1. Kötet - 007. fejezet

Képzeljétek ide a szőke Jongint *-*

Rémisztő a tudat, hogy mennyire természetesesnek hat számomra vele csókolózni. Még az sem érdekel, hogy tulajdonképpen a legjobb barátomról van szó. Egyszerűen túlságosan jólesett ahhoz, hogy elhúzódjak tőle. És látszólag ezzel ő is így volt, hiszen semmi jelét nem mutatta annak, hogy szeretné abbahagyni. 

Viszont nem történt ugyanaz, mint Sehunnál. Nem szűnt meg a világ és tudtam közben gondolkodni. Sehun csókja... tényleg az érzéseimre nyert befolyást. Jongin csókja pedig csak a vágyaimra. Mert ez minden kétséget kizáróan puszta vágy volt. 

Sosem gondoltam Jonginra úgy, hogy milyen jó pasi - hogy a lányok kifejezésével éljek - és meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer ilyen helyzetbe fogok vele kerülni.

De, most, hogy megtörtént, hirtelen nagyon vonzóvá vált a szemeimben, és nagyon tudta, hogy kell elcsavarni valakinek a fejét. 

Hosszú csókolózásunknak úgy éreztem, sosem lesz vége, és amint kimondtam ezt gondolatban, Kai elhúzódott és a nyakamra hintett pár csókot. Ujjaival elfordította a fejem, hogy jobban hozzáférjen a területhez, és gyengéd kényeztetésbe kezdett. Annyira jól esett, úgy éreztem belehalok. Halk sóhajjal adtam ezt tudtára, felbátorodott és kezét a takaró alá vezetve, megkereste a felsőmet és benyúlt alá. Pár pillanat volt az egész, becsukott szemekkel élveztem az érintéseit és csókjait. Amikor hosszú ujjaival a hasam cirógatta, majd feljebb csúsztatta ujjait, melyek kötésembe botlottak. Ekkor tértem magamhoz, kinyitottam a szemem, és mosolyogva húzódtam el. Kezeim közé fogtam kipirult arcát, tekintetében tisztán kiolvasható volt a vágy és a szenvedély. Vigyorra húzódtak ajkaim, majd halkan megszólaltam.

- Hé, fel akarsz falni? 

- De még mennyire - bólintott határozottan, hangja mélyen és rekedtesen csengett. Halkan nevettem, majd megráztam a fejem.

- Elsősorban, nem erről volt szó, másodsorban, a mostani állapotomban azt hiszem erre képtelen lennék, harmadsorban pedig, elég gyorsan haladunk. Nézd, pár napja realizálódott bennem, hogy lehet, hogy vonzódom a férfiakhoz... is. És ezt te is csak még inkább megszilárdítottad bennem, szóval köszi, de egyelőre itt lekell állnunk. 

- Egyelőre? - vonta fel a szemöldökét, de megértően kihúzta kezét felsőm alól és el is hajolt tőlem. 

- Hmm, hát ha nagyon szükségem lenne valakire, aki megszeretget számíthatok rád, nem? - kacsintottam rá, mire megforgatta a szemét.

- Persze, mire valók a legjobb barátok. Ha nincs ló, jó a szamár is. És én még mertem érzelmekre alapozni - motyogta kicsit dühösen, majd fáradtan felsóhajtott. 

- Miféle érzelmekre? - hirtelen nem kaptam levegőt és egy dögnek éreztem magam. 

- Még mindig kíváncsi vagy, ki az a srác, akiről meséltem az amerikai barátomnak? - kérdezte szemlesütve. Belemarkoltam a takarómba és követve példáját lesütöttem a tekintetem és úgy bólintottam, de már sejtettem, mi lesz a válasza. 

- Te... Te vagy az a srác Luhan - súgta a szavakat, én pedig óriásit nyeltem és fogalmam sem volt miként reagálhatnám le a hallottakat. - Valójában miattad is menekültem el innen. Annyira megrémültem az érzéseimtől, hogy nem tudtam a szemedbe nézni. De most már bánom, hogy elmentem. Mert, ha maradok és eléd állok, mint most, talán már együtt lennénk, mert Sehun helyett én tölteném be az űrt a szívedben. Van esély rá, hogy helyette engem válassz? - nézett fel rám szomorúan csillogó szemekkel. A szívem hevesen kezdett dobogni, és kivert a víz is, feszültté tett a kérdése és szörnyen éreztem magam. - Nem baj, ha még nem tudod - vont vállat. - És ha őt is választod... én mindig itt leszek - keserűen elmosolyodott, felállt az ágyról, nem várt válaszra, csak kiment a szobámból. Még hallottam ahogy halkan záródik a bejárati ajtó. 

Remegni kezdtem az idegességtől és nem tudtam mi tévő legyek. Túlságosan szerettem őt ahhoz, hogy így bántsam. De nem tudtam őt, szerelemmel szeretni. Nem akartam őt összetörni - habár tudom, hogy ezen már túlestünk. 

***

Sehun Pov

Mielőtt észrevettem volna, már kis is ittam a doboz tartalmát. Ritkán ittam sört, nem is igazán szerettem, csak azért tartottam itthon, hogy ha átjön valaki, tudjam mivel kínálni. Most viszont a meggondolatlan düh még ezt is kihozta belőlem. 

Sóhajtottam, kidobtam a dobozt, majd viszaültem a helyemre. 

Tényleg nem tudtam miért bánt ennyire ez a kis törpe. Nem is mondhatnám, hogy az esetem... Csak a nagy Bambi szemei vannak, meg az édes hangja. 

Sajnos bekellett vallanom, hogy épp ezek fogtak meg benne. Hogy ártatlan. Hogy emögött mégis egy sokat átélt fiatal férfi lakozik. Hogy okos. Pár nap elég volt ahhoz, hogy ne tudjam kiverni a fejemből, és ez borzasztóan frusztrált. 

Hiszen én nem tehettem ezt... nem akartam ígéretszegő lenni, és valóban nem passzoltunk össze. 

Bármennyire is mondogattam ezeket, aggódtam érte és figyelemmel akartam kísérni minden lépését, így mielőtt realizálódott volna benne, hogy mit teszek, már az ajtója előtt álltam csengetésre készen. Mielőtt megnyomhattam volna, az ajtó kinyílt és Jongin sétált ki rajta. Metsző szemei megleptek, majd keserűen elmosolyodott és a vállamat meglökve ment el mellettem - az ajtót nyitva hagyva.

- Nem tudsz leakadni róla, mi? - fordult vissza és dühösen meredt rám. 

- Elnézést... de te most miről is beszélsz? 

- Rólad, fafej, rólad. Felejtsd el őt. Jobbat érdemel nálad - a mutatóujjával fenyegetett egy kicsit felbőszítette az idegeimet. 

- Ismersz engem? Nem. Akkor ne alkoss rólam véleményt, kölyök. Fogalmad sincs róla, milyen ember vagyok. 

- De van, és nem akarom, hogy egy ilyen ember Luhan közelében maradjon. 

- Befoghatnád. 

- Tudom, hogy tetszik neked, amiért ilyen ártatlan. De ő már így is eleget sérült. Nem hiányzol te is neki - csóválta a fejét én pedig összeszorítottam az ajkaim, kezeim ökölbe szorultak és élesen néztem szemeibe.

- Nem egy taknyos kölyök fogja megmondani nekem, hogy mit csináljak - morogtam, bár tudtam, hogy igaza van. 

- Ne merd őt is elvenni tőlem - suttogta, majd sarkon fordult és elment. Őt is? Kire gondolhat? Mit tudhat ez a kölyök? Gondolataim kissé zavarossá váltak miatta, de amint az ajtó felé fordultam, szinte rögtön megfeledkeztem a szőke srácról és az elejtett mondatáról. 

Benyitottam és egyenesen Bambi szobáját céloztam be. Az ajtban megálltam és figyelni kezdtem, nem vette észre, hogy ott állok. Maga elé meredt kissé elnyíló ajkakkal, szemeiben a félelem és szomorúság keveredett, és néha rezzent egy picit, gondolom remegés futott át a testén Üveges szemeit lassan emelte rám, majd, amikor rájött, hogy én vagyok az, rendezte az arcát és kisvártatva megszólalt.

- Kösz a mobilt - hangja olyna hávös volt, hogy végigfutott rajtam a libabőr, lehunytam a szemem és sóhajtottam egyet. 

- Gyere, beviszlek a kórházba.

- Nem kell a segítsége egy barom szomszédnak - sértegetett továbbra is.

- Luhan, ne makacskodj, had vigyelek be - már nyúltam volna érte, amikor ellökte a kezeimet és megrázta a fejét.

- Majd Kai bevisz - mondta és tüntetőleg elfordította rólam a tekintetét. Megmerevedtem a név hallatán, majd felegyenesedtem.

- Áh, értem. Akkor nem erőlködöm. Majd Jongin-ah bevisz, értem én - hangom csöpögött a méregtől és féltékenységtől, reménykedtem benne, hogy nem tűnik fel neki.

- Most meg mit féltékenykedsz - kérdése inkább kijelentésnek hatott és kissé zavarba is hozott. Csak észrevette. 

- Nem tudom - válaszoltam, mire felakapta a fejét. - Az előbb... miért voltál olyan gondterhelt? 

- Semmi közöd hozzá - meghúzta a vállait és fészkelődni kezdett a helyén. 

- Jobban vagy már? 

- Minden rendben velem. 

- Megkérhetnélek, hogy ne légy ilyen kimért és hideg velem? 

- Mire számítottál Sehun? Hogy mosolyogva a nyakadba borulok? 

- Hát úgy kb.

- Megaláztál egy ismeretlen ember előtt, leordítottad a fejemet többször is, visszautasítottál elég csúnyán, majd átpasszoltál a barátomak, sőőőőt kizavartál a lakásodból. Én is ezt fogom tenni. Menj el és soha ne gyere vissza - megütköztem azon, mennyire mélyen él benne és milyen határozott fellépése van. 

- Sajnálom. Elvetettem a sulykot, nem kellett volna elküldenelek. Ne haragudj, kérlek. 

- Ez nem oldható meg ennyivel... 

- Mi történt közted és Kai között? - amint összeállt fejemben a kép - Jongin kiborulása az imént, az ő tekintete és viselkedése... gyanút fogtam, azt hiszem. 

- Mik ezek az éles témaváltások? - felvont szemöldökkel nézett rám. Pár percig szótlanul meredtünk egymás tekintetébe, majd amikor pillantásai ajkaimat simogatták mélyen elpirult és elkapta a tekintetét. Gondolhattam volna, hogy csak eszébe jutott tüzes csókcsatánk, de valamiért támadt egy megérzésem. Félmosolyra húzódtak ajkaim és fejem ingattam, miközben megkérdeztem.

- Melyikünkkel volt jobb a csók, Luhan? Nem hittem, hogy ennyire kíváncsi vagy. 

- Fejezd be.

- Kicsit csalódott vagyok. Azt hittem új még neked ez az egész és nem repülsz egyik karból a másikba.

- Állítsd le magad.

- Kissé álszent viselkedés, nemdebár? 

- Kussolj seggfej, ez is miattad történt! - kiabált, engem pedig meglepett. Vizslattam a tekinetét, de dühön kívül, másat nem olvastam le róla.

- Megcsókolt, igen. De, csak, mert segíteni akart. Hogy megtudjam, vagyok olyan balfék és csak te kellesz nekem vagy más férfiak is vonzanak. Úgy néz ki mindkét nemet előnyben részesítem, csak sajnos érzelmileg abszolút nem hatott meg. És úgy néz ki, ő már - tudomásom szerint - tavaly óta kedvel engem ... úgy - fáradtan dörzsölte arcát kezeivel, és megesett rajta a szívem.

- Most úgy érzed kihasználtad? Hogy megbántottad? - kérdésemre, csak bólintással felelt. - Ne foglalkozz vele. Tudta mit vállal, amikor felajánlotta a segítségét. Erős srác és kiheveri, holnap már nem is fog rá emlékeztetni téged. Felejtsd el. És sajnálom. Bármennyire is kedvellek, amiért ilyen aranyos vagy, mi nem lehetünk együtt. Sajnálom, Luhan. 

- Miért nem? - kérdezte halkan, és nem mert rám nézni. 

- Mert... nem akarom, hogy bajod essen - felálltam, sajnos nem tudtam visszafogni magam így megfogtam a kezét, oda hajoltam hozzá és megcsókoltam a homlokán. Tudtam, hogy másra számított, kezének szorítás elárulta őt, de nem tehettem meg. Tényleg nem. Jonginnak igaza van... jobbat érdemel nálam. 

***

Luhan Pov

Nem sikerült egyik sráccal sem dűlőre jutnom. Sehun a beszélgetésünk után újra egy jégtömbbé változott, Jongin pedig egyre többször próbálkozott be. Kezdtem nagyon unni, hogy nem tudok felkelni és járni, menni ahová akarok, hogy kiszelőzzön a fejem, még az iskola is elkezdett hiányozni.

Próbáltam túltenni magam a Sehun általi megrázkódtatásokon, csak hogy ilyenkor előtérbe kerültek a Shu általi megrázkódtatások.
Jongin elvitt a kórházba, ahol közölték, hogy három bordám törött, egy zúzódott és a combcsontom is egy részen. Ezért érzem úgy magam, mint egy hadirokkant. Mire a kórházba mentem az arcomon lévű zúzódások visszább húzódtak annyira, hogy ne legyen feltűnően egyértelmű, hogy engem bizony elgyepáltak, így könnyű szerrel hazudhattam, hogy baleset ért.
Nem sokat foglalkoztak velem, adtak egy dátumot, hogy majd menjek kontrollra, meg gyógytornára - amire természetesen nem fogok - és elrendeltek pár hét fekvést - mást amúgy sem tudtam csinálni. Az iskolám felé igazolták, hogy tényleg jártam bent és szarul fest a helyzetem. Így nem esélyes, hogy kicsapnak.
Jongin elkezdte a sulit, vagyis hát inkább folytatta, és úgy, ahogy Sehun mondta, nem is említette fel a vallomását, vagy a válaszomat, hogy mégis mi lenne az.
Az általa másolt jegyzetekkel pótolni kezdtem a lemaradást és a fontosabb beadandókat eküldtem vele és a dolgozatokat is megírtam - itthon és zokszó nélkül elfogadták, ne kérdezzétek, számomra is érthetetlen.

Bár nem említettem, Seth emailjei továbbra is tartották bennem a leket, egyszerűen nem tudtam mivel definiálni a kapcsolatunkat. De szükségem volt rá. Tényleg igaza volt Shunak. Nélküle nem igen tudtam volna átvészelni az elvesztését és a többi problémámat is készségesen meghallgatta.

A hetek nagyon lassan teltek, borzasztóan unatkoztam, de a videójátékok, számítógép, Tv, zene, telefon, Seth és Jongin valamennyit segítettek rajtam. Leginkább az gyötört, hogy nem tudtam mászkálni, és valójában táncolni is szerettem volna már. Hiányzott, és féltem, hogy fel kell adnom az egyetlen dolgot, amihez tehetségem van és szeretem csinálni.

Amikor eljött a kontroll időpontja, már jól voltam. Nem igazán tudtam felfogni épp esszel, hogy pár hét alatt képes helyrejönni a csont, de tényleg így volt. Már a két lábamon mentem be a kórházba és miután megvizsgáltak, egy minden a legnagyobb rendben elhangzásával utamra bocsájtottak, én pedig repdesni tudtam volna örömemben, hogy ezennel vége a raboskodásnak. Mehetek ahova akarok. Elvileg táncolhattam is, így tényleg örültem. 

Amikor hazaértem Jongin már várt és a tekintete rögtön lehervasztotta a mosolyt az arcomról. Eszembe jutott mit ígértem neki hetekkel ezelőtt, nyeltem egyet és bólintottam, hogy emlékszem és mehetünk. 

Kiléptünk az ajtón és Sehunéra pillantottam, Kai szó nélkül tette meg helyettem azt a pár lépést és csengetett be. Amikor a magas jégszobor kinyitotta az ajtót sóhajtva kérdezte meg mit akarunk. Jongin kegyetlenül egyenesen és tömören mondta el, hova tartanánk, Sehun pedig ugyanolyan komoran biccentett, bezárta az ajtót és hárman indultunk bátyám sírja felé. 

Összeszoruló gyomorral vetettem alá magam az akaratlan emlékképeknek.