek óta bántom őt, mégis velem maradt. Az évek során sokkal többet adott nekem, mint Sehun, mégsem tudom őt szeretni. Szó nélkül tűri minden hülyeségemet, és még most is. Nem ismerek nála jobb embert. Megérdemelné, hogy szeressem. Hogy őt szeressem és ne Sehunt. Esélyt kellene adnom neki, mert megérdemli. De azzal is csak bántanám... ismer. Tudja, hogy nem szeretem, és csak azért tenném, mert bűntudatom van és szánalmat érzek iránta. Ez is azt bizonyítja mennyire önző vagyok. Csak azért tenném ezt is, hogy nekem jobb legyen. Hogy nyugodtabb legyek...

Kicsit kettősséget érzek magamban. Az elmélkedésemmel csak összezavartam magam. Szeretem Sehunt, és tudom, hogy engedni fogok neki, de a frissen szerzett sebeimet - amiket ő okozott - még nem sikerült meggyógyítani, mi több, elfejeteni. Sértett önbecsülésemet nem dobhattam sutba. Igenis meg vagyok sértődve, és akarom, hogy tudjon róla. 

De ott van Jongin. Akinek engedtem, meg nem is. Sajnálom és jóvá szeretném tenni. Ha vele jönnék össze - kétségkívül tökéletes bosszú lenne Sehun számára - tudom, hogy mindhármunkat bántanám. Sehun szeret, akit bántana, hogy nem vele vagyok, én is szeretem őt és engem is az bántana, hogy nem vele vagyok, plusz, hogy bántom Kait azzal, hogy más valakit szeretek, ergó kihasználom az érzéseit, így bántva őt. 

Annak ellenére, hogy nem vagyok szerelmes Kaiba, iszonyú módon szeretem és vonzódom hozzá. Ha érzelmileg nem is mozgat meg - úgy -, ösztöneim és érzékeim reagálnak rá és fel tud izgatni még a puszta lélegzetvételeivel is. Nem tudtam mi lenne a helyes döntés, ezért inkább felhagytam ezen gondolataimmal. Majd a helyzet alapján döntök. Majd sodródom az árral.

Eddig is azt tettem. 

Eltelt egy pár nap, Sehunt nem láttam, Kai úgy tett, mintha mi sem történt volna közöttünk. Én is próbáltam túltenni magam Sehunon és Kain is. 

Suliba jártunk, éltük "önfeledt", felszínes ifjúkori életünket. Mindketten tudtuk, hogy beszélnünk kellene, de egyikünknek sem akaródzott felhozni a témát. Így volt kényelmes. 

Mindkettőnk számára meglepetés volt, amikor kiderült, hogy új testnevelés tanárt kapunk, még pedig Kris személyében. Amikor megláttam melegítőben a folyosón sétálni, teljesen ledöbbentem, ő pedig vigyorogva integetett és elhaladt mellettem. Az első közös óránkon kegyetlenül megdolgoztatta az osztályt. A fiúk ennek kiváltképp örültek, a lányok pedig hisztizve könyörögtek pihenőért. 

Kris végig vigyorgott és személyesen engem szivatott. Mellám állt, számolta a fekvőtámaszaimat és felüléseimet, ordibált, hogy bírom még, fussak teljes erőbedobással. Valójában nem utáltam érte. Alapvetően sportkedvelő vagyok, az előző tanárunk sosem követelt semmit, mindig csak játszottunk, és jól esett, hogy végre valami másat csinálunk. 

Igaz, iszonyúan fárasztó volt, és nem értettem mit keres itt és mi a célja velem, de kifejezetten élvezte, ahogy erőlködöm. Mindenki hulla volt, köztük én is, de próbáltam mindent végig csinálni egy rossz szó nélkül. 

Kai kifejezetten jól bírta a tánc őt formában tartja, de azért rajta is látszottak a fáradtság jegyei. A kínkeserves negyvenöt perc után mindenki áldotta Istent és átkozta Krist. 

A tesi volt az utolsó óránk, így nyugodt szívvel álltam a tus alá. Mivel engem különleges figyelemben részesített tanárbácsi, nem tudtam izzadtságtól tapadós testemre húzni a tiszta ruhákat. 

Amint kijöttem a zuhany alól, Krisbe botlottam, karba tett kézzel állt és látszólag rám várt. Amikor látta, hogy kijövök, ellökte magát a faltól és megveregette vállamat. 

- Szép munkát végeztél - mondta bizakodó hangnemben.

- Mit keresel itt? És miért öltél meg rögtön az első napodon? Holnapra képtelen leszek felemelni a karomat, a járásról már nem is beszélve - mondtam és megütögettem a combomat, már most éreztem a kezdődő izomlázat. 

- Hogy-hogy mit keresek itt? Tanítani jöttem. És felakartam mérni a képességeidet. Megleptél... nem néztem ki belőled ezt. Jó az állóképességed. Ügyes vagy és kitartó. Nem is értem, hogy verhettek meg, ha ilyen jók a képességeid... - ingatta a fejét, én pedig kikerekedett szemekkel néztem rá. 

- Te honnan...?  ... Áh. Sehun. Tudod, ha küzdelemre kerül a sor, egyszerűen lefagyok, leblokkolok. Amúgy is, attól, hogy gyorsan futok, tudok fekvőtámaszozni, meg felülésezni, nem jelenti azt, hogy verekedni is tudok - mondandóm végén egyszerűen vállat vontam, én már megbarátkoztam azzal a gondolattal, hogy ilyen téren súrolom az analfabetizmus határait. Na jó, ez elég rossz szó rá, hiszen tudok írni-olvasni, de nálam ez akkor is egy fajta fogyatékosság, hát még a hülye is tudja használni az öklét, ha szükséges, én meg nem... 

- El is futhattál volna.

- Nem vagyok gyáva, de eszembe sem jutott, meg nem is hagyta volna, hogy elmeneküljek. 

- Miért, hagyni magad agyonverni, bátorság? Az ostobaság. Az, ha nem futsz el, nem mindig egyenértékű, a bátorsággal. Néha hasznos és okos dolog. Legközelebb inkább bátran fuss el. De, ha kezelésbe veszlek, erre sem lesz szükség - kioktató hangja miatt elszégyelltem magam, de utolsó mondata meglepett egy kicsit.

- Kezelésbe? - kérdőn vontam fel a szemöldököm, ő pedig elmosolyodott. 

- Jövő héttől edzeni foglak. Megtanítalak, hogyan védd meg magad. Tedd szabaddá a délutánjaidat. 

- Dehát...

- Semmi de. Ez, most fontosabb, mint Sehun vagy Jongin, Luhan - sóhajtotta, én pedig, ha lehet még jobban zavarba jöttem. Honnan tud rólam ilyen sok mindent? Sehunt megölöm, az tuti. Vagy csak ennyire nyilvánvaló? Végül is egymás mellett élünk. Elpirultam és elfordítottam róla a tekintetem. - Sosem tudhatjuk, mikor lesz rá szükséged - tette hozzá halk, komoly hangon, ami valljuk be elég ijesztően hangzott. Beleegyezően bólintottam, elmosolyodott két ujjal intett és lelépett. 

- Hát ez... váratlanul ért - motyogtam még magamnak, megigazítottam a törölközőt a derekamon és mentem, hogy végre felöltözhessek.

Hullafáradt voltam, amikor hazaértem. Jongin már otthon volt, a konyhában tevékenykedett, látszatra vidáman. Ő észre sem vette, hogy haza értem. Bementem a nappaliba, ledobtam magamról a zakót, meglazítottam a nyakkendőm és kigomboltam a felső gombokat, aztán egy fáradt nyögés kíséretében vetődtem le a kanapéra. Kris tényleg nagyon lefárasztott. Lehunytam a szemeimet és úgy próbáltam teljesen ellazulni. Zsiborogtak fájó tagjaim, ahogy feküdtem, csak jobban éreztem. Kris sok volt így egyszerre, meg hirtelen is jött, de tetszett az ötlet. Shu sosem tanított ilyesmire, bár eddig nem is volt rá szükségem. Viszont nem szerettem volna még egyszer átélni azt, amit Taoval sikerült. 

- Itthon vagy Luh... - félbeszakadt mondata, ahogy a nappalibam megtatált. - Elaludt? - motyogta. Nem nyitottam ki a szemeimet, jól esett így lenni és Kai sem folytatta. Mivel csend vett körbe, tényleg kezdtem elszundítani. Csak, hogy neszezést hallottam magam körül és ez újra felébresztett, bár a szemeimet továbbra sem nyitottam ki. Rövid időn belül már azt is hallottam, mikor vesz levegőt. Irtó közel volt hozzám. Én pedig kíváncsi, hogy mit akar csinálni. Felsóhajtott. Nem tett vagy mondott semmit sem. Furcsa volt, csak nézte ahogy alszom. Aranyosnak találtam. 

- Luhan? - hangja szívbemarkolóan szomorú és csendes volt. Sóhajtott egyet. Most már bevillant, hogy azért van ilyen közel, mert a földön ül, mellettem. Így az ő feje és az enyém egy vonalban lehet. Nem folytatta, én pedig túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy felfedjem, nem is alszom. Sok idő telt el, nehezen bírtam már, de akkor sem adtam fel. 

Halk szipogásra figyeltem fel, a szívem pedig rögtön meglódult. Jongin sír? 

- Fenébe - motyogta, és továb szipogott. - Francba, Luhan. Miért ilyen nehéz? Istenem... - sajgott a szívem, ahogy őt hallgattam. - Mázli, hogy nem vagy ébren... rögtön megszánnál, ha így látnál - halkan nevetett fel, amolyan keserű hangvételben. - Szeretlek. Olyan régóta szeretlek... épp ezért... elengedlek... - éreztem hangján mennyire nehezen szánta rá magát, hogy ezt kimondja. - De esküszöm... amint megríkat... nincs kegyelem. Elég szar ízlésed van, férfiak terén, tudtad? - csalódott nevetése volt a tetőpont. - Csak ... utoljára... ne haragudj. Majd elmondom akkor is, ha felébredtél - szipákolt még egy utolsót, halkan megköszörülte a torkát, majd elcsendesedett. Hosszú percekig nem mondott semmit, így nem értettem utolsó mondatát. Elment? Nem... azt hallottam volna, még itt van. Akkor, mégis, mire vélj...

Megcsókolt. Lágyan, hozzáérintette ajkát az enyémhez, rögtön a Csipkerózsika jutott eszembe, és így is sajgó szívem, ha lehet, ennél is jobban sajogni kezdett. Tényleg sajnáltam és haragudtam is rá egyszerre. Lehet... lehet, hogy őt tudtam volna szeretni... lehet, hogy ha elmondta volna, időben... lehet, hogy... 

Hezitáltam egy ideig, hogy mi lenne a legjobb, de megakartam adni neki azt, amire vágyik. Ha utoljára, akkor is. Megérdemli és kész. 

Felnyitottam szemeimet, beazonosítottam hol van, visszacsókoltam, mire meghökkent, szemei kipattantak és el akart húzódni. Kezemet tarkójára szorítottam, ujjaim hajába értek, és elhúzódó ajkai után kaptam. Kerek szemei rémületről és értetlenségről tanúskodtak, félig felültem, másik kezemmel is nyakába karoltam és erőteljesebben csókoltam meg. 

Miután rájött, hogy nem álmodik, hevesen viszonozta gesztusomat és visszanyomott a kanapéra. Kényelmesen elhelyezkedtem és félig magamra húztam. Hamarosan nyelvét is átcsúsztatta számba, amitől kicsit felébredtem és kirázott a hideg. Nem akartam hitegetni és reményekkel táplálni, bár nem hiszem, hogy ne tudná, miért teszem. 

- Végig ébren voltam - súgtam neki, mikor egy pillanatra elvált az ajkaimtól. - Köszönök mindent... és sajnálom. Annyira... haragszom magamra... és rád is egy kicsit - folytattam, míg ő a nyakam kényeztette. Korábbi csóknyomát nyalogatta és szívta újra. - Komolyan mit akarsz, kiharapni a nyakamat? - gyengén a vállára csaptam, mire kuncogva hagyta abba a harapdálást és szívogatást. 

- Tudom. Tudom, hogy haragszol. De már mindegy... 

- Miért nem mondtad el sosem? 

- Te is tudod Lulu - kézfejével végigsimított az orcámon. - Mindig is száz százalékosan hetero voltál - elvigyorodott, úgy, ahogy csak ő tud. Mosolya szebbé tette az egész világot, ezt mindig csodáltam benne. Könnybelábadtak a szemeim, szapora pislogással akartam elűzni gyengeségem jeleit, ő csak szolidan mosolyogva csókolt meg újra. Kezei a mellkasomon és derekamon időztek, nyelve lustán járta be a szám zegzugát. Panaszosan újra vállon csaptam, mert játékosan harapta meg az alsó ajkamat. Mikor felvillant újra a boldog mosoly az arcán, nem bírtam visszatartani a könnyeimet. 

- Sosem bocsájtom ezt meg magamnak... olyan hülye vagy Jongin - kipréseltem magamból a szavakat, majd bal karommal eltakartam a fél arcom, hogy ne lássa, ahogy sírok. 

- Tudom. Tudom, Luhan. Ne haragudj... tényleg hülye vagyok - suttogta engesztelő hangon, ami még inkább sírásra késztetett, hiszen nem neki kellene a bocsánatomért esedeznie, hanem nekem. Annyira ... annyira utálom most magam. Miért nem ő? 

- Yah... - gyengéd hangja simogatta a háborgó lelkemet, kezét csuklómra fonta és elemelte az arcomról. Megpuszilta az arcomat és ölelésébe vont. Szorosan tartott a karjaiban, fejét vállamra támasztotta és tenyerével hátam barangolta be. - Ne sírj... olyan csúnya vagy olyankor - folytatta megkezdett mondatát, én pedig összeszorított szemekkel bújtam nyakába és szorítottam ingjét. Sírásom nem akart alább hagyni, a bűntudat pedig kezdte marcangolni a lelkemet. Belepuszilt a nyakamba és halkan dorombolta a legédesebb szavakat a világon, amiket meg sem érdemlek. 

- Én mindig itt leszek, hallod? Nincs okod a sírásra... Ssshh! Sosem hagylak el. Nem csak azért, mert szeretlek. Hanem, mert te vagy a családom Luhan.

Absolutely KaiLu :3

Ez itt elvileg KaiLu. :3

2. Kötet - 011. fejezet

Előljáróban annyit, senki ne ijedjen meg, hogy újra három szálon fog futni a történet... nem fog, ez amolyan egyszeri alkalom volt, magam sem szeretem az ezernyi szemszöges blogokat, de most szükségét éreztem, hogy bevonjam őt is.

Jó olvasást :)

Jongin POV

Úgy éreztem szétszakad a szívem. Onnantól, hogy felajánlottam életem legönzetlenebb ajánlatát, sajog a szívem. De az utolsó mondata annyira fejbe vágott, hogy nem tudtam folytatni.
Pedig, tejóég, mennyire kívánom őt. Elmondhatatlanul... mégis kénytelen voltam elmenekülni.
Annyiszor láttam már őt összetörni, nem akartam, hogy ő is viszontlássa, ahogy darabjaimra hullok.

Nehéz szívvel fordítottam neki hátat, de muszáj volt. Ő nem tud elszakadni Sehuntól. Attól a szemétláda, seggfej, baromtól.

Felnéztem a háztömbre, tekintetemmel az ablakunkat kerestem, még most is reménykedem, hogy Luhan ott áll előtte, és engem figyel. De nem. Valószínűleg a tökéletes testével fekszik az ágyon, töpreng és mardossa a bűntudat.
Jól ismerem őt, tudom, hogy lelkiismeret furdalása van miattam. Azt is tudom, hogy csak szánalomból és szeretethiányból engedte, hogy majdnem lefektessem.
Mind tudom ezeket, mégis én éreztem magam a legboldogabb embernek, hogy hozzám fordult. Ha csak egy pillanatra, akkor is. Tényleg szánalmas vagyok... de annyira szeretem. Annyira, nagyon szeretem őt.

- Szedd össze magad, Kai! Jézusom - morogva húztam össze egyenruhám és kicsit dühösen, de elindultam előre.

A lábaim maguktól vittek, és közben azon gondolkodtam, hogy mit tegyek. Hogy viselkedjek Luhannal. Úgy ahogy eddig? Legyek csak a barátja? Vegyem semmisnek a mai esetet? ... Igen... az lesz a legjobb. Mindkettőnknek. Ő amúgy sem belém szerelmes... hiábavalóak az érzelmeim, csak saját magamat bántom. Én meg a mazochista hajlamaim.

Egy kávézóban kötöttem ki, fáradt voltam és csalódott. Szomorú és dühös egy kicsit. Kértem egy nyugtató teát és sóhajtozva ültem egyhelyben. A sírás fojtogatott, de nem akartam engedni a gyengeségnek. Megszoktam már, hogy Luhan ilyen. Évek óta szeretem és sosem vette észre. Megszoktam már, hogy sohasem vett észre engem.
Akkor miért ilyen rossz érzés? Miért érzem úgy, hogy átgázolt az önbecsülésemen? Miért nem tudom félvállról venni?

- Kai? - éreztem meg egy kezet a vállamon. Megijedtem a hirtelen érintéstől és hangtól, így rögtön látogatóm felé kaptam a fejem.
- Kris? - kérdeztem vissza döbbentem, miközben néztem, ahogy szó nélkül helyet foglal velem szemben.
- Megkönnyebbülés, hogy tényleg te vagy az. Gáz lett volna, ha egy idegent szólítok le - mondta és vigyorogva megvonta a vállát.
- Mi járatban erre? - kérdeztem.
- Sehuna nincs jó passzban, így magára hagytam. És te?
- Lulu is így van... - sóhajtottam egyet, majd csendben maradtunk addig, amíg letették elém a rendelt teámat. Kris megragadva az alkalmat kávét rendelt.

Kris felbukkanása kicsit feszültté tett. Mosolyogva ült velem szemben és a kávéját kortyolgatta. Tényleg igaza volt Luhannak. Ez a pali nagyon furcsa... és ijesztő a kisugárzása. Olyan, mintha a tekintetével azt sugározná, hogy "én mindent tudok" .
Mindent tud és ő ezt mosolyogva konstatálja.
Biztosan szúrós szemekkel méregethettem, mert önfeledt mosolya eltűnt, csészéje vészjóslóan csörrent, ahogy a tányérra helyezte. Tekintetéből az jött le, hogy valami komolyat akar mondani, így bár kicsit tartottam attól, amit készült elmondani, de kíváncsian meredtem rá.

- Hé, kölyök... - szólalt meg mély hangján. Felpillantottam, és ekkor ráeszméltem. Mi már egyszer találkoztunk. Döbbenten meredtem rá, ő pedig diadalmas, beképzelt félmosolyt villantott. Nagyot dobbant a szívem. - Tudtam, hogy láttalak már korábban is. A múltkor is annyira ismerősnek tűntél.
- Igen. Valóban nem akkor találkoztunk először, de őszintén, nekem is csak most ugrott be - bármennyire is taszított a tudat, hogy beszélnem kell vele, meglepően magabiztosan csengtek szavaim.
- Szóval... mennyit tudsz? - kérdezte, mosolya újra eltűnt, szemei élesen fúródtak enyémbe. Pontosan tudtam mire gondol. Felsóhajtottam, hosszú pillantásunkat nem szakítottam meg, de végül fáradtan dörgöltem meg arcom és utána válaszoltam.
- Épp eleget. És nem akarom, hogy pont Sehun legyen mellette.
- Sehun megtudja védeni - válaszolta és hátradőlt a székben.
- Persze. Ne röhögtess. Miatta van minden. Most körülbelül mindenki miatta van veszélyben. Lehet, hogy még én is... nem hagyom, hogy Luhan mellett maradjon bármilyen értelemben is vegyük. Egyébként is... Shut is irtó jól védte - hangom mondandóm végére elcsendesett, elvesztettem erős dühömből táplált hangosságomat, mert rájöttem, nem kiabálhatok egy ilyen helyen, különben sem szabad hagynom, hogy provokáljon a szavaival, mert akkor hülyeségeket beszélek.
- Ne ítélkezz, ha megkérhetlek, kölyök. Ott voltál? Láttál mindent? Részese voltál? Nem. Egyébként is, én úgy tudom, hogy nem is tudtad, hogy meghalt - mondta hűvös, nyugodt hangnemben. Tényleg érett és felnőttes. Talán amolyan vezető típusra emlékeztet.
- Nem is tudtam - megráztam a fejem, hogy azzal is nemet intsek, miközben felsóhajtottam. - Beszéltem Chaenyollal. Ő ott volt. Ő látta. Ő részese volt - felvonta a szemöldökét, gondolom, nem hitte, hogy bárkivel is jóban vagyok a csapatból. Mivel nem mondott semmit, folytattam.
- Amikor Shu közétek vitt, már akkor tudta, hogy valami balul fog elsülni. Mindig azt akarta, hogy vigyázzak Luhanra. Legyek mellette. Amikor rákérdeztem, miért mondja ezeket, beavatott a titkaiba. Elmesélte, hogy mit csinál mindennap, mesélt a csapatról, hogy milyen ügyei voltak és vannak. Akkor találkoztunk először - szemeibe néztem, ő pedig bólintott, hogy folytassam. - Shu mindig félt attól, hogy nem megfelelő gyámja Luhannek. Hogy nem tud neki megadni mindent. Legfőképpen attól tartott, hogy egyedül marad. Azt mondta, tudja, hogyan érzek az öccse iránt. Ezt kihasználva pedig nem félt arra kérni, hogy örökre maradjak vele, legyek a támasza és legyek segítségére bármiben. Önző kérés volt, de nem haboztam megígérni neki ezeket. Végül mégis megszegtem az ígéretem, de visszajöttem. Valami hazahúzott, és helyesen tettem. Luhan sosem hívott volna fel, hogy azt mondja, szüksége van rám. Shu elmesélte, hogy sosem csinált törvénybeütközőt... vagyis semmi komolyat. És sosem akart rosszat tenni, sem a csapat. De valószínűleg nem kellett volna elfogadnia a kínaiak ajánlatát... milyen igaza volt. Végül megfizetett érte - keserűen elmosolyodtam, és felnéztem Kris tekintetébe. Merengő volt, de sütött róla az értelem és a felsőbbrendűség.
- Ezeket úgy ahogy én is tudom. De annak örülök, hogy ilyen könnyedén átlátod a helyzetet és velünk vagy.
- Sosem állt szándékomban ellenetek lenni - megforgattam a szemem és elvigyorodtam.
- Beszélt neked valaha Sehunról? - kérdezte és a hangulata érezhetően megváltozott. Megvontam a vállam.
- Egyszer, kicsit spicces állapotban állította, hogy kedves a számára. Kicsit úgy vettem le a szavaiból, mintha szeretné, de sosem mondta ki.
- Tudtam. Balfaszok társasága... - ingatta a fejét vigyorogva. - Tudod, Sehun a legfiatalabb a csapatban és Shu hozta közénk még anno. Sehun nehezen nyílt meg előttünk, és különös kapcsolata volt Shuval, mondhatni követte mindenhova, egy lépést sem tett nélküle és csak vele volt hajlandó beszélni eleinte. Később persze, kinyílt a csipája a kis gyökérnek, és a csapat lelke lett. Mindenki számára oly egyértelmű közeledését Shu nagyon barátságosan utasította el, és sosem beszéltek róla nyíltan, legalábbis előttünk nem. De Sehun sosem adta fel. És úgy látszott, mindketten élvezik azt, ami van köztük, se több, se kevesebb. Mindig olyan harmóniát sugároztak. Jók voltak együtt. Gondolom Shu védeni akarta és azért nem engedett neki. Mint most Sehun akarja védeni Luhant. De ez egy másik téma. Shutól akkor is hülyeség volt ez, meg a mostani is... arra kérni valakit, hogy ne szeressen belé valaki másba, badarság.
- Én megértem, hogy ezt kérte. És szerintem sosem volt igazán tisztában azzal, mit érez Sehun iránt.
- Sehun nagyon szerette őt.
- Tudom - bólintottam, egy kicsit csendben voltunk, majd folytattam. - Épp ezért nem akarom Luhant átengedni neki.
- Pedig, ha racionálisan gondolkodnál, pontosan ezt tennéd - kegyetlen őszintesége kicsit fejbe vágott. - Sehun megérdemli végre, hogy szeressék. És azt is, hogy ő is szerethessen.
- De nem őt! - dühös felkiáltásomra többen is felfigyeltek, így zavartan ültem vissza helyemre, kicsit elpirultan meredtem dühösen Krisre. Felidegesített, hogy erre terelte a témát, és, ráadásul védeőbeszédbe kezdett.
- De. Őt. Nem lehet arra fogni, hogy Shut látja benne. Mert nem őt látja benne, ez nyilvánvaló, Luhan alig hasonlít a bátyjára. Csupán összehozta őket a sors és az élet. Na meg Shu. Az elvesztését, tulajdonképpen együtt vészelték át. Egymás támaszai voltak. Sehunnak mai napig bűntudata van, hogy miatta kapott végzetes sérülést aznap az a barom.
- Megkérhetlek, hogy ne barmozd le? - felvontam a szemöldököm, ő pedig zavartan köszörülte meg a torkát.
- Bocs, a szokás hatalma, mindig így becéztük egymást - felsóhajtott, én pedig elnézően bólintottam.
- Mellesleg jogosan érzi magát bűnösnek. Hiszen Tényleg, miatta halt meg.
- Nem, tévedsz. Egy ilyen esetben, senki mást nem lehet hibáztatni, csak azt, aki a fegyver markolatánált volt. És határozottan nem Sehun tartotta a kezében a fegyvert. Légy ésszerű, és ne hagyd, hogy az érzelmeid befolyásoljanak. Shu azt kérte tőle, ne szeressen Luhanbe. Tudod, milyen harcot vív magával Sehun? Kézzel-lábbal hadakozik az érzelmeivel, pedig nem kellene. Nem tudjuk mennyi szabad napunk van még hátra, addig, amíg el nem jönnek, hogy bosszút álljanak Sehunon még pedig Luhanen keresztül. Ha erre a kevés időre boldogok lehetnek... és együtt lehetnek azok... miért akadályoznánk meg? Miért tagadnánk meg tőlük? Eleget szenvedtek már és fognak még legalább ennyit. Nem tudjuk mi fog történni a jövőben, viszont én és a csapat mindenáron megvédjük Luhant. Ennyivel mind tartozunk Shunak.
- Értelek. Tényleg... de próbálj te is megérteni engem. Kezdek megőrülni... Képzeld magad a helyembe. Évek óta vagyok Luhan mellett és kb. ugyanennyi ideje vagyok belé szerelmes, úgy, hogy ő nem tudja. Képes voltam lenyelni a nőügyeit és mosolyogva asszisztáltam minden barátnőjénél, míg én nyilvánvalóan oda voltam érte. Hiszen még a tulajdon bátyja is észrevette. Képes voltam várni rá és nem letámadni, semmit sem elsietni. Aztán jön Sehun, akit csak pár hónapja ismer és máris előrébb foglal helyet a szívében, mint én. Borzasztó érzés, és nem akarok lemondani róla. Pláne nem Sehun gyökérség miatt, utálom őt. Nem veheti el tőlem Luhant is!
- Megmondtam, hogy Shu halála nem az ő kezén szárad! - hangja megkeményedett, úgy látszik áttörtem a türelem-gátat. - Nézd, Kai, te nem vagy hülye gyerek. Luhan kit szeret? Téged, vagy Sehunt? Mivel tudod a választ... miért hagyod, hogy szenvedjen? Félre kell állnod. Van értelme annak, hogy mindketten szenvednek?

Nem tudtam válaszolni. Ő pedig tudta, hogy meggyőzött. A szívem ordított a fájdalomtól, és nem akart engedni, de ezúttal tudtam, hogy az eszemre kell hallgatnom, ami azt diktálta belém, amit Kris is. Nem tehetem ezt Luhannal. És magammal sem. Szemeim könnybelábadtak, lefelé pillantottam, hogy Kris ne lássa gyengeségemet, egy keserű, reszketős sóhaj szakadt fel belőlem, majd kezeim is utat találtak hajamba. Az asztalom könyököltem és nem tudtam elkerülni, hogy ne szipogjak. Érzékeltem, ahogy Kris felállt, és elment mellettem. Mielőtt teljesen magamra hagyott volna, szánakozón szorította meg a vállamat.

- Légy erős, kölyök! - mondta, megveregette a vállam és magamra hagyott.
Nem reagáltam rá semmit, hajamat erősebben szorítottam, és megpróbáltam nem teljesen összeomolni egy kávéház közepén.

***

Sehun POV

Jólesett, hogy Kris magamra hagyott. Jobb volt egyedül lenni most.
Még jócskán vízhangzott a fejemben a beszélgetésünk, és rájöttem, mennyire igaza van.
Tulajdonképpen bajban vagyunk. Már. (Nekem köszönhetően.) Már oly mindegy, ha engedek neki és magamnak. Viszont itt, nem csak erről van szó.
Én... szerelmes voltam a bátyjába. Azt hittem már soha senkit nem fogok úgy szeretni, mint őt. Amikor meglőtték - és miattam - azt hittem belehalok. Elmondhatatlanul borzasztó érzés volt. És ő utolsó erejével is öccse biztonságáért aggódott. Megesketett, hogy vigyázok rá és megvédem őt. Megesküdtem, hogy megvédem őt, vele leszek és nem szeretek belé.
Szégyellem magam, hogy megszegtem az ígéretem, és amiért hátat fordítok neki.
Bűntudatom van. Félek. Dühös vagyok... dühös, amiért újra szeretek... valaki olyat, akit nem szabadna.
Sóhajtva dőltem el a kanapén, és a díszpárnákat a fejem alá húztam.
Abban a pillanatban, hogy kezdtem volna reményvesztetten elszundítani, a telefonom hangosan jelzett, hogy üzenetem érkezett. Álmosságom abban a percben elmúlt, lendületesen felültem, de nem mentem a készülékért. Képtelen voltam rá. Ijedten meredtem az asztalon fekvő mobilra, elhúztam a lábaim, átkaroltam a térdeim és úgy próbáltam túltenni magam heves szívritmusomon. Nagyon is jól tudtam, ki írt, és nem éreztem felkészültnek magam arra, hogy elolvassam. Biztosan tele lesz fájdalommal, sírással és panasszal velem kapcsolatban. Félek... nem akarom. Shu olyan kegyetlen vagy...

Összeszorítottam fogaim, megacéloztam magam, és elnyúltam a telefonért. Csak tartottam kezemben, majd egy nagy levegővétel után feloldottam a billentyűzárat. Gyorsan nyitottam fel a borítékot, és míg vártam, hogy betöltsön, a szívem kiesni készült a mellkasomból. Elképesztően idegessé váltam. Majd, amikor megjelent a kellő oldal, szorongva kezdtem el olvasni Bambi szavait.

Feladó: Luhan
Címzett: Seth
Tárgy: I'm broked... again.

Sajnálom, hogy mindig akkor írok, amikor valami bajom van, de mióta meghalt Shu minden elromlott körülöttem. Minden megváltozott. Én is. Annyira örülök, hogy itt vagy nekem. Hogy számíthatok rád.
Tudod.. azon gondolkodtam, hogy lehet, nincs megengedve nekem a boldogság. Akárhányszor lehetőségem adódna, hogy ezt érezzem, valami maggátol benne.
Azt hiszem... szerelmes vagyok. De tényleg. Életemben először. Nem lehetünk együtt. Az indokot sajnos nem értem, de elfogadom. Most már tényleg elfogadom. A Mai volt az utolsó, hogy kimutattam mit érzek iránta és arra kértem, ne menjen el. Megígértettem magammal, hogy ez volt az utolsó. Úgy érzem kiszakított a lelkemből és szívemből egy darabot, és képtelen vagyok tovább elviselni ezt. Annyira nagy bűn azt kérni, hogy szeressen és törődjön velem.. valaki?
Nem valaki... az a baj, hogy én csak egy valakit szeretnék. Sehunt. A hülye szomszédomat.
Jongin a legjobb barátom. Jongin... aki évek óta mellettem van... ma valószínűleg miatta őt is elveszítettem. Mert ő, miután látta, mennyire összetörtem, felajánlotta a szívét, lelkét... és a testét. Én pedig megpróbáltam elfogadni. De nem tudtam megtenni vele és megbántottam. És megint ott tartunk, mint akkor, azon az esős éjszakán.. egyedül vagyok. Nincs mellettem senki. Annyira egyedül érzem magam. Sírni tudnék, annyira fáj. Annyira szeretnélek látni... talán te segíthetnél enyhíteni...

Mire a végére értem, összetörtem. Visszarogytam a kanapéra és remegve néztem a kijelzőt. Magam mellé dobtam a készüléket és kezeimbe temettem arcomat. Nem tudtam mit tegyek. Annyira sajnáltam Luhant, annyira nem akartam őt bántani, mégis kegyetlenül elbántam vele... rettegtem. Rettegtem az érzéseimtől, és sírni kezdtem az üzenetétől. Ez most már tényleg nem mehet így tovább. Tenni akartam valamit az érdekében. Felemeltem a fejem, és kezembe vettem a telefont.

Feladó: Seth
Címzett: Luhan
Tárgy: You are not alone

Nem vagy egyedül. Én itt vagyok.

A telefont gondosan visszatettem az asztalramú, majd magabiztosn felálltam és megtöröltem az arcomat. Az ajtóm felé indultam, kissé remegő térdekkel, de annál stabilabb elhatározással.

Szeretni akarom. Megakarom védeni. Ott akarok lenni vele és mellette. Nem akarom bántani már. Őt akarom...
Olyan kegyetlen vagy Shu... kegyetlen... és sajnálom, amiért megszegtem az ígéretemet. Többszörösen és most már végérvényesen is.  

2. Kötet - 010. fejezet (17,5+)

Az elnevezés egy kis magyarázatra szorul. Eredeti terv egy 18+ lett volna, de időközben rájöttem, miért is ne kínozhatnám őket egy kicsit tovább? Szóval feltaláltam a 17,5+-os kategóriát, amikor történik is valami, meg nem is. ^^,
Bocsánat az egy hetes kihagyásért, megpróbálkozom sűrűbben jönni, mondjuk így is fél 3 van és fél 11kor kezdtem hozzá. O.o (esetleges hibáért bocsánat, nem olvastam át, majd korrigálom később. :$)
Ja igen én ezekkel írtam:Really I Didn't Know
Still in Dark Night
Love Song
Laundry

Igazából nem tudtam mit vártam. Hogy hirtelen beadja a derekát? Fogalmam sincs. Ha tisztán tudtam volna gondolkodni, és nem hagyom, hogy az érzelmeim és a vágyaim vezéreljenek, biztosn elkerültem volna ezt az egészet.

Ez már túl sok volt. Nem tudtam rá magyarázatot adni, az érzéseim pedig kezdtek szétfeszíteni. 

Egy ideig még ácsorogtam, kikerekedett szemekkel szemeztem az ajtóval és kérdezgettem magamtól a miért kezdetű kérdéseimet. Kérdések tömkelege járta át az agyam, és egyikre sem tudtam válaszolni. Sokkosnak, összetörtnek éreztem magam. Már dühös sem tudtam lenni. Egyszerűen csalódtam és nem akartam többet ezt. Ezt az egész huzavonát egymás között. Határozottan állíthatom, hogy ő is érez irántam valamit, ha csak feleannyira kedvel, mint amennyire én kedvelem őt, az elégnek kéne legyen ahhoz, hogy összejöjjünk. 

Csak tizennyolc vagyok és nem vagyok kiélezve az elutasításokra. Miért nem kaphatom meg őt? Miért nem lehet az enyém? Miért fél tőlem? Mert félt tőlem, nem? Mi másért taszít el mindig? 

Annyira fáj... annyira fáj érezni. 

A lábaim feladták, gyengén megroggyantak és ekkor egy reszketeg sóhaj keretében a fal tövéig csúsztam. Amint ülésbe kényszerültem, fázósan karoltam át a lábaimat, üres, rémült tekintettel meredtem magam elé és néha kérdéseim hadát motyogtam. 

Nem, még nem őrültem meg, de ha ebben a tempóban haladok ez is be fog következni. 

Remegve túrtam két kezemmel hajamba és megráztam a fejem. Lábaim feljebb húztam és képzelem micsoda látványt nyújthattam.

Ezért nem akartam. Pontosan ezért nem akartam senkihez sem közel kerülni. 

Épp elég volt Shut elveszteni, az is felőrölt belülről és nehezen tudtam magamra kényszeríteni a mosolyt utána. Még mindig frissen él bennem az emléke, még alig pár hónapja, hogy ő is magamra hagyott. Nincs annál rosszabb, amikor valaki, akit tiszta szívből, őszintén szeretsz meghal, és sosem lesz többé, maximum az emlékeidben. 

Sehun is körülbelül ilyen volt. Mintha meghalt volna. Mintha kiölt volna belőlem valamit. Kitépte a szívemet és elém tárta. "Nézd itt a nyomorult szíved, ásd el!" 

Kevés embert engedtem a közelembe, de azokat nem akartam sosem elengedni. Ezért nem bántam, hogy még nem voltam szerelmes. Nem kellett átesnem a csalódássorozatokon. Nos... ahány kapcsolatom volt eddig, és ahány lánnyal bántam el eddig kegyetlen módon, most mind visszakaptam Sehun által. Ha azok a lányok is azt érezték irántam, mint, amit én Sehun iránt, akkor most azt kérem bocsássanak meg. Iszonyatos bűntudatom támadt, ez elképesztően szar érzés. 

Úgy éreztem kiskanállal kellesz összekaparni valakinek, így szipogva és orrot törölve próbáltam meg felállni. De visszaestem. Annyira szerencsétlen vagyok. És olyan naiv. Azt gondoltam, hogy a bátyám halála után érhet még boldogság az életben? 

Keservesen nyögtem fel, visszaereszkedtem sajnálatra és szánalomraméltó pózba, karommal térdeimre támaszkodva takartam el az arcom és úgy sírtam.

Úgy éreztem kiszakad a lelkem a helyéről. Tudtam, hogy Sehun végérvényesen visszautasított, és ezek után nem volt kedvem többször próbálkozni. Tudtam, ha még többször utasítana el nem élném túl lelkileg. Nem menne. Nem vagyok rá felkészülve. 

Kell, szükségem van arra, hogy valaki szeressen és törődjön velem. Annak a valakinek Sehunnak kell lennie. Nem tudom mástól elfogadni. Nem megy... Ő... Őt akarom... de nagyon. 

Ez a gondolat egy újabb zokogáshullámot indított el bennem. 

Nem sírtam, amikor a bátyámat temettem el. Nem sírtam utána. Mindig Sehun előtt sírtam... vagy miatta. Úgy gondolom, ami akkor nem jött ki belőlem, most duplán is utat enged magának.

Fogalmam sincs mennyi idő telt, azt tudom, hogy nekem egy örökkévalóságnak tűnt, mire képes voltam felállni, megállítani remegésemet, és póker arccal bemenni a lakásomba. Ledobtam a zakómat, meglazítottam a nyakkendőt, kigomboltam a felső gombokat és neki álltam rament készíteni. A mozdulatok mind ösztönösek és gépiesek voltak, bárki levágta volna arcomra nézve, hogy lélekben nem itt járok. 

Megebédeltem, elmosogattam és a nagy semmittevésben az ablak elé álltam. Leláttam az utcára, a futkározó gyerekekre, az üvöltő szülőkre, a szerelmespárokra, az andalító csókokra és ölelésekre, a farkukat csóváló kutyákra és Jonginra, ahogy vállán két táskával, lazán zsebrevágott kézzel, lassú, komótos lépésekben közelíti meg az otthonomat. Az otthonunkat. Arcom mit sem változott, nem kaptam hátra a fejem a kinti zajokra, a bentiekre sem figyeltem oda. Fütyürésző barátom hangosan csörtetett befelé, majd, amikor megtalált a lábamhoz dobta a táskát. Lepillantottam, majd visszanéztem az ablakra és lehunytam a szemeimet. Tényleg. Őt is megbántottam. Vállaim gyengén és fáradtan ernyedtek el, kezeim ökölbe szorultak ahogy szívembe hasított a fájdalom. Felsóhajtottam, de nem akartam megszólalni.

- Na, mivan megdugtad a tetőn azt a ribancot? - kérdezte dühösen és hallottam, hogy a pálcikákkal zajong, ezek szerint a konyhában van. - Mi van szóra sem méltatsz? Nekem oly mindegy barátom - nyegle hangja alig jutott el a tudatomig. Már nem tudtam rá összpontosítani.

- Jobban viselném, ha egy másik srác miatt ejtenél Luhan. Ne pont azzal a ringyóval. Ki tudja miket hordoz magában... légy óvatos. Sőt, soha többé ne tedd belé a farkad. Jobbat érdemelsz annál a lyuknál. Öregem... szólalj már meg, elméletileg én haragszom, mégis én pofázok -  elhallgatott és egy ideig nem is szólalt meg újra. 

- Luhan, mi bajod van? - hangja sokkal közelibb volnt, innen tudtam, hogy bejött a szobámba. Homályos látásom arra engedett következtetni, hogy könnybelábadtak, így méginkább kerülni akartam a tekintetét, így továbbra is meredtem ki az ablakon. Hanyagul vállat rántottam, hogy mégis csak adjak valamiféle választ. 

- Luhan? - kérdezte bizonytalan hangon és tudtam, hogy közelebb jött. Megfeszült idegekkel vártam, de nem tettem semmit. Lehunytam a szemeim, könnyeim őedig végigfolytak arcomon. Reflexből lendítettem a karomat és töröltem le a cseppeket. 

- Mit csinált? - megkeményedő hangja kissé megijesztett így kissé oldalra fordítottam a fejem, de így még nem láthattam őt. - Mit tett veled? Mit mondott? Mivel bántott meg? - sorolta a kérdéseit. Dühödt hangja hamarosan közvetlen közelről szólt, kezeivel megfordított és amint szembe kerültem vele könnyeim újra megindultak és sóhajtozva próbáltam visszafojtani sírásomat. Lehunyt szemeimet nem akartam kinyitni, hogy még jobban feldühítsem. 

- Oh, istenem - szakadt fel egy keserves sóhaj belőle, majd magához ölelt. Szorosan tartott karjaiban, miközben tovább beszélt. - Nyugodj meg... sírj csak, nincs semmi baj, itt vagyok - hajam simogatta és picit dőlöngélni kezdett velem, mintegy ringatva. - Nem feküdtél le azzal a kurvával, igaz? - kérdezte sokkal lágyabb hangnemet megütve. Belekapaszkodtam a zakójába és gyengén megráztam a fejem, miközben próbáltam úrrá lenni feltörni készülő zokogásomon. - Hazajöttél Sehunhoz? - bólintottam, mire felsóhajtott és karjaival másképp ölelt meg. - Buta. Elutasított, igaz? - kisvártatva bólintottam, mire morgott valamit. - Luhan... felejtsd el őt. Én itt vagyok, ha? Én majd helyettesítem, mit szólsz? Ezerszer jobban bánok veled, mint ő. Ígérem, én nem ríkatlak meg, ha csak nem a gyönyörtől. Nem baj, ha nem szeretsz. Majd én szeretek helyetted is. Kérlek Lulu. Nem bírom már tovább nézni, ahogy szenvedsz és miatta gyötrődsz. Felejtsd el... engedd meg... engedd meg nekem. Kérlek Luhan - kétségbeesett hangja szívbemarkoló volt. - Szeretlek, Luhan. Teljes szívemből és boldoggá akarlak tenni - erősebben markoltam az egyenruháját és sóhajtozva hallgattam őt végig. A szívem fájdalmasan pumpálta véremet, én pedig képtelen voltam felfogni szavainak súlyát. Nem tudtam figyelembe venni, mekkora önzetlenség az, amit tesz és micsoda önsanyargatás is egyszerre. Nem szóltam semmit, képtelen voltam arra, hogy választ adjak, ködös, elborult agyam csak azt kántálta, hogy ő képes szeretni engem, én pedig semmi másra sem vágytam, csak hogy valaki óvón a karjaiba vegyen és szeressen. Babusgasson és senki és semmi ne legyen neki fontosabb a világon, nálam. Ezt akartam. Jongin pedig ezt ajánlotta. 

***

Sehun POV

Mindennél rosszabb volt látni, ahogy összetöröm. Én nem akartam bántani. Én megvédeni szerettem volna a legkisebb veszélytől is, legyen az, lelki vagy fizikai eredetű. Nem gondoltam, hogy beleesem abba, hogy a veszélyforrás én magam leszek és én fogom a legtöbb fájdalmat okozni neki. 

Szörnyű volt látni a megtörtséget, szomorűságot, csalódottságot tükröződni a szemeiben. A szívem hevesen tiltakozott ezek ellen, de nem tehettem meg. 

Miután bezártam az ajtót, nem tudtam úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Én is összetörtem egy egészen kicsit. Nekem is fájt, hogy folyton el kell őt utasítanom. Az ajtónak dőltem és megpróbáltam nem felidézni tekintetét, amint újra ott hagyom. Tudom, hogy itt van, hallom a neszezést, a szipogást a sóhajt. Tudom, hogy fáj neki. 

Kegyetlen vagy Shu... nagyon kegyetlen...

Még alig három hónapja halt meg Shu és évekig szerettem őt. Most pedig feltűnik az öccse és pár nap elegendő volt ahhoz, hogy enyhítse bátyja elvesztését és az iránta érzett szerelmemet. Bűntudatom van, amiért olyan hirtelen és gyorsan tudtam elfelejteni az érzéseimet vele kapcsolatban. Dühített, hogy először a báty aztán Bambi töltötték meg a szívemet szeretettel. Nehéz elfogadnom, hogy elfordulok Shu emlékétől. Képmutatásnak érzem. 

Mindemellett... arra tettem ígéretet, hogy megvédem. Hogy álnéven keresztül tartom benne a lelket. És arra is, hogy nem szeretek belé. És ezt megszegtem. És az elsőt is. 

Tehetetlenül toporogtam egy helyben és próbáltam nem elsírni magam.

Botrányos érzés volt olvasni a nekem írt emaileket. Tudni, hogy Sethet becsüli, tiszteli és szereti, Sehunt pedig... engem pedig félig utál, amiért eltaszítom és fájdalmat okozok neki. Borzasztó még így is tudomást szerezni arról, mit érez irántam. Arról nem is beszélve, mennyiszer akartam elmondani neki, hogy Seth is én vagyok... hogy a kedves idegen valójában Sehun. Hogy valójában kedvelem őt és vele akarok lenni, de nem tehetem. 

Nem csak azért, mert Shu megtiltotta, bár kár lenne tagadnom, hogy ez sokat nyom a latba, hanem azért, mert ha Luhan olyan értelemben is melletem van, könnyebben megtalálják azok, akik a bátyjával is végeztek. Nem engedhetem, hogy őt is elvegyék tőlem. 

- Sehun? - a nevem hallatán felkaptam a fejem és megtöröltem a szemeimet. Kris kérdőn nézett rám, majd mikor megpillantotta reményvesztett tekintetemet felsóhajtott és felsegített a földről, ahová időközben ültem le. - Mi volt ez az előbbi? Ne hidd, hogy nem láttam - csóválta a fejét és a kanapéra ültetett.

- Nem tudom - mondtam rekedt hangon. 

- Ezek az Oh testvérek nagyon tudhatnak valamit - csóválta a fejét újra, majd bíztattón vállon veregetett. - Csak nem az idősebbik tart vissza? - bólintottam, majd újra szipogni kezdtem. - Mi értelme van ennek a szenvedésnek Sehun? Miért nem engedsz magatoknak? 

- Mert nem akarom bajba keverni - suttogtam magam elé meredve.

- Ha tudnád, mennyire belekeveredett már így is... Már teljesen mindegy, ott vagy-e mellette vagy sem. 

- Hogy érted ezt? - kérdeztem és meglepve pillantottam fel rá. 

- Sehun. Te sem mondod komolyan, hogy ennyire nem raktad össze a képet. Gondolj bele, miért akarják őt. Ők megölték Shut... te megölted Shu gyilkosát... ők tudják, hogy Shunak van egy öccse... te is kinyírtad a főnök öccsét. Úgy fair, ha egyik sem él - rántott vállat és várta a reakciómat. Hátrahőkölve habogtam egy ideig. 

- Akkor pláne el kell tűnnöm a közeléből - pattantam fel.

- Hova akarsz menni? - vonta fel a szemöldökét.

- Nem tudom. El innen. Nem akarom, hogy megtalálják. 

- Már régesrég tudják hol van Sehun. Ne engedd már, hogy ebben a témában az érzelmeid vezéreljenek. Itt vagyunk, és ha kell a csapat ugrik egy szavunkra. Ezzel csak azt akartam mondani, nem muszáj kínoznotok egymást. Felőlem összejöhettek.

- Ez nem ilyen egyszerű Kris. 

- De az, csak te egy balfék vagy. Látszik, hogy fiatal vagy még - felállt, összeborzolta a hajamat, majd elstétált mellőlem.

Akármit is mondjon, én még mindig azt látom a leglogikusabbnak, ha nem engedem kísértésbe hozni magam. Ha egy kicsit legalább távol vagyok tőle. Nem akarom a kelleténél is jobban felakavarni az életét... és én.. amúgy is kibírom...

***

Luhan POV

- Luhan? - kérdezte halkan és végigsimított a hátamon. - Gondold azt, hogy én ő vagyok - megpuszilta a homlokomat és folytatta ingem kigombolását. Szó nélkül álltam vizslató tekintetét és tetteit. Erőm sem volt tiltakozni, és valójában meg sem fordult a fejemben. Ennyivel neki is tartozom és talán én is megérdemlem, hogy valaki törődjön velem. 

- Bármikor leállhatunk. Szólj, ha valami kellemetlen - motyogta halkan, tudtam, hogy zavarban van és azt is tudtam, hogy ő nem akar megállni. Automatikusan hajába simítottam, ezzel mintegy ösztönözve őt. Lecsúsztatta a fehér anyagot a vállamról, bizonytalan pillantását arcomon éreztem, így lehunyt szemeimet kinyitottam, és tényleg láttam, mennyire zavarodott. 

- Te ajánlottad fel - markoltam a vállába. - Te mondtad... hogy szeretni fogsz - mondtam halkan, mire csak bólintott, majd átölelte a derekamat és ajkait enyéimnek nyomta. 

Zárkózott, szégyenlős csókot váltottunk, ez ébresztett fel egy kicsit. Nem hagyhatom el magam ennyire. Ez a férfi itt előttem maga a tökéletesség. Akkor nekem mégis mi a bajom vele? ... Hogy ő nem Sehun. 

Újra megcsókolt, próbáltam kicsikarni magamból valami szenvdélyszerűséget, de nem jött össze. Csókunk lassú és unalmas tempójú maradt, de ő még ezt is élvezte. Nem mondhatnám, hogy én nem. Kezei nyakamon és arcomon voltak, óvatos csókjai pedig megremegtették a belsőmet. 

Emlékképek sorakoztak fel bennem, ez is olyan csók volt, ami Sehunra emlékeztetett. Ezért kezdtem élvezni. Elkövettem a legnagyobb hibát, amit csak el lehet. Elkezdtem összehasonlítani a két srácot. 

Kai odaadóan csókolt, rövid idő múlva megéreztem nyelvét ajkaimon, én pedig szabad utat engedtem neki. Forró nyelvének simítása felpezsdített valamelyest, az egész napos szexuális frusztráció egy pillanat alatt kiéleződött rajtam, és máris jobban élveztem nyelvének ténykedését. 

Kezeimet derekára és hátára simítottam, a puha anyag könnyedén gyűrődött kezeim erős szorítása alatt. Bal kezemmel előre nyúltam és meglazítottam a nyakkendőjét. 

Hevesen csókolt, egyre csak mélyítve és éreztem, mennyire izgatottá vált a viszonzásom által. Elmosolyodtam, de amint megéreztem ujjainak simítását a hasfalamon, újra beugrott Sehun arca, ami egyrészt kizökkentett, másrészt megrémített: mostantól, bárkivel is legyek, csak rá fogok tudni gondolni? 

Míg én ezen töprengtem, Kai kezei elérték a nadrágom gombját, amit gyorsan ki is bújtatott, lezipzározta a zipzárt és benyúlt az alsónadrágomba. Hideg ujjaitól kirázott a hideg, meg is ugrottam egy picit, most viszont a reggeltől eltérő módon, nem ellenkeztem és nem kértem, hogy hagyja abba. 

- Luhan... olyan gyönyörű vagy - susogta a fülembe, épp akkor, mikor az élvezettől kéjes grimaszba futott az arcom. Szemeit rajtam tartotta, miközben keze lent dolgozott rajtam. Mikor úgy éreztem itt a vég, kihúztam kezét nadrágomból és szaggatottan, szapotán szedtem a levegőt. Elvigyorodott, rövid csókot nyomott a számra, majd nyakamra tért át, miközben saját magát kezdte vetkőztetni. Rájöttem, hogy az előbb megkezdett vetkőztetésem félbe maradt. Jongin gyorsan orvosolta ezt a problémát, pár pillanat múlvamár csak egy boxerben feküdt vissza mellém az ágyba. Időközben én is lerugdostam magamról a nadrágot. 

Egymásra néztünk, nem tudom mit olvasott ki a tekintetemből, de szomorúan elmosolyodott, arcomért nyúlt és újra megcsókolt. A szokásos lassú tempójú csókot választotta, egyik kezével arcélemen simított végig, másik kezével csípőm érintette lehellet finoman, hogy alig érezzem, ezáltal váltva ki libabőrt az érintett felületen. Majd lassan körbejárta a férfiasságomat, direkt nem érintve azt. Vágyakozva emeltem meg a csípőmet, de nem vett róla tudomást. Felém kerekedett, térdét felhúzta, hogy azzal is csigázhassa érzékeimet.

Édes csókjai és sóhajai jólestek a fülemnek, mégsem tudtam teljesen átadni magam neki. Folyamatosan Sehun járt a fejemben, és ezzel együtt nagyon rossz érzés volt tudni, mit teszek a legjobb barátommal, aki őszintén szerelmes belém.

Ennek ellenére hívogatón öleltem magamhoz, nyelve végigfutott a kulcscsontomon, majd erős nyakszívásba kezdett, mire elhúztam a fejem.

- Csak egy picike nyomot... kérlek - mormogta magán kívül, rekedtes hangon, aztán hagytam neki. Fájdalmasan megszívta a bőrömet, de hagytam neki. Ujjaim tincseibe vezettem, és finoman meghúztam a szálakat, jelezvén, hogy nem kell azért szétharapni a bőrömet. Engedelmesen hajolt el a nyakamtól és tért vissza ajkaimra. Behunytam a szemem - második legnagyobb hiba, de rájöttem, hogy így jobban élvezem... azt képzelni, aminek a valósághoz abszolút semmi köze. Amint sikerült elhitetnem magammal, hogy valaki más van velem, sokkal élvezetesebben és odaadóbben csókoltam vissza. Nyelvem édes harcot vívott az övével, diadalittsan mosolyodtam el, mikor győztesként távoztam a harcmezőről, majd nyakát csókoltam végig és fordítottam a pozíciónkon. Nem akartam én alul lenni. Nem akartam én a meghódított lenni.

Kezem közé vettem a lüktető, keménnyé duzzadt tagot és egy egésen picit megszorítottam, mire rögtön kaptam egy fájdalmas sziszegést. Elmosolyodtam, majd Jongin arcába nézve kezdtem el mozgatni a kezem. Ajkai elnyíltak, fejét hátravetette, férfias nyaka és kidomborodó ádámcsutkája egészen szexi látványt nyújtottak. Az ágyneműbe mart, ahogy gyorsítottam a tempón, és ajkaimmal bejártam a mellkasát. Sarkamon ülve ficánkoltam, egészen felhevültem.

- Oh Luhan - nyögte a nevem, majd szemei kipattantak és gyorsan maga alá tepert. Csak én leszek a bekerített vad? - Tartasz.... tartasz... síkosítót? - nyögte a fülembe, amitől újra csak kirázott a hideg és megráztam a fejem. Kihúzta az éjjeliszekrényem fiókját és feltúrta a tartalmát, végül elővette a testápolómat. Férfi létemre is szeretem ápolni a bőröm, igen... - Áh, ez is megteszi.. basszus - mondta és gyorsan pattintotta fel a fedelét. - Basszus - ismételte és remegő kezéből kieesett a flakon. 

- Csss. Nyugi. Nem megyek sehova - ültem fel és szólaltam meg most először. Hangom idegenül csengett, kezem csuklója köré fontam és elmosolyodtam. Megbűvölten bámult rám, gyorsan megcsókolt, testápolós ujjai pedig bejáratomhoz igazította. Már az, hogy megérintette borzongásra késztetett és nem akarom gondolat futott át rajtam.

- Mivel ez lesz neked az első... Kemény menet lesz. Nem is biztos, hogy élvezni fogod. Sőt... de megpróbálok a lehető legfinomabban bánni veled. Ígérem. Bármikor leállhatunk, nem kell elsietni semmit sem - magyarázta halkan, kéjtól elfúló hangon. Aprót bólintottam, hogy értem, és összeszorítottam a szemeim, amikor éreztem, hogy ujja beljebb próbál nyomakodni. Fájdalmasan nyögtem fel, de azon kívül, hogy karjába martam volna, nem tettem semmit. 

- Feküdj le. Próbálj ellazulni. 

- Nagyon tapasztaltnak hangzol Kai - szólaltam meg újra, fájdalommal teli hangon.

- Oh, édesem ... sajnálom - de azért folytatta köröző, tolakodó, nyomakodó cselekedetét. - Tudod... Amerikában sok mindennek részese lesz az ember.

- Akkor nem csak megcsókoltad a srácot? 

- Nem... le is feküdtem vele - mondta, miközben a vállam csókolgatta.

- Nem bántad, hogy nem azzal tetted meg először, akit szeretsz? - elfúló hangom megállította és megütközve nézett rám. Tekintete egy pillanatra elrévedt, fájdalmasan megrándult egyik izma, ujját kihúzta belőlem, bár szerintem egy-két centi lehetett csak bennem, megkönnyebbültem nyögtem fel. Irtózatosan fájt, ugyanakkor nem értettem. 

- De. Mai napig bánom - suttogta, legördült rólam, szótlanul magára kapta az alsóját, ruháit felkapkodta és anélkül, hogy rám nézett volna folytatta. - Mára elég lesz ennyi - hangja távolinak tűnt, keze az ajtófélfán volt, nehezen szakadt el tőle, végig hátát mutatva hagyta el a szobámat, itt hagyva engem a legnagyobb bűntudattal, felismeréssel és értetlenség zavarával. 

Ez az egytlen rajzom róla és imádom. Jongon you are so amazing and i'm sorry :$