1. Kötet - 002. fejezet

Mióta Shu magamra hagyott rájöttem egy pár dologra magammal kapcsolatban. Rájöttem, mennyire érdektelen vagyok, bunkó és szemtelen. Ezek a tulajdonságok eddig nem mutatkoztak meg. Bár lehet, hogy ezek mind csak annak az eredménye, hogy egyedül maradtam. Az iskolába is csak kényszerből járok, mert sosem szerettem félbehagyni a dolgokat.

És még valamire rájöttem… Igazad volt Shu… Seth tényleg sokat segít. Még most sem tudom ki ő, és miért csinálja ezt, de nem is akarom megkérdezni, mert félek, hogy akkor ő is magamra hagy.

Nem eget rengetően változtak az érzéseim vele kapcsolatban, csak egy kicsit. Valahogy, jó az időzítése. Amikor nagyon mélyponton érzem magam, mindig kapok tőle egy smst, ami megnyugtat és elgondolkodtat. Egy kicsit Shura ismerek benne, látszik, hogy barátok voltak.  Én nem mindig válaszoltam neki, és ha meg is tettem, akkor vagy dühömben, vagy unalmamban, de sosem avattam be semmibe, ami körülöttem zajlik. Nem lett a bizalmasom, és nem kezdtem függeni az üzeneteitől, de szó se róla, jól esett, hogy valaki gondol rám.

Nem mondtam el neki, hogy elvágtam a kezem, hogy mostanában sűrűbben hiányzom a suliból, hogy nem akarok tovább tanulni, hogy félek egyedül, sűrűn jön rám klausztrofóbia érzet, annak ellenére, hogy tágas helyen vagyok és nincsenek körülöttem sokan – senki sincs – talán csak az egyedülléttől kezdek begolyózni. A szomszédomról viszont szót ejtettem. Nem részletekbe menően, de megemlítettem, hogy törődött velem aznap, amikor meghalt a bátyám – és azóta sem beszélünk, bár nem mondom, hogy hiányozna a közelsége.

Még mindig frissen élt bennem testvérem sápadt arca, bekötött feje a kórházi ágyon fekvő gyenge teste, hiszen még csak két hónapja, hogy elvesztettem őt is. Nehézkesen kikecmeregtem az ágyból és lassan öltözködni kezdtem. Utáltam a suli egyenruháját. Nem azért, mert rosszul nézne ki, nem, tényleg jól néz ki és szerencsémre áll is rajtam valahogy, csak vonzzák a lányok tekintetét, ezt pedig sosem bírtam. Részben ezért utálok suliba járni. Eddig csak úgy súgtak össze a hátam mögött, hogy:

„Nézd itt jön oppa, ma is milyen helyes!” vagy: „Imádom az egyenruhás fenekét!”

Mindig is taszítottak az ilyen lányok. De most már olyan megjegyzéseket kapok, hogy meghalt mindenki a családomból, milyen nehéz lehet nekem egyedül, de a jóképűségemen ez mit sem változtatott. Vagy, a szánakozó pillantásaiktól a falra tudnék mászni.

Ha lenne kapucni az egyenruhámon a fejemre húznám és úgy mennék végig a folyosókon. De sajnos nincs. Utálom, hogy a halál megint a figyelem középpontjába állított.

Elhomályosodott a látásom, ahogy ez a gondolat ötlött az eszembe, de gyorsan felszívtam magam levegővel és megtöröltem a szemem. A konyhában csináltam magamnak reggelit, beledobtam a táskámba és elindultam a suliba. Sóhajtozva battyogtam, a táskám a bal vállamra csaptam, a jobb kezem nadrágom zsebébe csúsztattam és lehajtott fejjel haladtam előre.

- Ne bambulj, öcsi – morogta valaki, akinek sikeresen nekimentem. A hang ismerős volt, így nem erőltettem meg magam, hogy elnézést kérjek.
- Ne légy ilyen tiszteletlen Luhan – szűkítette szemeit.
- Sehun – bólintottam üdvözlésképpen.
- Szegény Shu hiába nevelt jómodorra – motyogta az orra alatt és csóválta a fejét. A név hallatán összerezzentem, de nem akartam kimutatni, milyen mélyen érintett az, hogy szóba hozta.
- Pont miatta vagyok ilyen – dünnyögtem és ki akartam kerülni.
- Kérj bocsánatot legalább az embertől – szólt, utánam fordulva.
- Hagyjál lógva szomszéd – mondtam halkan és intettem neki meg sem fordulva.
- Ah, kis köcsög – hallottam még morcos hangját, én pedig vállat vonva folytattam utam az iskola felé.

Sehun jócselekedete óta még ridegebbé vált a viszonyunk, mint előtte. Most már köszönni se akaródzott, ha még is szóba elegyedtünk általában, parancsolgatott és kioktatott. Számtalanszor sértette az önbecsülésemet, de próbáltam ignorálni őt és szavait. Nem mondanám, hogy belopta magát a szívembe.

***

Feladó: Luhan
Címzett: Seth
Tárgy: Ohhh….

A szomszédom akkora egy seggfej. *sóhaj* Mindig piszkál és az idegeimre megy. A lányoktól is a suliban  a falra mászok. Miért nem hagy senki sem békén? Én csak nyugalomra vágyom.

Panaszos szavaim a matek óra közepén törtek elő belőlem, amikor már végképp nem bírtam elviselni a tanár magyarázását. Rádőltem a padra – szerencse, hogy leghátul ültem – lehunytam a szemem, arcom a Nap felé fordítottam és próbáltam pár percre ellazulni. Padtársam, már megszokta effajta passzív viselkedésem, így nem zargatott, hogy keljek fel, vagy figyeljek. Ezért egy kicsit hálás voltam neki.

Már kezdtem elszundítani, amikor a telefon a zsebemben rezegve jelezte, hogy üzenetem érkezett. Meg sem kellett néznem, vajon ki az, hiszen csak egy szám volt a telefonkönyvemben. Sethé.

Feladó: Seth
Címzett: Luhan
Tárgy: Re:Ohhh…

Még csak 18 vagy ne zsörtölődj, mint egy vénember. A szomszédoddal kapcsolatban pedig, lehet, hogy csak így akar életben tartani téged. Bizonyára látja, hogy kicsit szétestél. Ahelyett, hogy szidnád, inkább köszönd meg neki a figyelmességet. A lányokra gondolj büszkeséggel, nem sok mindenkinek adatik meg, hogy kivívják a rajongó pillantásaikat. Ez azt jelenti, tényleg jóképű vagy és bárkit megkaphatsz. Én ölni tudtam volna ezért a szerepkörért a suliban. Légy hálás Lulu J

Feladó: Luhan
Címzett: Seth
Tárgy:  -_-”

Te is idegesítesz néha…

Annak ellenére, hogy piszkálódó válaszokat adtam neki, szinte mindig, valójában hálás voltam neki, hogy vette a fáradtságot és foglalkozott velem meg a problémáimmal. 

Valamivel jobb hangulatban indultam haza utolsó órám után, egy nyalókát dobtam a számba, amit a padomba csúsztatott valaki masnival a szárán. Megmosolyogtatott, de nem érdekelt különösebben, hogy kitől kaphattam. Mosolyom még szélesebb lett, amikor megéreztem a dinnye édes ízét szétáramlani a számban – a kedvencem.

„Figyelmes.”

Táskám vállamra hajítva indultam hazafelé, de a suliból kiérve, valaki nekilökött a falnak. Hangos nyekkenéssel és köhögéssel, értetlenül néztem támadómra. Vicsorgó képétől felvontam a szemöldököm, megforgattam a nyalókám a nyelvemmel és unottam néztem a szemébe.

„Újabb szerelemféltés?” – talán kérdésem kiült az arcomra, mert marka a galléromnál erősebbre zárult.

- Seggfej – sziszegte és lábával az enyémre taposott. Mélyet sóhajtottam, kivettem kezem zsebeimből és lerántottam kezét ruhámról.
- Mi van?
- Ch. Nagyon bátornak hiszi magát valaki.
- Valaki más meg nagy trógernek tűnik – egyik szemöldököm felvontam, miközben gúnyos szavaimon tajtékzott.
- Kitépem a nyelved, töki – fenyegetett és közelebb lépett.
- Miért?
- Retkes szépfiú – a lábam elé köpött. Nem akartam visszavágni azzal, hogy ő is tipikusan a hozzám hasonló szépfiú kategóriába tartozik. – Legszívesebben szétverném a képedet, hogy ne epedezzen érted minden csaj. Fene se érti a női elmét, mitől vannak úgy oda, ha rád néznek?!
- Ha megvan a válasz, elárulnád nekem is? – kérdeztem és taszítottam rajta egyet.
- Dobott miattad a barátnőm. A második. Mindkettőnél te voltál a kiváltó ok – morogta ujjal mutogatva rám, én pedig féloldalas mosolyra görbítettem ajkaim.
- Nem tehetek róla. Nincs befolyásom a lányok érzéseire. Bár nem vagyok meglepve – feltűnően végigpásztáztam külsejét, ami valljuk be kicsit sem volt csúnyának, szerencsétlennek mondható.
- Hova lett a szerény Lulu Baby? Mióta meghalt a bátyád nagyon elkanászosodtál barátocskám – csóváltam a fejét, nekem pedig itt lett elegem a dologból. Kezeim újra zsebre vágtam és meglökve a vállánál, próbáltam meg faképnél hagyni. Visszarántott és lendületből kaptam egy jobb egyenest. A jobb orcám fájón lüktetni kezdett, tudtam, hogy nyoma marad.
- Majd én visszatérítelek a helyes modorra. Pancser – ezzel behúzott egy újabbat. Fájt, piszkosul fájt, de szótlanul tűrtem. Sosem tartoztam a balhés kölykök közé, gyenge, törékeny testalkatom nem az ökölharcra lett kitalálva, és egy ilyen helyzetben nem is tudtam, mit tehetnék. Gondolkodóba estem, miként üthetnék vissza, melyik kezemmel hol érjem, vagy melyik lábammal hol rúgjam, de túl sokat görcsöltem ezen, egészen addig, amíg partnerem öklei és rúgásai földre nem kényszerítettek. Mocsok dolog volt bántani a gyengébbet. Mindig így vélekedtem. És mocsok dolog volt érezni, hogy a gyengébbiknek én bizonyulok.
- Te mondod magad férfinek? Mi vagy te? Egy kis féreg. Meg sem próbálsz védekezni? Nekem jó, csak még édesebbé teszed, seggfej – folyamatosan ilyen szavakkal illetett, és mindig kihallatszott hangjából az élvezet éle. Tényleg jólesett neki engem püfölni. Egészen addig fajult a dolog, amíg már tényleg nem tudtam lábra állni, minden próbálkozásom hiába való volt. Köhögtem, és nyögtem, vért köptem, kezeim fájó bordám és fejem védték, lábaimat felhúztam, szememet összeszorítottam.
Nem is inkább a fájdalom, hanem a szégyen érzete fájt jobban. Felsőbbrendű viselkedésem ellenére én végeztem félholtra verve az iskola melletti sikátorban, senki sem járt erre, aki a segítségemre lehetett volna, de eljutottam arra a pontra, amikor fel sem vetült bennem a remény legkisebb szikrája sem, sőt, vártam az ütéseket, amik esetleg a túlvilágra segítenek…
- Te tényleg nem vagy normális Luhan – csodálkozó hangja térített észhez. – Tényleg elviselnéd, hogy addig verjelek, míg meg nem halsz? – megrökönyödött tekintete nem lepett meg. Válaszolni ugyan nem volt erőm, csak elfordítottam a tekintetem és köptem a földre egy újabb adag vért. Lehet, hogy belső vérzésem van… - Tényleg nem értem mit esznek rajtad a lányok… szánalomra méltó vagy te szarházi. Elvetted a kedvem még attól is, hogy verjelek. Nem vagy méltó a halálra sem – csóválta a fejét, felállt guggoló helyzetből, zsebre vágta a kezeit, egy utolsót rúgott már így is sajgó bordáimra, rekedten nyögtem fel, majd összeszorítottam a szemem a rám törő fájdalomtól. Az utolsó mondata volt egyfajta tőr a szívbe jól megforgatva… az utolsó csepp a pohárban. Miután elment egy kis erőgyűjtés után megpróbáltam felállni, de még nem jött össze.

„Legalább nem kell suliba járnom egy ideig…” – ezzel a gondolattal próbáltam újra felállni, most már térdeplő helyzetbe tudtam magam vergődni. Eszméletlenül sajgott minden tagom, könnyeim is kicsordultak szememből.

- Shu te szemét, barom, ez mind miattad van – hajtottam le a fejem és halk sírásba kezdtem. – Olyan egy nyomorult vagyok – nyöszörögtem és megpróbáltam feltápászkodni. A fal valamelyest támaszt nyújtott, rájöttem, hogy bal combom és bordáim fájnak a legjobban, nem tudom eltört – e valamim, de zúzódni biztos, hogy zúzódott.
Sétával a haza út minimum húsz perc, ilyen állapotban viszont legalább egy órámba telne, így inkább a buszozást választottam. Nem sűrűn jártam tömegközlekedéssel, mert a hányinger kerülgetett tőle, így nem tudtam mikor járnak a nekem jó járatok, de a buszmegálló még mindig közelebb volt, mint az otthonom. Normál esetben öt perc, de így tizenöt is volt, két lépésenként álltam meg, egyszer-egyszer felkiáltottam dühömben és fájdalmamban. Próbáltam figyelmen kívül hagyni azon gondolataimat, hogy mindenki meg fog így bámulni, így inkább Sethre gondoltam meg Shura.
- Kérlek, már csak húsz lépés – könyörögtem magamhoz, de tíz lépés után feladtam és térdre rogytam. Mindenem fájt, erőtlen voltam és az ájulás kerülgetett.
- Luhan! – kiáltotta valaki, belőlem pedig egy megkönnyebbült sóhajt-sírás szakadt fel és elengedve magam, a tudatlanság birodalmába zuhantam.

***

Démoni álmok gyötörtek lányokról, akik szerelmesek belém, fiúkról, akiket dobtak miattam és emiatt mind agyonvertek, halálról és varjakról, Shuról, aki eldobva magától, inkább a halált választotta az anyámról, akire már évek óta nem gondoltam és azt mondta: „Innen nincs kiút.”

Zihálva ébredtem fel, de nem tudtam felülni, nem voltam rá képes. Amint kinyitottam a szemem a lelki fájdalmaim mellé társultak fizikai fájdalmaim is, nyöszörögve tapogattam meg fájó részeim, mindegyik be volt fáslizva, fejemen pedig vizesruha pihent, ami testhőmtől már átmelegedett. Levettem homlokomról és magam mellé tettem, próbáltam megmentőmre koncentrálni, hogy mégis ki lehetett az, de Sehunon kívül nem igen jutott más ember az eszembe. Ha megérzésem beigazolódik, az nagyon kínos lesz. Két hónap, két alkalom a megmentésre. Tuti a Mennybe fog kerülni…

- Áh, felébredtél? – jött be az a bizonyos valaki, aki bingó… Sehun volt. Zavartan fordítottam el róla a tekintetem. – Hogy érzed magad? … Áh, ne haragudj, borzalmas kérdés. Tehát: jobban vagy valamivel? Beléd nyomtam egy csomó fájdalom csillapítót… hatottak? – kérdezte, én pedig gyengén fejet ráztam. – Fenébe. Bevigyelek a kórházba? Nem tudom mennyire hiszel nekem, de nem hiszem, hogy belső vérzésed lenne, bár kitudja… Elég ramatyul festesz.
- Nem akarok – nyekeregtem, és meglepődtem az idegen hangon. Annyira távoli volt és rekedt, tele fájdalommal és fáradtsággal. Sehun leült mellém az ágyra, egyik lábát felhúzta, és végigsimított a hajamon, homlokomat súrolva.
- Legalább a lázad lement – mondta csendesen. Olyan meglepő, mennyire kedves tud lenni. Rögtön eszembe jutott a reggeli incidensünk, én pedig rögtön elszégyelltem magam.
- Ne haragudj… a reggeli miatt… és most is… hogy velem kell… foglalkoznod – mondtam nehezen. Kezét mellkasomra téve arcomba hajolt és elmosolyodott.
- Ne szabadkozz. Jobban szeretem azt az éned, mint a mostanit. Miért vertek meg? És ki?
- Én.. engem nem…
- Ja, persze, lezuhantál 600 lépcsőfokról, mi? Hülyének nézek ki? – forgatta a szemét hitetlenül, elmosolyodtam, bár fájt ez a mozdulat is, biztosan fel van repedve az ajkam.
- Köszönöm, hogy gondomat viseled – leheltem halkan a szavakat. Zavarba jöttem.
- Ugyan, mire valók a szomszédok – vont vállat. – Szóval?
- Volt két barátnője, mindkettő dobta, mert belém szerettek – megpróbáltam gyorsan eldarálni, de nem sikerült, így minden szó után szünetet kellett tartanom. A mondat végére érve hangosan kacagni kezdett, majd hirtelen komollyá vált a tekintete.
- Remélem ő is hasonlóképpen néz ki. Vagy rosszabbul – egészítette ki, én pedig éreztem, hogy kezdek elvörösödni szégyenemben. Elkaptam a pillantásom róla, és az ablakot kezdtem fixírozni.
- Jézusom, te nem a bátyád öccse vagy – csóválta a fejét sóhajtva. – Megtanítalak pár fogásra, hogy legközelebb ne járhass így, rendben vagyunk? – határozott hangjára felfigyeltem és aprót biccentettem.
- Honnan ismered olyan jól a bátyámat? – kérdeztem, most viszont ő vörösödött el.
- Sokat voltunk együtt. Nem mondom, hogy világra szóló barátok voltunk, de kedveltük a másikat. Egyszer tanúja voltam, amint részegen belekötött egy fiatal srácba.. szépen helyben hagyta, azt kell mondjam.
- Az én bátyám?
- A tiéd bizony. Szegény forogna a sírjában, ha megtudná, milyen kis nyápic vagy – karját keresztbe rakta mellkasa előtt és lehunyt szemekkel csóválta a fejét rosszallóan. – Ez így nem állapot… majd én megtanítalak arra, amiről a testvéred nem gondoskodott.
Fura mód nem kaptam fel a vizet, hogy a bátyámat emlegette. Sőt… megmelengette a szívemet gondoskodása. Sírni tudtam volna attól a nyugodt érzéstől, amit két hónapja nem éreztem már.
Egy vizes konyharuhával futtatta körbe az arcom, a nyakam és mellkasom, ekkor tűnt fel, hogy a ruháim eltűntek és egy kényelmes fehér póló és rövidnadrág melegítő párosítás van rajtam.
- Aigoo, mi lett a szép babaarcoddal – sóhajtotta.
- Ne szekálj már te is ezzel – motyogtam válaszként és lehunytam szemeimet.
- De hát olyan kis Bambi vagy. Édes – félszemmel rásandítottam és elkaptam azt a gyengéd pillantást, amit nekem szánt. Zavartan dobbant egyet a szívem. 

***

Megetetett, újra áttörölgetett és magamra hagyott azzal a paranccsal, hogy aludjak. Mosolyogva – már amennyire tudtam – néztem a becsukódó ajtót és a mellettem lévő telefonra pillantottam. Tudtam, hogy meg akarom osztani valakivel a bennem lezajló érzéseket, és erre a legjobb ember Seth volt.

Feladó: Luhan
Címzett: Seth
Tárgy: Neighbour

Emlékszel a reggeli mailemre? Azt hiszem elhamarkodottan ítéltem meg valakit. Nem is seggfej… sokkal inkább törődő és kedves. Ma volt egy kellemes beszélgetésem egy évfolyamtársammal… sajnos nem végződött túl jól, de Sehun valahogy ott termett és segített… segít. Azt hiszem ezentúl jobb szomszédja kell, hogy legyek. És azt mondta olyan vagyok, mint Bambi. Ahelyett, hogy felháborítana a becenév, a szívem ismeretlen boldogsággal telítődik meg. Fura vagyok Seth, igaz?