Sehun elintézte, hogy ne kelljen a suli miatt aggódnom, felhívta az osztályfőnököm, hogy egy kisebb baleset ért, így nem fogok járni egy ideig. Könnyed hazugság, nem fáj senkinek, ha nem tudnak róla.
Nem éreztem bűntudatot, amiért neki kell istápolnia, valójában nagyon jólesett, és legszívesebben vissza sem mentem volna a saját lakásomba.
Még csak ez a második napja a szerencsétlen küzdelmemnek – igazából én nem is küzdöttem – abszolút nem mondanám, hogy jobban érzem magam fizikailag, de lelkileg sokat segített, hogy törődött velem.
Sosem gondoltam magamra úgy, hogy szeretetéhes ember vagyok, de most bizonyosodott be, mekkorát tévedtem magammal kapcsolatban. Minden porcikám vágyott hosszú ujjai után, hogy simogassák bőrömet és hajamat, hiányzott az a lágy hangnem, amivel hozzám szólt, és, ó, az a tekintet, ahogy rám pillantott.
Nem értettem, hogy utálhattam eddig, hiszen egy csupa szív ember. Jobb esetben. Előfordul, hogy bunkón lehülyéz, meg lenéz a korom miatt – bár csak öt év van köztünk – és sokszor emlegeti a bátyámat, de a nap többségében, amikor itthon van, akkor nagyon normális velem. Annyira, hogy valamit elindított bennem. Kezdtem megkedvelni. Nagyon.
A délelőtt folyamán mindig eltűnt valahová, de délre vagy egy órára hazaért. Ezt onnan tudom, hogy már régebben is megfigyeltem ezt. Kíváncsi voltam milyen munkahely az, ahol ilyen hamar véget ér a munkaidő, de sosem voltam az a fajta ember, aki vájkál mások életében és kíváncsiskodik. Ha elakarja mondani, majd elmondja. És végülis nem bántam, hogy olyan hamar hazaért, sőt.
- Lehet, hogy bekéne vigyelek a kórházba – mondta halkan, mellettem ült és a fáslimat cserélte át, bár erre nem lett volna szükség, hiszen nem volt véres. – Én nem tudlak úgy megvizsgálni, mint egy orvos. Lehet, hogy komolyabb ütést is mértek rád valahol, amit én nem veszek észre.
- De nem akarok innen elmenni – suttogtam, és nem mertem ránézni.
- Ne csináld ezt, Lulu – simított végig az arcomon, majd a vállaimnál megfogva döntött le az ágyra.
- Nekem jó itt. Nincs komoly bajom. Tudom. Csak elvertek – kétségbeesett hangomon jól szórakozott, de nem hagytam, hogy elkapja a pillantását rólam. Kezeit – amik még mindig vállaimon pihentek – megfogtam, így elértem, hogy komolyan vegyen és figyeljen rám.
- Kérlek, hyung… had maradjak itt – tudtam, hogy bele fog egyezni. Kérlelő tekintetemnek, nem tudott nemet mondani. Lehunyt szemekkel sóhajtott egyet, majd közelhajolt, homlokát az enyémnek támasztotta.
- Azt hittem lázas vagy, hogy ilyen aranyos dolgokat mondasz – kuncogott fel, én pedig nyakába fűztem a kezeimet és meghúztam egy kicsit, hogy megöleljen. Meglepődött, biztos voltam benne, hogy tág szemekkel mered maga elé. – Luhan?
- Ölelnél így egy kicsit, kérlek? – súgtam a füléhez közel a kérdést, ő pedig pillanatok múlva feljebb húzott ülő helyzetbe és átkarolta a derekamat. Olyan jólesett, hogy úgy éreztem, akár meg is halhatnék.
- Ennyire hiányzik? – kérdezte halkan. Pár másodpercig gondolkodtam, hogy figyelmen kívül hagyom a kérdését, de végül válaszoltam.
- El sem tudod képzelni mennyire – mondtam végül. – Ő jelentette nekem a családot. Ő volt az anyám az apám a bátyám és a legjobb barátom – mondandóm végén hangom erőtlenül elcsuklott és nem is folytattam tovább.
- Ő is nagyon szeretett téged – simított végig hátamon és szorosabbra fogta kezeit körülöttem. Bólintottam, hogy tudom, de nem akartam folytatni a témát, mert sírás lett volna a vége.
- Ugye, nem neheztelsz rá? – megráztam a fejem, ő pedig egy hümmögés után fejét enyémre hajtotta és dúdolni kezdett.
- Ne kezelj gyerekként – gyengén megütöttem a mellkasát, mire felkuncogott.
- Pedig olyan vagy. Egy szeretetre vágyó kis gyerkőc. Egy kis Bambi – megszorongatott és ide-oda mozgatott, majd nevetve engedett el. – Ha már te nem vagy hajlandó orvoshoz menni, majd az jön hozzád – csóválta a fejét mosollyal az arcán. Kiment a szobából, én pedig eldőltem rajta, és kezembe vettem a telefonom.
Feladó: Luhan
Címzett: Seth
Tárgy: Shu
Mióta Sehunnál vagyok nem is gondoltam a bátyámra. És ezt most jó értelemben mondom. Nem gondoltam rá dühvel, és méreggel, amiért itt hagyott, hanem csak szép emlékek jutottak róla eszembe. Hálás vagyok Sehunnak. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen jó ember. Azt hiszem egy kicsit kezdek furcsán gondolkodni, ha róla van szó… Azt hiszem a kelleténél jobban örülök annak, hogy itt vagyok és vigyáz rám. A fizikai fájdalmaim észre sem veszem már, mert ő vigyáz rám. Áh, kezdek nyálas lenni. Én nem is tudok rólad semmit… honnan ismered a bátyámat?
Gondolkodás nélkül küldtem el neki a mailt, mióta Sehunnál vagyok legalább négyszer írtam már neki, teljesen önszántamból. Amikor először hallottam a nevét, és, hogy a kapcsolatom vele milyen jellegű lesz, szemberöhögtem volna bárkit, aki azt mondja, ennyire megfogok benne bízni és keresni fogom a „társaságát”. Most mégis így történt, és abszolút örülök neki. Örülök, hogy van két ember az életemben, akikre számíthatok.
Mialatt Seth válaszára vártam, elszundítottam, valószínűleg kimerült voltam. Nem sokszor találkoztam eddig férfi ököllel – nőivel is csak akkor, amikor szakítottam valakivel és az is inkább tenyér volt – és a szervezetem nem igazán volt hozzászokva a gyors regenerálódáshoz.
***
Seth POV
A telefon rövid, dallamos ritmussal jelezte, hogy üzenete érkezett. Leült a kanapéra, magához vette a mobilt és felnyitotta a borítékot. Nem lepődött meg a feladón, jóérzéssel töltötte el a tudat, hogy megint ő írt, ő kezdeményezett. Mosolyogva olvasta el az üzenetet, a végén pedig enyhe vigyorral a képén, hátradőlt a kanapén.
Nem igazán tudta mit válaszoljon a levélre, így csak lezárta a készüléket és egy „majd később” gondolat után lehunyta a szemeit és megmasszírozta a halántékát. Fáradtan sóhajtott egyet és visszajátszotta elméjében a Shu és közte lezajló beszélgetést.
- Azt mondták nem fogom túlélni – mondta halkan a gyengélkedő fiatal férfi, a vele szemben álló pedig hátrálni kezdett és lerogyott egy székre. Kezeit arcába temette és nem felelt semmit. – Nem akarom, hogy hibáztasd magad – folytatta a fekete hajú férfi arcán engesztelő mosollyal.
- De hibás vagyok… - motyogta a másik.
- Felejtsd el. Ígyis úgyis meghalnék.
- De miattam! – nézett fel, megtört tekintete betegebbnek nézett ki, mint a valós betegé.
- Elég legyen. Nem akartam őt ilyen hamar magára hagyni… ezért kérnék tőled egy szívességet.
- Bármit! Bármit megteszek Shu – újra felállt és az ágyhoz lépdelt.
- Vigyázz rá. Viseld gondját. Ezen a telefonon keresztül tarthatod vele a kapcsolatot. De csak e-mailezhettek. Nem fedheted fel előtte, hogy ki vagy. Nem akarom, hogy bármibe is belekeveredjen. Tartsd távol a bajtól. Nem akarom, hogy hibáztasd magad, de sose felejtsd el miért fekszem itt. Vedd úgy, hogy ez a büntetésed. Sosem árulhatod el neki, ki vagy és én miért halok meg.
- De…
- Nincs de. Csak tedd amit mondok. Ha rajta múlna, sosem osztaná meg senkivel sem a fájdalmát, ezért nem fog keresni. De te keresd. Légy a támasza a nehéz időkben. Kérlek Seth.
- Seth?
- Mától te Seth vagy. Mindenkinek elmondtam, így mindenki tudja már. Rendben vagyunk? Megteszed ezt nekem? – kérdezte végül, a megszeppent srác csak rezignáltan bólintott, majd az ágyra hajtotta fejét és sírni kezdett.
- Sajnálom. Tényleg sajnálom, Shu. Kérlek, bocsáss meg nekem. Ne haragudj rám. Olyan hülye voltam.
- Na, ne sírj már! Olyan gyengének tűnsz ilyenkor – szeretetteljesen simított bele a másik szőke tincseibe, aki felemelte a fejét és megtörölte arcát. Úgy tett, ahogy kérte. Abbahagyta a sírást, bár még mindig szipogott.
- Mondd el neki, hogy szeretem – mondta hirtelen Shu, Seth pedig bólintott. – Féltem őt. Olyan gyerek még – elfordította a tekintetét és kinézett az ablakon.
- Majd vigyázok rá… valahogy.
- Ne szeress belé! – hirtelen fordította fejét vissza és nézett Seth szemeibe. Seth teljesen ledöbbent, majd elmosolyodott.
- Nem olyan könnyű engem elcsábítani.
- De ő egy édes srác. Naiv még és szeretetre vágyik. Könnyen elcsavarja a lányok fejét. Ne szeress belé. Nem akarom, hogy együtt legyetek. Azzal csak bajt hoznál a fejére.
- Shu.. én téged szeretlek, nem az öcsédet.
- Phuj. Már megint kezded. Hetero vagyok az istenért – forgatta szemét, de közben mosolygott. Seth felnevetett és összeborzolta a beteg haját.
- Kit érdekelsz. Az érzéseimen nem változtat. És egy ideig nem is fog… senki és semmi.
Kinyitotta szemeit, szomorúan elmosolyodott, majd ránézett a telefonra, amit a kezeiben tartott. Nem hitte, hogy ennyire nehéz lesz. Ennyire nehéz lesz Shu emlékével élnie, és közben az öccsével foglalkoznia. Nem esett nehezére, kedvelte a srác pimasz üzeneteit, olykor érzelemtől túlcsorduló szavait, lassan, de biztosan kezdte kitárni felé szívét, ő pedig könnyedén fogadta el. Tényleg könnyű volt őt megkedvelni. Kicsit hasonlított a bátyjára, de még nem volt elég érett, hogy tényleg olyannak lehessen mondani, mint őt. Shu zseniális volt. Fantasztikus és csodálatos. A legszebb szavakkal tudta csak körül írni.
Évek óta voltak szoros barátságban, Shu mindig is tudta róla, hogy a férfiakat kedveli, de sosem érdekelte. Még akkor sem, amikor neki vallott szerelmet. Csak megforgatta a szemeit, felsóhajtott és azt válaszolta: „Na ezt is megéltük…” Aztán ejtette a témát, ezzel egyértelművé téve, hogy neki nincsenek ilyen érzései. Seth akkor úgy érezte vége a barátságuknak is, de másnap ugyanúgy kereste a srác, és úgy viselkedtek mintha mi sem történt volna. Aztán ahogy Seth egyre bátrabb lett, többször mondta neki, hogy szereti, a srác pedig közelebb engedte magához. Engedte, hogy hozzábújjon, vagy megsimogassa, néha viszonozta a gesztust, de ennél tovább nem jutottak, mert Shu nem akart. Seth pedig ennyivel is megelégedett.
Seth újra kinyitotta a szemét, egy újabbat sóhajtott, felállt a kanapéról, ivott egy pohár vizet, kezébe vette a mobilt és válaszolt a fiatal srácnak.
Feladó: Seth
Címzett: Luhan
Tárgy: Who is curious…
Remélem, hamarosan felépülsz. Buta dolog volt verekedésbe kezdeni, úgy, hogy nem is tudsz. De boldog vagyok valamelyest. Nekem is hiányzik a bátyád, ő volt a legjobb barátom, és sajnálom, amiért ilyen korán elment… de boldog vagyok, hogy újra érzel és engedsz érezni. Ez jó dolog. Emiatt nem kell bűntudatot érezned. És én már előre megmondtam, hogy a szomszédod igen is jó fej. Az első munkahelyemen ismerkedtem meg vele, de ez már régen volt. És nem is túl érdekfeszítő sztori. Kollégák voltunk, aztán iszogatni mentünk és összebarátkoztunk. Manapság is így megy, nem? Egy görbe este akár örökre is összekovácsolhat két embert…
Kérlek legközelebb inkább fuss el, és ne hagyd, hogy aggódjak érted. Nagyon megrémített, amikor írtad, hogy mi történt. Vigyázz magadra jobban.
A küldés gomb megnyomása után megkönnyebbülten sóhajtott fel, és újra halántékához érintette ujjait.
- Fáj a fejem – suttogta magának és a konyhába ment, hogy bevehessen valami gyógyszert, ami enyhíti majd a fájdalmat. Bár tudta, hogy a legnagyobb fájdalmát semmilyen gyógyszer sem tudná enyhíteni. – Kegyetlen vagy Shu – mondta még, mielőtt lenyelte volt a keserű pirulát. – Nagyon kegyetlen – ecsetelte tovább és lenézett lábára. Rásimította tenyerét combjának egy bizonyos részére, majd keserűen felsóhajtott és elengedte a lábát. A poharat hátrébb lökte a konyhapulton és az egyik szobát kezdte szuggerálni. Gondolkodni kezdett, de végül csak vállat vont és elindult a kiszemelt szoba felé, hogy pihenhessen egy keveset. Lefárasztotta az emlékezés, és kedvét is szegte egy kicsit.
***
Amikor felébredtem vacogni kezdtek a fogaim. Jobban mondva erre ébredtem. Az ajtó felé fordultam, be volt csukva és nem volt bent velem Sehun. Nem tudom mennyit alhattam, és éreztem, hogy szívesen folytatnám az álmomat, de sajnos a didergésem ezt nem tette lehetővé. Fejfájásom erősödött, és úgy éreztem menten megfagyok. Már épp szólni akartam, hogy hozzon Sehun magával még valamit, és takarjon be, amikor magától nyílt az ajtó és megpillantottam Sehun elrévedő tekintetét.
Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mi a baj, tekintete rám vándorolt és rögtön aggódóvá vált. Gyorsan hozzám lépett és tenyerét homlokomra tapasztotta.
- Megint lázas vagy – sóhajtotta. – Fázol is, igaz? Átizzadtad a ruháidat… - szemlélgette a testemet és gyorsan kibújtatott a pólóból. Elpirultam, de ráfoghattam a lázra, így nem bántam. – Régóta fenn vagy?
- Csak most ébredtem.
- Hozok ruhát, vizes borogatást és még egy paplant – állt fel mellőlem, de hirtelen elkaptam a csuklóját. Kérdőn nézett rám, én pedig habozni kezdtem.
- Nem… nem hoznál egy pohár vizet is? – mondtam végül és elengedtem a csuklóját, miután bólintott. Nem mertem megkérdezni… Pár perc múlva visszajött a vízzel, megittam, kivitte, majd visszajött egy pólóval, rám adta, majd megint kiment és visszatért egy vízzel teli tállal és mikor utoljára jött, hozott egy paplant is. Miután betakart, a homlokomra helyezte a vizesruhát, és a fotelbe ült, ami az ágy mellett volt és csendben figyelni kezdett. Nem tudom mi történt, amíg aludtam, de úgy láttam, nagyon kedvetlen, ez pedig engem is tompított egy kicsit. Nem szóltam hozzá, láttam, nincs kedve velem társalogni, így csak csendben szenvedtem és vártam, hogy remegésem alábbhagyjon.
Valamivel később felállt, elvette az éjjeliszekrényről a lázmérőt és megmérte a lázam.
- 39 fok. Nem viccelsz kölyök – ingatta a fejét és kiment a szobából.
- Most hova mentél már megint? – motyogtam magamnak és az oldalamra fordultam. Álmos voltam és nyűgös, amiért ilyen volt a hangulata, emiatt és a vacogás miatt pedig nem tudtam elaludni. Pontosan ezért lettem ingerült. – Ne hagyj már magamra ilyen állapotban, seggfej – durcáztam és a fal felé fordultam.
- Hozzám beszélsz? – kérdezte.
- Nem – válaszoltam bunkó stílusban.
- Most mi bajod van? – sóhajtotta.
- Beteg vagyok – válaszoltam egy kis idő múlva.
- Na ne mond, fel se tűnt – gúnyos hangja kikészített, de nem tettem semmit – nem is tudtam volna.
- Fulladj meg, seggfej – szerettem ezt a jelzőt. Sűrűn használtam.
- Nőj fel, kölyök. Na, menj arrébb. Az orvos azt mondta, most nem tud kimenni, de melegítsük egymást – arrébb lökdösött, én pedig megértettem, miért volt kint.
- Bár lázas vagy, majd megfagysz, és nekem bár melegem van, leszek olyan jó, hogy bebújok hozzád és felmelegítelek – öntelt hangjára felé fordultam és összehúzott szemmel néztem rá.
- Megvagyok nélküled is, köszi – motyogtam és nem néztem a szemeimbe. Elkaptam forgó szemeit, ciccegett egyet, majd lehajolt és levette a pólómat. – Mit csinálsz?
- Közvetlenül érintkeznie kell a bőrünknek, hamarabb melegszel. Mi van nem figyeltél oda biológia órán? Vagy ez a része még nem érdekel a biosznak? – kérdezte, a szarkazmusa kezdett az idegeimre menni, de erőtlen voltam még ahhoz is, hogy dühös legyek.
- Milyen perverz vagy – válaszoltam végül és elakadó lélegzettel néztem végig, ahogy ő is leveszi a pólóját, a farmert pedig egy rövidgatyára cseréli. Ezt mind előttem. – Nem vagy túl szégyenlős.
- Abból élek, hogy másoknak vetkőzöm – vetette oda, én pedig ámulva néztem rá. Ez meglepett. Amikor rám nézett nevetni kezdett. – Ne már. Ez a tekintet mindent megér. Csak vicceltem. Férfiak vagyunk, nincs okom szégyenlősködni – rántott vállat én meg megnyugodva fújtam ki a levegőt. Mikor végzett az öltözködéssel, megint kicsit arrébb lökött és lassan a két paplan alá bújt. – Te jó ég – mondta, betakart kettőnknek, ő inkább kidugta a lábát a takarók alól, majd kinyújtotta a karját, másikkal pedig megfogta a fejem, jelezvén, hogy hajtsam karjára a fejem. A szívem heves tempóban akart kitörni a helyéről, hiszen végül is teljesült az, amire kérni szerettem volna. Oldalt fordultam, feljebb csúsztam, és dideregve bújtam hozzá. Az, hogy bőrünk közvetlenül érintkezett, kissé zavarba hozott, de jól is esett. Kezemmel átkaroltam a derekát, ő pedig közelebb húzott magához. Simogatta a hajamat, míg én örömmámorban úszva indultam újra az álmok mezejére. Mielőtt teljesen átadtam volna magam az álmaimnak, egy csókot éreztem a homlokomon, amit megmosolyogtam és megmozdítva a kezem derekán simítottam végig, hogy tudtára adjam, nagyon is tudatában vagyok tettének. Kuncogott egyet, de egy újabb puszi után visszatért hajam simogatásához.
- Aludj csak, Bambi – suttogta, én pedig így is tettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése