2. Kötet - 017. fejezet

Sehun POV

Összenéztünk Krisszel, és láttam a szemeiben ugyanazt az értetlenséget, ami vélhetően az enyémben is felfedezhető volt. Teljesen lesokkolva álltunk egy helyben és fürkésztük egymás tekintetét, végül nem bírtam tovább és megszólaltam.
- Utána megyek – félelemtől elrekedt hangom még engem is meglepett. Elindultam, de Kris hevesen megragadta alkaromat és maradásra bírt. Megrázta a fejét én pedig türelmetlenül kaptam rá tekintetem újra.
- De aggódom érte, eressz, had menjek – könyörögtem kissé dühödt hangon, de nem hatottam rá.
- Én is aggódom, láthattuk mindketten mennyire feldúlt állapotban volt és a legjobb, amit tehetünk, hogy magára hagyjuk. Láttad, mennyire szégyelli magát, ránk sem mert nézni, most nem igazán van szüksége a társaságunkra.
- De hát… Kris! – csattantam fel, megrángattam a karom, de nem engedett el. Fejemet abba az irányba fordítottam, amerre Luhan elrohant, csendben álltunk és azon filóztam, hogyan szabadulhatnék még barátomtól, amikor egy nyögést és puffanást hallottunk. Kris keze lecsúszott az enyémről és gondolkodás nélkül rohanni kezdtem. Átjárt a fagyos rémület és nem is alaptalanul. Pillanatok alatt értem a lifthez, Krisszel a nyomomban, és a szívem erőteljes dobogásba kezdett Luhan eszméletlen látványára. Ernyedt teste mellé térdeltem, rázogatni és szólongatni kezdtem, de nem reagált rá. Egyre ijedtebbé váltam, pedig egyszer már kerültünk ugyanebbe a szituációba, csak, hogy akkor még nem voltam szerelmes belé. Csak fel kéne nyalábolnom és hazavinnem, de képtelen voltam összeszedni magam. A homlokára tapasztottam tenyerem és kétségbeesetten ismételtem a nevét, mire Kris félretolt az útból, a hátára húzta a fiú testét, nyögve felállt vele és a lakásba sietett.

Követtem, kikulcsoltam az ajtót, kitártam előtte, majd a szobámba invitáltam. Nem a nappaliba, nem a múltkori szobába, ahol elláttam… a saját szobámba. Kris lefektette az ágyamra, lekaptam róla a cipőket, kifutottam a szobából, egy tálat teleengedtem hideg vízzel, fogtam egy kéztörlő törölközőt, a vízbe dobtam és máris a szobában voltam újra.
- Hívjunk orvost? – kérdezte Kris aggódó, halk hangon, hevesen ráztam a fejem, miközben a borogatást a homlokára tettem.
- Pánikroham. Egyszer előfordult már vele, az orvos nem tud mit tenni. Elvesztette az eszméletét, de semmi komoly, amint csillapodik, felébred, akkor beveszi a gyógyszerét és rendben lesz. Sok stressz éri mostanság – hadartam el mondandóm, úgy néz ki, visszatért a lélekjelenlétem.
- Szerinted mi történhetett köztük? – kérdezte újra és leült mellé az ágyra. Én egyelőre felette álltam és köröm rágva vártam, hogy legalább az ujjait mozdítsa meg. Mellkasa szakadozottan emelkedett és süllyedt, rémisztő volt a látványa. Tekintete gondterhelt, sápadt és izzadt volt, minden idegvégződésemmel rá figyeltem.
- Hm? – kérdeztem vissza, majd csend állt be közénk. – Nem tudom – válaszoltam végül, csak, hogy mondjak valamit.
- Magadra hagyjalak? – szokatlanul lágy csengésű szavai felhívták rá a figyelmem. Ránéztem, de ő Luhant pásztázta. Hálásan sóhajtottam fel és vállára simítottam tenyerem.
- Köszönöm. Megmondanád Baekhyunnak, hogy ne haragudjon, amiért nem megyek hozzá? Majd bepótoljuk.
- Persze – bólintott. – Majd felhívlak pár óra múlva. Nem biztos, hogy visszajövök – ezt már úgy közölte, hogy csak a hátát láttam. Intett egyet és elment.

„Csapatunk” három tagja a héten érkezett Szöulba és volt egy garázsszerű helyünk, ahová berendezkedtünk és régen ott tartottunk gyűléseket. Afféle hadiszállás volt. Ott találkoztunk volna ma is, és el is indultunk, csak eszembe jutott, hogy a telefonom itthon hagytam – azt, amit Shutól kaptam, és nem megyek a nélkül sehova. Kénytelenek voltunk visszafordulni, de úgy néz ki, jól tettük.

Egy ideig még álldogáltam és sétálgattam a szobában le-fel, de egy fél óra után meguntam és leültem az ágyra Luhan mellé. Ha jól emlékszem pár óráig volt eszméletlen a múltkor.
Nem akartam arra gondolni, ahogy megpillantottam kilépni a saját lakásából. Azaz űzött tekintet beleégett az elmémbe, de nem akartam arra gondolni. Aggódtam. Mindig aggódtam, ha ő került szóba. Sosem lehetek biztos abban, hány nyugodt napja maradt még addig, amíg meg nem keresik Shu gyilkosai. Akik pusztán azért akarnak az életére törni, mert én megbosszultam fivére halálát. Persze, ha akkor nem a düh és gyász borítja el elmém, meggondoltam volna kétszer is, hogyan cselekszem. De abban a helyzetben és pillanatban nem tehettem mást, csak fegyvert ragadni és addig lőni, amíg biztos nem voltam abban, hogy az illető nem él többé.

Mai fejjel, persze látom, és emlékszem, hogy csapattársaim is mozdultak, hogy közre kerítsék és nekik kellett volna hagynom. Ha akkor ezt tisztán látom az az ember talán ma is élne, a foglyunk lett volna kivertük volna belőle a szart is, és kicsaltunk volna belőle minden információt: hogy valójában miért mi voltunk a célpontjaik, miért csaltak tőrbe minket, mit akartak Shutól… elvezetett volna a főnökéhez, akit könnyű szerrel kiiktathattunk volna, és nem lenne most ez az egész. Lezárhattuk volna… Nem… ehelyett én magánakcióba kezdtem és veszélybe sodortam mindannyiunk életét. Bujkálásra kényszerítettem az egész csapatot és arra, hogy így gyűjtsenek infókat, amiket felhasználhatunk ellenük. Semmit sem tudtunk a halottról, csupán, hogy kínai és, hogy azokhoz tartozott, akik megbízták Shut. De mindegy is… elég lesz, akkor átrágnom magam ezeken, amikor elmondok neki mindent. Neki… Bambinak… megmozdult?

Megmerevedtem és figyelni kezdtem – még jobban. Szemöldökeit ráncolta, arca fájdalmas torzba rándult, ujjai ökölbe szorultak, de nem nyitotta fel pilláit. Szólongatni kezdtem.
- Luhan! Luhan, hallasz? Nyisd ki a szemed! Gyerünk, Bambi! – rászorítottam csuklójára, másik kezem mellkasára simult, kitapintottam szíve rendszertelen ritmusban dobogását, és tovább beszéltem.
- Luhan! Luhan? Figyelj rám! Ha hallod a hangom, nyisd ki a szemed! A tudatod börtönében vagy. Bármit is látsz magad előtt, az nem a valóság! Itt vagyok. Veled vagyok. Nem vagy egyedül, nem kell egyedül megbirkóznod vele. Én vagyok az, Sehun – teste remegése megijesztett, erőszakosabban markoltam csuklóit és kicsit meg is ráztam őt. – Bambi, ne rémissz halálra… eszmélj már, te barom – kétségbeesett suttogásom hathatott rá, mert szemei felpattantak, zihálva kapkodott levegő után, zavaros szemei fókuszálatlanul mozogtak ide-oda, ujjai ijesztő módon remegtek, testét újabb adag veríték borította. Látómezejébe hajoltam, hogy megnyugtassam, nincs egyedül. Nyeltem egy nagyot és arcára simítottam tenyereim.
- Luhan. Nyugodj meg. Vegyél mély levegőt. Figyelj, kimegyek a nappaliba. Egy perc és visszajövök a gyógyszereddel, rendben? Ne pánikolj, csak lélegezz – tagoltan beszéltem, hogy tudatáig is eljusson, aprót bólintott, de tekintete nem árulkodott nyugalomról. Gyorsan kirohantam, feltúrtam a gyógyszeres fiókot, és miután megtaláltam a nyugtatót és magamhoz vettem egy pohár vizet, visszasiettem a szobába. Letettem az éjjeliszekrényre a poharat, ülésbe húztam a már kevésbé remegő fiút, nyugtató mosollyal bombáztam, bár én is feszült voltam és aggódtam. Szájába nyomtam a pirulát, a poharat ajkaihoz illesztettem, szófogadóan kezdte kortyolni a vizet. Majdnem az egész pohárral leküldte, fáradtan pihegett és homlokát vállamnak döntötte. Átizzadt pólóját igazgattam és simogattam a hátát. Már nem beszéltem hozzá, nem lett volna értelme. Zihálva légzése lassan abbamaradt, remegését is sikerült leküzdenie, de úgy hiszem a gyógyszer csak egy óra múlva fejtette ki hatását, amikor elengedett és visszadőlt az ágyra. Rám pillantott, hosszan szemeztünk, végül elkapta könnyáztatta szemeit, lehunyta őket és ki sem nyitotta már. Később álomba zuhant, magatehetetlenül néztem meggyötört arcát, végül bebújtam mellé, magunkra húztam a takarót, szégyentelenül simultam hátához, fejemet tarkójához nyomtam, engedve a kísértésnek néhány csókot hintettem hideg nyakára és szívének egyenletes dobogása – amit mellkasán átvetett kezem, pontosabban tenyerem által éreztem – álomba szenderített engem is.

Álomtalanul álmodtam, a sötétség magába szippantott és zaklatottá tett. A napok történései eszméletlenül gyorsak pörögtek le filmként elmémben és bűntudatom mardosta a lelkemet. Gyászoltam Shut és hitetlenül próbáltam még mindig elfogadni a tényt, hogy egy ilyen fiatal srác, mint Luhan hogy magába tudott bolondítani. Akárcsak a bátyja.

De Shu más volt… az a kapcsolat más volt. Merőben. Sokkal inkább voltunk barátok, társak, elválaszthatatlanok és a szeretetem és szerelmem felé lassan és fokozatosan alakult ki. Nem támadt le semmiféle hirtelenség érzete, így elfogadtam és megszoktam a gondolatot. Az, hogy ő is tudta megnyugvással töltött el, és mindannak ellenére, hogy nem viszonozta és tudtam, sosem lesz köztünk semmi, nem kavart fel. Természetes volt, hogy együtt maradtunk és nem veszítettem el őt a vallomásaim pillanatában. Játékos érintései, ölelései és puszijai a mélybe majd a magasba repítettek, de mindig tudtam, hogy nem olyan szándékkal teszi, mint én. Mélyen szerettem őt, és nem hittem, hogy valaha ez változni fog.

Most pedig, alig pár hónapja hunyt el, emléke már megkopott elmémben, elengedtem és tudtam nélküle élni. Öccse életének részesévé válni egy kaland volt és mesés kalandok egyike, ami olyan meglepetéseket tartogatott számomra, amik nem hittem, hogy elő fognak fordulni velem. Szeretem őt, de máshogy, mint a bátyját. Szenvedéllyel és hevesen, természetellenesen akarok minden pillanatot vele tölteni, a társává válni, birtokolni akarom és sosem átengedni másnak. A nyugalom érzése mellette ismeretlen, sosincs nyugtom, ha a közelemben van. Ha a közelemben van, remegek és égek a vágytól, epekedem és fuldoklom túlcsordult érzelmeimtől. De olyankor boldog vagyok. Persze ez kevésszer adatott eddig meg, hiszen rengetegszer veszekedtünk, vagy amikor boldog is lehettem volna megtagadtam őt magamtól és így sikeresen magam ellen fordítottam és egy másik férfi karjaiba löktem, akivel láthatólag csak szánakozásból van együtt és ez felemészti amúgy sem tökéletesen ép lelkét. Ennek is csak én vagyok az oka és elég nehéz megbocsájtani magamnak azt a tényt, hogy bántom azt az embert, aki a legfontosabb az életemben.

Zavaros, álomszerű gondolatmenetemből arra riadtam, hogy megfordult. Kinyitottam szemeimet és az ő őzike, Bambi szemeivel találtam szembe magam. Lélektükrei üresen meredtek rám, más világban volt, talán fel sem tűnt neki, hogy én is felébredtem. Szívem összeszorult és nyeltem egyet. Pislogtam egy párat, hogy elűzzem feltörekvő könnyeimet, megköszörültem torkom, hogy eltűntessem az ott keletkezett gombócot, mire szemei megteltek kendőzetlen rémülettel és hátrébb araszolt pár centit, hogy jobban lásson. Szaggatottan felsóhajtott és elfordította fejét irányomból. Fájdalmasan konstatáltam, hogy nem tud rám nézni. Bizonytalanul emeltem kezem és hajához érintve ujjaim, szólaltam meg.
- Jobban vagy?
- Hmm – bólintott. Nem vettem el kezem hajától, simogattam és játszadoztam tincseivel.
- Akarsz róla beszélni? – próbálkoztam újra a tőlem telhető leglágyabb hangnemet megütve.
- Mm – rázta a fejét, majd felült és átkarolta a térdeit. Kezem tehetetlenül hanyatlott párnájára.
- Oké. Szükséged van valamire? Víz? Étel? Alkohol? – soroltam halkan, mindegyiknél megrázta a fejét, mire felsóhajtottam. – Enned kellene valamit. Még mindig elég sápatag vagy. Legalább egy kis csokit – noszogattam, de csak nemlegesen rázta a fejét, így feladtam. Felnőtt, tudja, mire van szüksége.
- Akarod… akarod, hogy magadra hagyjalak? – kérdeztem kelletlenül. Fájt kimondani, de ha nem képes még csak rám nézni sem, a jelenlétem is biztosan zavarja. – Kimehetek, ha úgy szeretnéd – folytattam, de nem reagált. Lassan, szemei sarkából rám pillantott és pislantott egyet, kissé tág pupillái magába szippantottak, mintha csak azt mondta volna: „ne hagyj magamra” majd bólintottam egyet, elgémberedett tagjaimat kinyújtóztattam, amik ropogva keltek új életre, majd megragadtam karját és magam mellé rántottam. Őszintén meglepődött, kitágult szemei és kerekedő ajkai is ezt tanúsították. Fejét nyakhajlatomhoz taszítottam, derekánál közel húztam magamhoz és teljesen átkaroltam. Bátor tett volt és kicsit meggondolatlan is, de nem tudtam mi tévő lehetnék, szükségem volt a közelségére. Reszketegen sóhajtottam fel, arcom hajába temettem és így lélegeztem mélyeket. Bal kezét mellkasomra húztam, hogy neki is kényelmesebb legyen és, hogy feledkezzen meg a merevségről.
- Nem tudom min mész most keresztül. Fogalmam sincs, mi történt köztetek Kaival. De hidd el, ugyanolyan nehéz nekem is, mint neked. Tudva, hogy önnön hibámból löktelek a karjaiba borzasztó, és látni, ahogy szenvedsz miattam… még borzasztóbb. Tudom, hogy bántalak, ezáltal egyre mélyebbre küldöm a lelkem, mert te vagy az az ember, aki perpillanat a legfontosabb nekem és nem akarlak bántani. Nem akarlak így látni.  Mégis ez megy hetek óta és már kezdek megőrülni. Nem vagyok önmagam. Szükségem van rád. Szóval… kérlek, maradjunk így egy kicsit és feledkezzünk meg a gondjainkról – kétségbeesésem szülte őszinteségi rohamom hatással lehetett rá, mert szótlanul tűrte cirógatásom és szoros ölelésem. Nem láthattam arcát és nem tudom, mire gondolt, de nem is kellett tudnom. Majd elmondja, ha akarja. Én viszont… felfogva szavaim súlyát, végérvényesen rádöbbentem arra: tényleg szükségem van rá.

Luhan POV

Szörnyű volt. Gyűlöltem a gyengésemet. A pánikbetegségemet gyengeségnek fogtam fel mindig is. Akkor kezdődött, amikor a szüleink meghaltak… sokszor féltem, szorongtam és túltengett bennem a feszültség. Rengetegen nem is tekintik ezt betegségnek, nem veszik komolyan, kinevetnének, ha tudnák. Nagyon kevés ember tud az állapotomról, és ahogy kamaszodtam egyre kevésbé jött elő rajtam. Aztán meghalt Shu is és egyre inkább úgy érzem, bár eltűnnék a Föld felszínéről, bár ne lenne rajtam ekkora teher… amikor megindulnak ezek a gondolatok, hagyom magam sodródni és nem küzdök a pánik ellen, így végeredményként, mindig ugyanazt kapom: elájulok.

Nem tudom mi volt rosszabb: órákig hánykolódni eszméletlenségben és hagyni gondolataimat csapongani, amik természetesen kivetítették elém tetteimet, érzéseimet, szégyellni való viselkedésemet, aminek fő okozója egy Sehun nevezetű egyed volt és a másik Kai, aki bár nem tehet semmiről mégis benne van teljesen. Vagy az, hogy amikor, kinyitom a szemem rájövök, hogy nem a liftben vagyok, nem is otthon, hanem valaki másnak a lakásán. Jeges rémület kúszott fel a gerincemen, és ahogy látómezőmbe került egy szőke fej, rögtön tudtam, hogy Sehunnál vagyok. Szóval melyik a rosszabb? Hogy öntudatlan állapotban is róla elmélkedem, és azon mit kellene kezdenem vele, vagy, hogy felébredve is őt látom?

Talán az utóbbi, mert az ijesztőbb.

Nem tudtam kontroll alatt tartani őrültségem, így újabb rohamszerű rosszullét vont karmai közé, én pedig tehetetlenül hánykolódtam és vártam a megváltó nyugalomra, amit Sehun gyógyszere hozhatott. Lecsillapodásom hosszú ideig tartott, mint mindig, végül ugyanazzal végződött, mint általában: elaludtam.

Mikor legközelebb felébredtem, nem kellett azon gondolkodnom hol és kinél vagyok, rögtön beugrott. Nem kellett attól sem tartanom, hogy megint rohamom lesz, mert lenyugodtam már ennyire és a nyugtató is dolgozott még bennem. Aztán furcsán kellemesen éreztem magam, amit a hátamhoz simuló testnek tudtam be, a jóleső meleg érzés még inkább elkábított. Tudtam, hogy ő fekszik mellettem, szorosan hozzám bújva.

A szívem vad ütemet diktált, kivesztek a gondolatok a fejemből és csak testének közelségére tudtam koncentrálni. Bőrét bőrömön éreztem, illatát az orromban, légzését a nyakamon, muszáj volt látnom őt. Megfordultam, szembe kerültem vele, pár centi választott el bennünket egymástól. Arca nem nyugalomról árulkodott, még álmában is aggódó és gondterhelt volt. De gyönyörű. Még így is.

Kissé elvesztem csodálásában és észre sem vettem, hogy kinyitotta szemeit. Bűnös gondolatok tolultak agyamba, hogy nem volna szabad hagynom kicsúszni az irányítást a kezeim közül. Jó volna befejezni ezt a „pasikba vagyok szerelmes” herce-hurcát. Jongint sikerült elmarnom saját magamtól, Sehun sosem volt az enyém, és nem is kell, hogy az enyém legyen. Nem érdemlem meg, hogy boldog legyek, azok után, amiket tettem meg pláne. Shu nem lenne rám valami büszke…

Halk hangja rántott vissza a valóságba, rákaptam a tekintetem, figyeltem mozgó ajkait és próbáltam felfogni miről beszél. Nem akartam, hogy lássa, mennyire elgyengültnek érzem magam és bizonytalannak, ezért csak tőszavakban válaszoltam, megpróbáltam ignorálni a jelenlétét, legalábbis megjátszani, hogy ignorálom és elég hitelesen alakíthattam, mert könnyen átvertem. Amikor magához rántott annyira meglepődtem, hogy szóhoz sem jutottam. Azt hittem haragudni fog rám. Hogy undorodni fog tőlem, vagy valami. Nem számítottam kedvességre és ragaszkodásra. Egyértelműen csapzottan jelentem meg előttük félig öltözködőben voltam még, sugárzott rólam, hogy egy rosszul sikerült szex élményből jövök éppen. Mégsem taszított el és hagyott magamra. És szavaival is alátámasztotta ezt. Amikor arra kért, hogy maradjak így, ölelkezve egy kicsit, belesajdult a szívem. Nem volt elég erőm ellökni őt, és ő sem akart ellökni engem. Így maradtam, biztonságot nyújtó karjaiban és azon imádkoztam, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget.

Aztán persze eszembe jutott Jongin csalódott nyögése és máris nem éreztem olyan jól magam. Jongin képes lett volna értem bármit megtenni. Bármit. Még boldoggá is tudott volna tenni. Csak, hogy elénk gördült egy olyan akadály, amit nem tudtam leküzdeni. Az akadályt, pedig úgy hívták: Luhan.
Bármennyire is próbálkoztam, egy részem sosem fogadta el őt. Nem tudtam elvonatkoztatni Sehuntól, még ha egy pár percre, órára, napra azt gondoltam, élhetek is nélküle. Nincs rá szükségem. De én magam sem hittem el sosem, hiszen… mindig mondtam, hogy végül úgyis mellette kötök ki és Jongint csak bántani fogom. Ő is tudta. Én is. Mégis belementünk ebbe az őrültségbe. Sajnálom őt és emiatt undorodom magamtól. Kihasználtam, majd eldobtam. Tulajdonképpen már kétszer dobtam őt el magamtól. Mindkétszer ugyanennél a kritikus pontnál hagytam faképnél. Úgy néz ki nem vagyok valami befogadó típus… hogy mondjak valami vicceset is a rengeteg melankolikus mellett. Bár, azt hiszem, ez most nem sikerült túlzottan.

Egyetlen ember volt jelen pillanatban az életemben, akitől nem kellett elvárnom semmit és ő sem várt el semmit, nem kellett üres ígéreteket tennem neki és nem kellett harcolnom érte. Bármit megadtam volna, csak, hogy most ebben a percben mellette lehessek. Érezzem nyugalmát, mert ő mindig le tudott hűteni eddig. Ujjaim égető bizsergésbe kezdtek, vágyat éreztem, hogy írjak neki és elmondjam, mennyire örülök, hogy mellettem van, képletesen értve persze. Az, hogy Seth még a legutolsó pillanatban is mentsvárat jelenthet nekem, megkönnyebbülést okozott ezekben a nehézkes percekben.

Jól esett Sehun közelsége, simogató ujjai, puha ajkai a hajamban, rám fonódó lábai, jó volt érezni kezem alatt heves szívdobogását, de a gondolataimnak nem tudtam gátat szabni. Úgy, ahogyan a könnyeimnek sem. Seth gondolata valahogy újra levegőhöz juttatott és erőt adott, így, amikor feszültségem oldódni kezdett, könnycsatornáim ezzel párhuzamosan nyíltak meg és nem tudtam, illetve nem is akartam megállítani csordogáló könnyeimet. Jobb volt kiadni, könnyebb volt utána mindig is, Sehun pedig nem olyan valaki, aki előtt nem sírtam volna már. Csendesen sírtam, nem is igazán volt ez sírás, csak a könnyeim folytak és remegtek az ajkaim, így nem próbáltam meg beszélni. Sehun bizonyára megérezte a nedvességet csupasz karján, így máris változtatott pozícióján, úgy, hogy láthasson.
- Miért sírsz? – suttogta, majd ujjaival letörölte könnyeimet. Karjaimat szorosan fűztem köré, fejemet nyakhajlatába temettem és nem válaszoltam. Karjait hátamra vezette és megnyugtatóan simogatott. – Semmi baj, add ki magadból – duruzsolta fülembe és puszit hagyott bőrömön.

Pár perc múlva alábbhagyott csendes zokogásom, így megkíséreltem megszólalni.
- Van olyan ember az életedben, akiről tudod, hogy bármiről is legyen szó támogat és melléd áll? Vigaszt nyújt szavaival és eléri, hogy jobb kedved legyen? – kérdeztem kissé érdes, rekedt hangon.
- Volt egy ilyen ember, igen – bólintott. – De sajnos, már nincs köztünk.
- A bátyámról beszélsz, igaz? – kérdeztem, mire hümmögött, hogy igazat adhasson. – A bátyám… biztosított számomra is egy ilyen személyt. Sosem találkoztunk még, de most azt kívántam bárcsak itt lehetne és támaszkodhatnék rá. Miközben itt vagyok veled és nyugodtan ölellek, a szomszédban romba döntöttem valaki más érzéseit. Már másodjára. Bűntudatom van, és nem érdemlem meg, hogy kedves legyél velem, ezért úgy érzem az egyetlen ember, aki most válaszokat adhat nekem az Seth, mégsem visz rá a lélek, hogy felálljak és kisétáljak az ajtódon újra – nem láttam az arcát, nem tudtam leolvasni reakcióit, de csendben maradt és nem felelt semmit, bár nem is tudom, milyen válaszra számítottam. Erre nem igazán lehet választ adni. Percekkel később mindkettőnket ülő helyzetbe tornázott és miközben vállaimat szorította mélyen nézett a szemembe. Komoly volt és eltökélt, majd egy apró mosoly kúszott ajkaira.
- Meg ne merészeld átlépni a küszöbömet, mert Istenre esküszöm, hogy nem állok jót magamért. Többé nem engedlek el, Luhan. Nem érdekel, mennyi időre van szükséged, de nekem már nincs több. Megmondtam: Szeretlek. És ha van egy Sethed, ha nincs, tudnod kell, hogy én ugyanolyan személy lehetek számodra, mint ő. Én, megértelek és nem feddlek meg a Kaival való viszonyod miatt. Ne tarts tőlem és őrültség lenne megtagadnod magadtól, megérdemelsz és én is téged. Mi lenne, ha félretennénk a pesszimizmusunkat és egy kicsit pozitívabban állnánk hozzá a helyzethez? Jongint én is sajnálom, amiért belekeveredett kettőnk ügyébe, de erős srác, majd kiheveri.

Szavai egyszerre leptek és hatottak meg. Szeretete és bizalma ledöntött a lábamról, és keserűen gondoltam arra, hogy ha az első perctől kezdve így reagál, elkerülhettük volna ezeket. Gondolok itt Kaira, mert ő az, aki a legjobban megsínylődi a történteket.
- Köszönöm – nyögtem végül ki, és nem mertem a szemeibe nézni, hogy ezeket a gondolatokat megtarthassam magamnak. Éreztem, hogy vér szökik az arcomba, érzékeltem Sehun lágy mosolyát és hüvelykujja simogató érintését a vállaimon, majd ajkai gyengéden tapadtak homlokomra és ugyanilyen lágy és szerető ölelésbe vont. Ha akartam volna sem tudtam elrejteni előle, mennyire jólesett ez a kedves gesztus tőle, mert jóleső sóhajom mindenképpen ezt támasztotta alá. Egy rövid ideig hezitáltam, majd felemeltem karjaimat és nyakát átkarolva bújtam hozzá szorosan és próbáltam elhitetni magammal, hogy innentől minden már csak jobb lehet.  

2. Kötet - 016. fejezet

Annak ellenére mennyire fáradt voltam, jól éreztem magam. Nyugodt voltam és vééégre kiegyensúlyozott. Nem nyomta a lelkemet a bánat súlya, és ez nagyon megkönnyebbült érzéssel töltött el.

Pár hónap alatt sikerült teljesen felfordulnia az életemnek, de azt hiszem mára már elfogadtam mindent. Kényszerből, de el.
Meghalt életem legfontosabb személye. Őt elveszítettem és kaptam helyette egy másik személyt, akit bátyjámként szerethetek és támaszkodhatok rá. Nem szeretem a gondolatot, hogy nincs többé Shu, de örülök, hogy betartottam az ígéretem és írtam akkor Sethnek.
Ha ez nem lenne elég problémának és lelki betegségnek, rájöttem, hogy félig meleg vagyok félig hetero. Ha teljesen meleg lennék, nem gerjedtem volna lányokra soha és a múltkori incidenst figyelembe véve, még mindig vonzzanak a lányok, csak ... mostanában nem olyan szinten mint egyes férfiak. Mert nem tapasztaltam, hogy mondjuk Kristől elakadna a lélegzetem és perverz gondolataim támadnának... 

Beleszerettem egy férfibe, aki nem akarta viszonozni az érzelmeimet... most bezzeg.
És kiderült, hogy a legjobb barátom is ugyanúgy van, mint én, és szerelmes belém.

Pár hónap leforgása alatt ezek bizonyosan soknak tűnnek egy ember életében. Nem is csoda, hogy kész lelki roncs voltam az elmúlt időszakban, és kár volna tagadni, hogy ha Sehunra gondolok nem facsarodik össze a szívem. De Kai tudja velem feledtetni, és ha rágondolok mindig mosolygok. És nekem erre van szükségem. Nem harcra magammal meg egy másik személlyel. Sehunnal nem működne. Más világ vagyunk. De Jongin, más kérdés. Ő ... ő a nekem való.

Amikor a háztömb elé értem, fáradtan sóhajtottam, ez amolyan megkönnyebbült sóhaj volt, hogy végre hazaértem. Felnéztem az épületre, zsebre vágtam a kezeimet és elindultam, csak hogy pár lépés után újra megtorpantam. A szívem hevesen kezdett kalapálni és nem tudom miért, de meglepődtem. Mit is hittem? Hogy sosem találkozunk többé? Hiszen szomszédok vagyunk...
Ő is ugyanúgy meglepődött, hogy találkoztunk, tisztán le lehetett olvasni az arcáról.
Egy kicsit megrémültem, bevallom. Mielőtt köszönhetett volna gyorsan elindultam és elsuhantam mellette. Berontottam az épületbe és sietősen a lift felé sétáltam. Már épp csukódott az ajtó, amikor Sehun kezeit pillantottam meg, a lift ajtaja engedelmesen széthúzódott, ő pedig dühös és értetlen tekintettel meredt rám és belépett a liftbe. Megnyomta a gombokat és felém fordult.

- Most már menekülni fogsz előlem, ha meglátsz? - sértett hangja méginkább fokozta értetlen és biztonytalan érzelmeimet.
- Nem is menekülök.. cs-csak sietek! Haza. Én.... sietek - gyenge próbálkozásomon még én is átláttam. Elmosolyodott és a lift korlátjának dőlt. Felsóhajtott és nyíltan méregetett a tekintetével.
- Sosem mondtam még neked... hogy mennyire gyönyörű vagy - hangja halk, mosolygós és édes volt. Annyira megdöbbentem, hogy válaszolni sem tudtam. Ránéztem és éreztem, hogy elpirulok. Úgy reagálok, mint egy lány... jézusom. Egy egészen kicsit talán meg is hatott... talán. Elkaptam róla a tekintetem és megköszörültem a torkom.
- Hogy mondhatsz ilyet és így egy férfinak? Megsértődöm.
- Ne tedd - oldalra billentette a fejét. - Bóknak szántam. Profilból még helyesebb vagy... Bambi - furcsa volt a becenevemet hallani a szájából. A becenevet, amit ő adott nekem. A szívem nagyot dobbant és újra ránéztem.

Ahogy a tekintetünk kapcsolódott a nagy dobbanások egyre sűrűbben jelentkeztek, éreztem, hogy kiszárad a torkom és izzadni kezd a tenyerem. Egy pillanattal később átszelte a köztünk lévő távolságot, megrémültem és a falhoz húzódtam, de ahelyett, hogy nekem rontott volna, megállt előttem, tekintete elsiklott mellettem, karjával kinyúlt és a lift zötykölődve megállt. Ő állította meg. Értetlenül néztem rá, arcával visszafordult felém és csak nézett. Nem szólt egy szót sem, kezét visszahúzta maga mellé, nem tolakodott, nem beszélt, nem tett semmit. Csak fürkészte a tekintetemet.

És úgy éreztem a lelkemig hatol. Sosem éreztem még senkivel, hogy ennyire intim lett volna egy pillantás. Egy pillantás, mely sosem szakad meg. És úgy éreztem a szívem felolvad. Abban a pillanatban felolvadt, amikor közelhajolt és belenézett a szemeimbe. Megrengette a világomat és nem tudtam többé neheztelni rá. De már elfogadtam a kettőnk helyzetét. És úgy látom ő is.
Tekintete nem árult el egyetlen érzelmet sem, annál többet a szemei. A szemei miatt kalapált a szívem, száradt a torkom és izzadt a tenyerem. Mert az volt az igazi Sehun, akit a szemein keresztül lehetett látni.

Egy megtört, keserű, bánatos, sorsát elfogadott férfi. És én tettem ilyenné.

- Miért? - suttogtam a kérdést. Ahogy a kérdés elhangzott, megtört a varázs, bezárkózott, elhajolt, megnyomta a gombot és visszahátrált a helyére és a lift újra elindult.
- Kellett egy perc, csak hogy nézhessem a szép arcodat - rögtön választ adott és többet nem nézett a szép arcomra.

Mindketten tudtuk, hogy nem erre kérdeztem rá. Mindketten tudtuk, hogy azt kérdeztem, miért mi, miért most, miért tettük azt, amit tettünk és miért nem hallgattunk a szívünkre a kezdetektől? Mégsem válaszolt rá és ez így volt rendjén. Én sem firtattam.

- Azt akarom, hogy újra belém szeress! - kijelentésére visszazökkentem a valóságba, meghökkenve meredtem karját összefűzött valójára, sugárzott róla a magabiztosság és arrogancia, nyoma sem volt az előző sebezhető énjének. És mind a kettőbe szerelmes vagyok... efelől semmi kétség. Nem válaszoltam semmit, hallgatásba burkolóztam, lesütöttem tekintetemet, mély és halk hangja rántott újra vissza hozzá. A lift vele egy időben egy rövidet csengett és kinyílt az ajtó.
- Szeretlek - hangja fagyos tőrként hasított belém, rákaptam tekintetem, de már csak hátát láttam. Az első másodperc töredékéig gondoltam arra, hogy utána kapok, de el is feledtem rögtön, hiszen mit tennék utána? Nem tudnék megszólalni. Ahogy most sem. Követtem őt, de nem szóltam semmit. Úgy nyitottunk be a saját lakásainkba, hogy nem vettünk egymásról tudomást.
- Komolyan gondoltam. Mindkettőt - búcsúzóul megforgatta a tőrt és bezárta maga mögött az ajtót. Megütögettem a mellkasom, hogy enyhítsem szívem gyors dobogását, de nem segített. Lenyeltem a dühömet, a sóvárgásomat és bementem az előszobába. Ledobtam a cipőmet és ahogy léptem, úgy nyikorgott a padló is.
- Hmm? Ezt eddig nem csinálta... - tűnődtem halkan. Nem akartam Sehun szavaival foglalkozni. Később... ne most. Fáradt vagyok. Dühös vagyok. Szomorú vagyok. Egy idióta vagyok.

- Áh, megjöttél? - hallottam meg Kai hangját. Kai. Igen, Kai. Én Vele Vagyok. És szeretem is. Egy kicsit. - A konyhában vagyok! - tette hozzá, mire akaratlanul is elmosolyodtam.
- Te mindig ott vagy. Most a háziasszonyom, vagy a barátom vagy? - ahogy közeledtem úgy vettem lejjebb hangerőmet, majd amikor mögé értem, megsimogattam a vállát ő vigyorogva pillantott oldalra, megpusziltam az arcát, majd erősen hátba vágtam és leültem az asztalhoz.
- Éhes vagyok asszony - mondtam mély hangon, hangosan felnevetett, ami végül kuncogássá csendesedett.
- Hülye vagy. Amúgy szerintem, a kapcsolatunkban, te vagy a nő - felvont szemöldökének látványa ugyanerre a cselekedetre késztetett és megköszörültem a torkom, hogy érezze ez nem tetszik túlzottan. - Főleg abban a helyzetben... biztos vagyok benne, hogy te lennél a nő - folytatta, kezemet arcom elé tettem és felsóhajtottam.
- Szerintem a kapcsolatunkban nincs női szereplő. Egyenrangúak vagyunk. Az, hogy.. az ágyban milyen szerepet fogok betölteni... még kérdéses - a végére elrekedtem, a nyilvánvaló zavaromat nem tudam tovább leplezni.
- Óóó, valóban? Kérdéses? Ennyire tapasztalt vagy? - önelégülten dőlt a gáztűzhelynek, lábát keresztezte maga előtt, ahogy karjait is. Felvont szemöldöke csak méginkább tükrözte fölényes helyzetét ezt a témát illetően, egyértelmen még nagyobb zavar vett uralma alá.
- Lehetne, hogy nem hangoztatod milyen nagyon tapasztalt vagy Jongin? Földbe tiporod azt a kevés önbecsülésemet is, ami maradt. Rengeteg lánnyal voltam már, nem lehet annyira más egy férfival... - töprengő hangom újabb vigyorgásra késztette.
- Félsz, hogy fájna, mi? - na, úgy éreztem itt volt elég. Nem elég, hogy az arcom már olyan lehet, mint egy érett eper, a szívem is felrobbanni készült. Felálltam, elsepertem a gáztűzhely elől, morogtam egy keveset, majd megkóstoltam a levest, amit főzött. Sosem szerettem estére levest enni, de látva, hogy készült és csak nekem, meghatott és nem tettem szóvá - bár ő is tudja ezt nagyon jól. Szedtem magamnak, leültem az asztalhoz és enni kezdtem. Zavarom pár percen belül elmúlt, mert ahogy erőt vett rajtam az éhség, semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy jóllakjam.

Kai pár percen belül megszánt és békén hagyott, inkább csatlakozott hozzám. Már amúgy is szóvá akartam tenni, mennyire utálom, ha néznek evés közben és nem csatlakoznak... amit szintén tud.

Eleinte csendesen falatozgattunk, de aztán ő unta meg hamarabb a csendet és kérdezősködni kezdett Kris felől. Kicsit panaszkodtam, hogy életcéljává vált megölni engem, de kinevetett és azt mondta jó ötlet végre önvédelemre tanítani engem. Viszont bármennyire is próbált meg könnyedén beszélni, éreztem hangján a feszültséget, és amikor firtatni kezdtem a dolgot, mintha egy kicsit bepánikolt volna. A kezében lévő szalvétát gyűrögette - erősebben a kelleténél - és elterelte a témát. Szóval ... miért is aggódik értem mindenki ennyire? Miért erőlteti mindenki, hogy tanuljak meg verekedni? .... Valamit titkolnak előlem. 

Természetesen nem tudtam leszállni a témáról, és vissza-visszakérdeztem a témáink között, de mindig ügyesen kitért, elterelt vagy egyszerű és kézenfekvő válaszokat adott. Gyanús volt, de mivel nekem sem volt ellenemre a verekedés, nem mentem bele mélyebben. De azért a lelkem mélyén aggasztott.
Mire befejeztük a vacsoránkat - fél óra kínkeserv - kitárgyaltuk az összes lehetséges szexuális pózt, ami kényelmes és élvezetes lehet két férfinak. Ő ugyanis mindig a szexszel terelte el a figyelmemet az önvédelmi technika miértjének kérdéséről. Aztán persze hangoztatta, hogy ő sem annyira tapasztalt, szóval majd kettőnknek kell kipróbálnunk mindent, mondanom sem kell, mennyire zavarba hozott. A kaja után rögtön a fürdőszobába menekültem, hogy a langyos víz lemossa rólam a nap fáradalmait. Bár a suliban már lezuhanyoztam egyszer, most nem jutott jobb ötlet az eszembe, amivel távol tarthatnám kanos Jongint. Rettenetes ez az ürge néha.

A víz elmosta kavargó gondolataimat az előző témákról, viszont eszembe jutott Sehun. Na, rajta nehezen fogom túltenni magam. Tudom, hogy beszélnem kell Kaival erről. Össze vagyok zavarodva, senkit sem akarok bántani a végén meg mindenkit bántok. És utálom ezt. De... olyan jól megvagyunk mi ketten. Olyan jó párost alkotunk. Még nem akarok felébredni az álmomból. Olyan szép és harmonikus. De Sehun mai vallomása földhöz vágott és szíven ütött. Nem tudnám elfelejteni... és végre azokat a szavakat mondta, amiket az elejétől hallani szeretnék. Szeret... azt mondta szeret... és ahogy erre gondolok, a szívem rendszertelen ritmusban pumpál és a testem forrósodni kezd, ahogy rágondolok. Zavarba jöttem.

Szórakozottan csavartam körbe derekam egy törölközővel és bamba mosollyal az arcomon nyitottam ki a kulcsra zárt ajtót. Amint kitettem a lábam a fürdőből egy türelmetlen Kaiba botlottam. Rögtön kijózanodtam és elszállt Sehun gondolata, ránéztem Jonginra és elszégyelltem magam, amiért elmenekültem előle.

- Lenyugodtál? - kérdezte felvont szemöldökkel. - Nem volt gyerekes eliszkolni előlem?
- Mit tehettem volna? Teletömtél a szexuális feszültségeddel és zavarba hoztál! - védtem meg magam és elsétáltam mellette. Mivel én hülye nem törölköztem meg, csak kisétáltam a meleg "gőz"fürdőből, most a hűvös levegő borzongatott és nagyon szarul esett. Még hallottam felszabadult nevetését, de nem foglalkoztam vele. Ruhákat kapkodtam ki a szekrényemből és alsógatya után kutattam.
- Én nem vesződnék a helyedben azzal, hogy felöltözz - mellékes hangnemben megejtett mondata megdermesztett. Villámként csapott belém a felismerés, hogy ő végig lelkileg készített fel arra, mit szeretne, és mire vágyik. Megijedtem és irtó gyorsan fordultam felé, amin újra csak nevetett.
- De baromi jó kedvedben vagy - morogtam rémültem és megköszörültem a torkomat.
- Hülyéskedsz? Látni, ahogy reagálsz ... felülmúlja a képzeletemet - elvigyorodott, ellökte magát az ajtófélfától és lendületesen előttem termett. A szekrényhez húzódtam, gyors csókba vont, időm sem volt rendesen viszonozni, már el is húzódott. - A legjobb kezekben vagy Luhan - bizonygatta és újra megcsókolt.

Miért van az, hogy pár perc alatt képes megváltoztatni bennem az összes eddig gondolt érzésemet? Miért érzem úgy, hogyha mellettem van, nincs szükségem senki másra, csakis rá? Miért van az, hogyha megcsókol, nem tudok racionálisan gondolkodni és a külvilágra figyelni? Ha velem van miért nem zavar, ha mások is észreveszik, mi van köztünk? ... Miért törpül el Sehun a gondolataimban és miért lesz kimagasló Ő, ha velem van? Mit érzek iránta? Shu kérlek, segíts... Nem akarom ennél jobban is összetörni a szívét. 

Pár pillanat alatt elfeledtette velem bűnös mivoltomat és senki és semmi másra nem tudtam figyelni csak rá és a csókjaira, mik egyre sűrűbbek, mélyebbek és nagyobb jelentéssel bíróak lettek. Alig győztem levegővel, de ő szakadatlanul nyomult előre és nem hagyott nyugodni. Kezeivel nedves mellkasom barangolta be, végül ugyancsak nedves hajamba túrt és közelebb rántotta fejemet az övéhez. Szó szerint megbabonázott és kiürítette agyamból azokat a gondolatokat, amik miatt eddig aggódtam.

Karjaim mozgásba lendültek, levettem róla a pólót és végigsimítottam hibátlan, sima, feszes bőrén. Tenyereim mellkasán állapodtak meg, gyengéden szorítottam rá mellizmaira és öntudatlanul, teljesen ösztönösen simogattam ujjaimmal mellbimbóit. Tettem hatására közelebb préselődött hozzám, kezeit végigvezette egész felsőtestemen, majd a törölközőn keresztül belemarkolt fenekembe. Ugrottam egy kicsit a kissé erőszakos érintéstől, de a pillanat tört része alatt váltott át döbbenetem élvezetté. Aztán egyik keze megint hajamba túrt, másik kezével szorosan tartott és combomnál érezte vágyának félreérthetetlen jelét. Ekkor egy kicsit észhez tértem és egy felkiáltás szerű hang a fejemben arra ösztökélt, hagyjam abba. De nem tettem. Nem húzódhattam el tőle. Most nem... A következő pillanatban agyamban felrémlett Sehun távolodó alakja és suttogása, amint szerelmet vall. 

Lefagytam és nem viszonoztam Jongin lázas ölelését és vehemens csókjait. Megérezte bizonytalanságomat, fejével elhúzódott annyira, hogy nyugodtan a szemembe tudjon nézni. Fürkésző tekintete bánatot varázsolt lelkembe, és szívem hangos, erőteljes és gyors ütemű dobbanásokba kezdett. Kapkodni kezdtem a levegőt, mintha légszomj gyötörne, megnyugtatásként elhúzta kezét hátsó felemről és végigsimított arcélemen. Bizakodó mosolyt villantott és édes puszit hintett ajkaimra. Bólintott egyet és kezeinket összekulcsolva nézett rám újra. Csendes és önzetlen tettei belemartak a szívembe, csalódottságtól súlyos tekintete beletaszított a fekete mélységbe, mely lelkem üres végtelenségét tükrözte, szívem még hevesebben vert és ajkaira tapadtam. Nem akartam csalódást okozni magunknak. Én. Már. Lezártam. Őt. Hagyj békén, Sehun!

Rájöttem, mintegy megvilágosodtam, hogy annyira belelovalltam magam a Jonginnal létesített kapcsolatomba, hogy teljesen elhitettem magammal, nincs szükségem Sehunra. Nem akarom Sehunt. Pár nap leforgása alatt Jongin teljesen meg tudta változtatni az akaratomat és abszolút nem állíthattam már biztosan, hogy Sehunnal együtt akarok lenni párként. De a tényen nem változtatott semmi sem, hogy belé vagyok szerelmes.
Egészen eddig a pillanatig. Amint megéreztem, hogy nem fogunk leállni az előjátéknál és Kai nem fog megelégedni, ha kézzel rásegítek vágyainak beteljesülésére... újra felvillant bennem, hogy nem akarom megtenni. Nem tudom megtenni.

Pillanatok alatt sikerült felhergelnem magam ezekkel a gondolatokkal, ezt Jongin is megérezhette, hiszen hirtelen nagyon szenvedélyesek és kicsit erőszakosak lettek csókjaim és érintéseim. Nadrágja korcának birizgálásával foglalatoskodtam, amikor elkapta a kezemet és újra belenézett a szemeimbe. NE! Ne Nézz rám így... 

A lemondás apró mosolya bujkált szája szegletében, tetteim elcsendesedtek, nyugodtan álltam előtte és be szerettem volna bizonyítani neki, hogy én vele akarok lenni. Nincs szükségem senki másra. Talán megértette néma utasításomat, újra megcsókolt, ezúttal gyengéden és mélyen, majd elindult velem az ágyam felé. Követtem őt és hagytam, hogy maga alá temessen és átvegye az irányítást, bár eddig ő irányított. Valóban enyém a női szerep az ágyban. Ezen kissé elmosolyodtam, majd figyelemmel kísértem, ahogy övét kicsatolja, végig a szemembe néz és lassan letolta a nadrágját. Nyeltem egy nagyot, fészkelődtem egy kicsit, hátha kényelmesebb lesz, hát tévedtem... de egy próbát megért. A szívem zakatolt és visszatértek bűnös gondolataim. Már nem hatott rám Jongin varázsló csókja. Többé nem tudtam elfeledni, amit készülök megtenni.
Végig arcomat kémlelte és várt. Tudta, hogy vívódom önmagammal. Átkaroltam lapockáit és közelebb vontam magamhoz. Nem tudtam tétlenül feküdni és várni a csodára, hogy lelkiismeret furdalás nélkül rá tudjak hangolódni újra Kaira. Elvesztettem ezen reményemet, viszont szerettem volna tovább menni és megadni neki azt, amit megérdemel, és mert én is akarom. Egy kicsit. Sem. Nem tudom... gondolkodom... ha gondolkodom abból sosem születik semmi pozitív. Nem tudok nem gondolkodni.

„Nincs jogom azt kérni, hogy ne engedj Jonginnak?”  - csengett fülemben Sehun lemondó hangja és szemeim kipattantak. Csókunkat nem szakítottam meg, Kai hamarosan megtette és nyakam kényeztetésébe kezdett.
„Ha tudod, mit akarsz... tudod, hol találsz.”

„Elérem, hogy újra belém szeress!”
„...Szeretlek.”

Szavai éles tőrként vágtak elmémbe és szívembe újra és újra. Jongin keze levándorolt a törölközőmhöz és azon keresztül próbált izgalom hozni.

Tényleg ezt akarod tenni? A mélybe akarod taszítani magadat és Kait is?
Amint eljutott a tudatomig a hang tulajdonosa a fejemben, könny lepte el lehunyt szemeimet. Megremegett egész testem és belsőm, bal karommal eltakartam arcomat, jobbal lefogtam Jongin csuklóját. Aprót ráztam a fejemen, hogy kitisztuljon, de Shu okító szavai újra és újra felcsendültek füleimben. Felültem, Jongint is erre késztetve, elvettem kezem arcom elől, nem nyitottam ki szemeimet, mert nem akartam szembenézni vele. Nyakába karoltam és átöleltem. Nem viszonozta. Mikor éreztem, hogy szemeimből kicsordulnak könnyeim, felkaptam az ágy végébe dobott ruháimat és felpattantam az ágyról, fájdalmas nyögés szakadt fel Jongin torkából, ami újabb remegést váltott ki belőlem és undorodni kezdtem magamtól. Felkapkodtam a ruháimat, beledugtam lábaimat cipőmbe, felkaptam a telefonomat az asztalról és elhagytam a lakásomat... elhagytam az én Jonginomat.

Keserves zokogás rázta meg a testemet, de nem akartam átadni magam neki. Becsaptam magam mögött az ajtót a pólóm másik ujjába is belecsúsztattam kezem, megigazítottam melegítőnadrágomat, megtöröltem könnyáztatta arcomat és felnézve egy döbbent Krisbe botlottam. Megijedtem és hátráltam egy lépést, de az ajtóba ütköztem. 

- Hé, hallod Kris szerintem Baek... - Sehun elakadt mondandója közepén, amint felnézett telefonjából és szembetalálta magát az én szörnyen szánalmas képemmel. Elszégyelltem magam, mert egyértelmű volt külsőmből lekövetkeztetni mi történt. Rémült tekintetem sem lehetett valami bizalomgerjesztő, Sehun arca a másodperc töredéke alatt váltott vidámból aggódóvá és tett felém egy bizonytalan lépést. Kris tekintete sem árulkodott semmi jóról, értetlenek és aggódóak voltak, amik még inkább bűntudat hullámait indították el bennem és remegő ajkakkal és tagokkal indultam el. Lesütöttem tekintetem, mindennemű érintkezés és szó nélkül kerültem ki őket, és amikor hallottam, hogy utánam fordulnak gyorsítottam lépteimen és a még nyitott liftbe beugorva kezdtem el kapkodni a levegőt.

Megijedtem, szégyelltem magam, undorodtam tetteimtől és magamtól, sajnáltam Kait és Sehunt, a gyűlölet viharos szele csapott le rám, amit magammal kapcsolatban kezdtem érezni. A lift ajtaja nem kezdett el még most sem becsukódni, rájöttem, hogy nem nyomtam meg semmilyen gombot, így a szerkezet arra vár, hogy utasítást kapjon. Mivel amint beugrottam a liftbe leültem, felnyúltam, hogy megnyomjam a földszint gombját, de kezem remegése miatt félúton elakadtam. A levegőt továbbra is hangosan szedtem, a rémület egyre nagyobb hullámokban tört rám, szemeim kitágultak, éreztem, hogy most tényleg légszomj veszélye fenyeget, ijesztő hangon próbáltam az éltető oxigénhez jutni, de nem sok sikerrel jártam. Testem lassan elöntötte a ragacsos izzadtság, félelem érzetem és bűntudatom nőttön nőtt a pánikroham pedig szinte teljesen elhatalmasodott rajtam. Látásom homályosodni kezdett, elmém szintén, remegtem és féltem, nem kaptam levegőt, szédülni kezdtem és éreztem, hogy a sötétség nyugalma hívogatóan hat elmémre, így megadva magam gyengeségemnek, eleget tettem agyam utasításának és elveszítve eszméletemet a lift padlójára dőltem, és végleg kizártam a külvilág zajait.

2. Kötet - 015. fejezet

Bocsánat, bocsánat, bocsánat. :$ Megpróbálok nem ihlethiányba és válságba esni többé. :D

Nem mondanám, hogy ezek után feszültségmentes volt a kapcsolatunk. Ő megpróbált felhőtlenül boldognak és elégedettnek tűnni, de néha, amikor nem figyelt a mimikájára, láttam szemeiben a keserűséget, láttam átsuhanni arcán a borút. Folyamatos szorongást éreztem. Bűntudatom volt. Kezdtem úgy érezni, hogy kegyetlen módon, kötélen rángatom a srácokat.

Jongint határozottan nem érdemlem meg. De saját önzőségem nem engedi, hogy kiadjam az útját. Vonzó srác, csupa szív, jó barát és odaadó szerető.
Mivel a kémia egyértelműen működik közöttünk, a hétvégén számtalan alkalommal kezdeményeztem, hogy enyhítsem a bűntudatom, és bizonyítsak neki, hogy vele akarok lenni.

Sosem hagyta, hogy pettingnél, vagy orális szexnél tovább menjünk. Mérhetetlenül nagy önuralommal bírt, nem engedte meg magának, hogy teljesen elcsábítsam. Ennek is nyilván én vagyok az oka. Meg az elejtett mondatom még a kezdet kezdetén, miszerint megbánnám, ha megtenném valaki olyannal, akibe nem vagyok szerelmes. De ez azóta változott. Akkor még nem tudtam elképzelni, hogy engedjek Jonginnak úgy Isten igazából, de most? Óh, most mindent megadnék azért, hogy úgy is szeressen. Tudom, ez is önzőség a részemről.

Ő viszont a hétvége alatt egyetlen rossz szót sem szólt, nem említette fel Sethet, sem a legutóbbi üzenetét, melyben világosan közölte, hogy ő Sehunnak szurkol, mert érzi a velejében, hogy ő számomra az igazi és Jongin őt csak helyettesíti.
Mikor elolvastam az üzenetet, a szívem szinte beleremegett, mert tudom, hogy Jongin ezt is olvasta. Egy percre sem jutott eszembe, hogy haragudjak, amiért belenézett a telefonomba, én és az üzeneteim, meg a válaszok ezerszeres fájdalmat jelenthettek számára.

Minden este mellém bújt, éreztem ölelésében a kétségbeesést, hogy nem tudja, meddig szoríthat még így magához.
Vasárnap este fellélegeztem, hogy másnap az edzés sotán levezethetem a felgyülemlett feszültségemet.

Mint mindig, Jongin ébredt hamarabb, mire engem elkezdett ébresztgetni, ő már sulikész volt. Morogtam is emiatt, a fürdőbe mentem és reggeli szükségleteim elvégzése után, inkább gyengéd csókba vontam, ahelyett, hogy tovább durcáskodtam volna. A számba suttogta, hogy vár a reggeli, amit ő csinált és el akart suhanni mellettem. Engem viszont hidegen hagyott a reggelije. Én őt akartam. Kezem karjába fűzve állítottam meg, szájára tapadtam és szorgosan próbáltam elterelni a figyelmét és kicsatolni a nadrágját. Gyengén sóhajtotta, hogy suliba kell mennünk és lefogta a nadrágján ügyködő kezemet. Szabad kezemmel karjába martam, eléggé erősen ahhoz, hogy kifejezzem nem tetszésemet, válaszul belemart fogaival alsó ajkamba, majd bocsánatkérőn végig is nyalt rajta, megszakította a csókot és elsétált mellettem. Ledermedve álltam egyhelyben, nem tudtam hová tenni az imént történteket. Megütköztem azon, hogy faképnél hagyott, eddig még sosem fordult elő, hogy megtagadott volna magától. Gyorsan felöltöztem és  követtem őt a konyhába.
Ő már javában fogyasztotta el a reggelit, én viszont valami egészen másra éheztem. Nyeltem egy nagyot ahogy hátát fürkésztem, majd elindultam és lehajolva tarkójába csókoltam, hosszan és nedvesen. Oldalra fordítottam a fejem, arcára is nyomtam egy gyengéd csókot, majd állánál megfogva akartam őt megcsókolni, de egyszerűen kitért előlem és ellökte a kezemet. Folytatta az evést, én pedig dühösen nyomtam egy utolsó csókot arcára és felegyenesedtem. Morogtam és dühös voltam, így magára hagytam. Felkaptam táskámat, belebújtam a cipőmbe, elkiáltottam magam, hogy előre megyek és már be is csaptam magam mögött a bejárati ajtót.

Újult erővel csapott le rám az elutasítás keserű íze, dühös lettem, bár nem lett volna jogom hozzá. Morogva, zsebre dugott kezekkel mentem előre. Már a buszmegállónál jártam, amikor felismertem hangját, amint nevemen szólít. Nem kiabált, csak hangosabban szólt. Amikor hátrafordultam, hogy bevárjam, maga volt a megtestesült nyugalom, ami még jobban hergelte, amúgy sem tökéletes idegi állapotomat. Amint beért, egyből összekulcsolta ujjainkat, varázsló mosolya betöltötte egész arcát. Ezután csupa természetességgel lehelt cuppanós csókot ajkaimra. Lesokkolva néztem körül. Pár ember volt csak az utcán.
- Ne érezd, hogy elutasítottalak buta - orrával megdörgölte az arcomat. - Csak tele volt a szám étellel. Mégis, hogy csókolozzam úgy veled? Phúj, undi - magyarázkodott és orrát ajkai váltották fel, gyengéd, puha puszikat nyomott kipirult arcomra. Majd homlokát enyémnek döntötte, én lehunyt szemekkel érzékeltem őt, próbáltam úrrá lenni hevesen dobogó szívemen. Nem tudtam eldönteni attól kalapál-e ilyen sebességgel, mert hatottak rám Jongin tettei, vagy mert nem tudom túltenni magam azon, hogy mindezt a nyílt utcán ejtette meg. Hagytam elhinni, hogy az utóbbi miatt lángol az arcom. Vállába ütöttem és elfordulva tőle, újra elindultam.
- Ne durcázz Luhan - sóhajtotta és mellém szegődött.
- Meglátnak, barom - motyogtam és mindkét kezem zsebeimbe csúsztattam, mielőtt újra megfoghatta volna.
- Hé, csigavér - súgta fülembe, és gyors puszit nyomott nyakamra. Összerándultam és mérgesen néztem rá, elmenekült, mielőtt lesújthattam volna rá jobb kezemmel.
Utunk további része akadálymentesen telt, hál istennek, nem mert tovább hergelni.

A nap irtózatosan lassam vánszorgott, egyetlen szóra érdemes esemény Tao feltűnése volt a folyosón, biccentett és vigyorgott. Gondolom a barátnője elmesélte neki, hogy jelenleg nem vonzanak a női domborulatok és ettől rögtön fölényben érzi magát.

Egésznap arra vártam, hogy felbukkanjon Kris és elkezdhessünk edzeni. Feszült voltam és továbbra is aggasztott Kai elutasító viselkedése. Nem tudtam palástolni az érzéseimet, tudtam, hogy kiül az arcomra mennyire szar hangulatban vagyok, és ez még inkább feszélyezett, főleg, hogy egésznap mellettem ült és barátságosan viselkedett mindenkivel.

Persze, nem kellett volna ezért féltékenységet éreznem, de már meg sem próbáltam magyarázatot keresni az érzéseimre.
- Hazamész? - kérdeztem tőle az utolsó óránk után. Felém fordult és elmosolyodott.
- Igen. Elfáradtam.
- Miben? Nem is csináltunk ma semmit.
- Most burkoltan arra kérsz, maradjak veled? - felvonta a szemöldökét, én pedig sóhajtva löktem meg a vállánál.
- Nem. Menj haza. Főzz valamit, tuti éhes leszek majd.
- Most a háziasszonyod, vagy a barátod vagyok?
- Jól van már, na! Na jó, megkeresem Krist - felálltam, ő pedig vigyorogva követett. Kiértünk a folyosóra, nem sokan lézengtek már ilyenkor az épületben. Szótlanul jött mellettem, nem igazán értettem miért tart mégis inkább velem, de eszem ágában nem volt felhozni a témát mégegyszer.

- Luhan? - megfogta a karomat és megállásra késztetett. Kérdőn néztem rá, szégyenlősen mosolyodott el, oldalra pillantott és húzni kezdett egy ajtó felé. Értetlen és meglepett voltam, de engedtem neki, végül egy üres raktár szerű terembe hurcolt, körbepillantottam, félhomály volt, csak a kis ablakon beszűrődő napfény jelentett némi világosságot. Míg én a környezet felmérésével foglalkoztam, addig ő kulcsra zárta a raktár ajtaját, elém sétált és megfogta a kezemet.

- Nem akartalak búcsú nélkül itt hagyni - megrántotta a vállát, tekintete rám villant, és pillanatokon belül szinte felkent a falra. Finoman, mégis hevesen a mellkasomnál fogva kezdett taszítani, amikor hátam a falnak csapódott, még akkor is erősen feszült mellkasomnak, hogy semmiképpen se tudjak kitérni előle. Közelebb lépett, hogy szinte egymásnak préselődtünk. Kezdtem kapizsgálni mit szeretne. Na jó, kit akarok becsapni, pontosan tudtam, mire készül.
Arca közeledni kezdett, kezei derekamra kulcsolódtak, homlokát enyémnek döntötte és mosolyogva nyomott csókot ajkaimra. Karjaim nyaka köré fonódtak, hogy még véletlenül se tudjon távolabbra húzódni tőlem.
- Gondoltam kiengesztellek a reggeli miatt - suttogta az ajkaim közé, majd megismételte az előző rövid, édes csókját. Lehunyt szemekkel szolgáltattam ki magam neki és hallgattam szavait.
- Honnan veszed, hogy haragszom?
- Érzem. Ismerlek. Láttam, milyen feszült voltál egésznap. Úgy hogy nincs más mód, ki kell engeszteljelek - hangján hallottam, hogy mosolyog, orrát enyémhez dörgölte, engem is mosolygásra késztetett.
- Az iskola közepén?
- Nem tök izgi?
- De. Nagyon. Ha ránk nyit egy lány oda az imidzsünknek - súgtam, és most én csókoltam meg.
- Már amúgy is rebesgetik. Nem volt jó ötlet Tao tudtára adni, hogy perpill meleg vagy.
- Nem vagyok meleg, kikérem magamnak. Csak nem fosztom meg magam az élvezetektől - kijelentésemre felnevetett és benyúlt zakóm alá.
- Persze. Pár éve én is ezt mondtam, mégsem szexeltem azóta lánnyal... sőt... szinte senkivel.
- Hű, nagyon ki lehetsz éhezve - végignyaltam ajkán, és gombolni kezdtem ingjét, de lefogta a csuklómat.
- Ne már Jongin, megint ezt csinálod - panaszkodtam, kinyitottam a szemem és durcásan néztem rá.
- Még nem vagy rá készen Lulu - végigsimított acomon és gyengéden megcsókolt, nyelvét lassan csúsztatta számba, visszahunytam szemeimet, karomat újra nyakába vezettem és közelebb húztam magamhoz, hogy teste érezhesse az enyémet.
- Ó, nagyon is készen állok rá - rekedt hangom egy nyögést csikart ki belőle, újra ajkaira tapadtam, hevesen csókoltuk egymást, egyre többet és többet akartunk, de nem kezdeményeztem, nem mozdítottam kezeimet nyakáról.

Kai kuncogva szakadt el tőlem, arcom forrósodni kezdett, enyhe szégyen vett uralma alá, nem is mertem kinyitni a szemeimet.
- Úgy néz ki, te jobban ki vagy éhezve - tenyerét forró arcomra simította, homlokát enyémnek döntötte és bontogatni kezdte nadrágomat. Bódult állapotom miatt meg sem próbáltam megakadályozni, eszembe sem jutott, de amint megérintett és átsöpört rajtam a vágy hulláma, elkaptam kezét és rázni kezdtem a fejem.
- Miért nem? - halkan kérdezett, csókjaival nyakamat kényeztette, olykor végignyalt bőrömön, ami miatt lassan kezdtem elveszíteni azt a kis önuralmat is, ami még volt bennem.
- Jongin... Jongin! Állj, kérlek! - hangom gyengén csengett, kezem viszont erősebben szorította csuklóját, amikor megéreztem ujjbegyeinek finom érintését.
- Miért?
- Majd... otthon... veled... - mosolyogva bólintott és kihúzta kezét nadrágomból és szorításomból is. Megkönnyebbült nyögés hagyta el ajkaimat, amin méginkább mosolygott. Nyomatékosan megcsókolt, ami azt sugallta, most bár elengedett, ez többet nem fog előfordulni.

Hosszan és mélyen csókolt, elakadt a szívverésem, feszült a nadrágom, farkam érintésért könyörgött, nem láttam a vágyamtól elködösült szemeimen keresztül semmit, gondolkodni sem tudtam, csak csókoltam és élveztem, szakadatlannak éreztem, amikor elhúzódott, lihegtem és a falnak támaszkodtam, mert attól tartottam a lábaim fel fogják mondani a szolgálatukat.
- Várlak otthon. Jó edzést! - angyali mosolyt villantott rám, mintha nem csinált volna semmi rosszat, fájdalmasan felnyögtem, térdeimre támaszkodtam.
- Megölöd az életem Kim Jongin - néztem elhúzódó alakjára, felkuncogott, puszit nyomott a számra és kislisszolt a teremből.

Még egy ideig támaszkodtam térdeimen és azon agyaltam, hogyan nyugtassam le háborgó vágyaimat. Krisre gondoltam és az edzésre és ez kezdett hatni, így már elkezdhettem rendbe szedni az öltözékemet.

Még mindig lihegtem és remegtem, lehunyt szemekkel próbáltam lecsillapodni és ingem gombolgattam be, amit sunyi módon gombolt úgy ki, hogy észre sem vettem. Akaratlanul is elképzeltem, ahogy ujjai végigsimítják a bőrömet, és semmit sem akartam jobban, mint hogy én is kiszabadíthassam feszes, sima, réz bőrét az ing fogságából és ajkaimmal ízlelhessem meg ízét.
Felnyögtem, amikor lüktetni kezdett tagom, kezemmel odakaptam, fejemet hátrahajtottam.

Remek. Most megint merevedésem van...

Nem mondom, legalább fél órámba telt, amíg felkészültnek és nyugodtnak éreztem magam ahhoz, hogy Kris elé álljak. Nehéz volt megállnom, hogy ne önkielégítsek, de nem akartam magamhoz nyúlni egy koszos raktárban, van nekem barátom, aki enyhítse a vágyaimat, csak haza kell érnem... ezt mantráztam magamban és végül sikerrel jártam. Amikor a tornaterembe mentem egy fel-alá járkáló Krisbe botlottam, dühös volt, hogy ennyire megvárakoztattam, meg sem próbáltam előállni hazugságokkal teli magyarázatokkal, csak vállat vontam és elnézést kértem.

Átöltöztem és rögtön a közepébe vágtunk. Kivitt futni. A pálya szélére állt, és parancsokat kiosztva futtatott. Természetesen utáltam érte, mindent jobban szerettem, mint a futást. Túl hamar fáradtam ki és fájni kezdett a tüdőm, de gondolom ezzel szerette volna erősíteni az állóképességemet. 

Miután kellően leizzadtam, visszavitt a terembe és pár nyújtó gyakorlat után fogásokat és ütéseket kezdett mutatni, és próbált tanítani. A mozdulatsorok nem voltak nehezek, más kérdés volt, mennyire leszek képes hasznosítani is ezeket élesben, ha szükségem lesz rájuk. A védekezés jobban ment, mint a támadás, így elsőre. Bár azt kell mondjam magamon felül teljesítettem, nem hittem, hogy képes leszek leutánozni azt, amit csinál. Remegtem, és izomlázam volt, feszültek az izmaim, a tüdőmet pedig valamikor egy órával ezelőtt köptem ki a terem valamelyik szegletében. Másfél óráig tartott az edzés, de én egy fél napnak éreztem, a végén remegve estem össze, annyira kifáradtam. Csak a fogásokat tanultam, mintha csak táncolni tanultam volna egy új koreográfia lépéseit kellett volna elsajátítanom, úgy ismételtette velem újra és újra, amíg azt nem mondta, most már jó lesz. 

Kifeküdtem a terem közepén, ő pedig mellettem guggolt. Elseperte a hajamat a homlokomból és megcsapkodta egy kicsit az arcomat, amolyan baráti módon. Amikor rápillantottam mosolygott, ellöktem a kezét és könyökömre támaszkodva, néztem fel rá. 

- Miért is csinálod ezt? - kicsit rekedt volt a hangom, tekintve, hogy másfél óra alatt egyszer sem szólaltam meg, ha csak a nyögéseket nem számoljuk, amiket fájdalmaim kifejezésére használtam.

- Micsodát?

- Miért foglalkozol velem? Miért eddzel engem? Miért fontos megtanulnom verekedni? - a kérdésem feltevése után percekig csend volt és nem is nézett rám. Az ablakon nézett ki és a távolba meredt. - Kris? Kapok választ a kérdéseimre? - felültem és kicsit megráztam, hogy figyeljen rám. Komoly tekintetét újra rajtam legeltette, amitől újra a hideg rázott. Felsóhajtottam és már felállni készülődtem, amikor válaszolt.

- A bátyjád nagyon jó barátom volt, tiszteltem és becsültem, a legkevesebb, hogy nem hagyom, hogy legközelebb agyon verjen egy kis suhanc. Ezért eddzelek. De mára legyen elég ennyi, nem akarlak mindennel lerohanni. Idővel beavatlak mindenbe, amit tudnod kell. 

- Fene se érti ezt a hatalmas titokzatosságodat - néztem rá összeszűkített szemekkel. Felálltam és sóhajtottam, hogy végre vége a mai napnak, amikor eszembe jutott valami.

- Oh, tényleg! Majdnem elfelejtettem - fordultam vissza felé, ő pedig hümmögött, hogy figyel. Ízlelgettem a kérdésemet, de inkább csak gyorsan feltettem. - Nem ismersz egy Seth nevű tagot? - látszólag megleptem a kérdésemmel, tág pupillákkal nézett rám és tett felém egy lépést.

- Miért kérdezed? - a kérdése nyilvánvalóbb volt, mint az egyenes válasz lehetősége. Elmosolyodtam és válaszoltam.

- Tehát ismered. Csak mert... sokat köszönhetek neki Shu halála óta. Kíváncsi voltam rá, ismered-e és tudsz-e mondani róla valamit. Itt él? Férfi, ugye? Gondolom veletek egy idős... ha... megkérnélek, hogy adj át neki valamit, megtennéd? Megtudnád tenni? - hangsúlyoztam ki az utolsó kérdésemet. Összezavarodott tekintetét látva kicsit elpirultam, nem akartam ilyen heves érzelmekkel telve beszélni, de izgatottá tett, hogy ismeri őt. 

- Ismerem igen. Ő is... elég jó barátom. Férfi és igen itt él. Miért nem találkozol vele és adod oda te magad az ajándékod? - még közelebb lépett, de ezen kívül nem tett semmit. Meghúztam a vállaimat és mély levegőt vettem.

- Úgy érzem, ha találkoznánk megszakadna az a fajta kapcsolat ami most van köztünk és azt nem akarom. Nyálas lesz, amit mondok, de így érzem tökéletesnek. Szóval... ha megkérlek, adj át neki valamit hálám jeléül, amiért mindig támaszt nyújt... áttudnád neki adni? 

- Igen, Luhan, áttudnám. Mi lenne az? - fejét oldalra biccentette, kíváncsi tekintete az enyémet fürkészte.

- Egy nyaklánc, majd ha megvettem odaadom, rendben? 

- Úgyis nemsokára itt a születésnapja - elmosolyodott. - Biztosan örülni fog neki. Kedveled őt? 

- Természetesen - hezitálás nélkül, bólintva válaszoltam. - Különleges számomra. Olyan.... akit még sosem láttam, így olyan, mintha nem is valóságos személy volna. Szeretek vele megosztani mindent. 

- Szóval szereted őt - nem kérdezte, kijelentette. Hosszan nézett rán, én pedig nem válaszoltam. Furcsa lenne bevallani neki, hogy tényleg szeretem, bár, mint csak egy barátot... egy nagyon jó barátot, így csak biztonytalanul bólintottam egyet, elvigyorodott, összeborzolta a hajamat, elküldött zuhanyozni és elment mellettem. Kicsit meglepett barátságos reakciója, de nem sokáig foglalkoztam vele, megfogadtam a tanácsát, gyorsan rendbe tettem magam és hazaindultam. 

2.Kötet - 014. fejezet

„Mert én... mindennél jobban szeretném... ha együtt lennénk. Ha majd te is tudod... tudod hol találsz.”
„Kérlek várj rám...”
„Ugye nincs jogom azt kérni, hogy ne engedj Jonginnak?”

Zaklatottan ébredtem. Felültem és magam elé meredve idéződött fel bennem az előző gondolatsorozat. Már megint Sehun. Szépet szerettem volna álmodni, ehelyett Ő jelent meg álmaimban és nem hagyott nyugodni. Hangosan szedtem a levegőt és magam mellé néztem. Jongin nyugodtan szuszogott, összekuporodva, hogy ne essen le a kanapéról.
Elmosolyodtam gyermeki arcán, felkeltem mellőle, ő szinte rögtön helyezkedni kezdett, ahogy megérezte a helyet maga mellett.
Nem tudom meddig alhattam, de ahogy felkeltem mellőle férfiasságom lüktetni kezdett a kielégülés utóhatásait jelezvén. Bágyadt vigyor ült ki arcomra, ahogy visszagondoltam az órákkal ezelőtti eseményekre.

Hálás voltam és elégedett, még talán egy kicsit boldog is. Talán boldog lehetek mellette. Senki sem tudhatja előre, de örültem annak, hogy egy kicsit el tudok szakadni Sehun gondolatától. Bár, ha nappal és éberen nincs is eszemben, sunyin, alattomosan és váratlanul fog megjelenni az álmaimban, ahogyan most is.

Sóhajtottam egyet, feltúrtam hajamat és egy vékony takarót borítottam Kaira. Édesen nyammogott és magára húzta az anyagot.

Gyomrom panaszosan kordult egyet, így a konyhába mentem, hogy legalább valami szendvics féleség legyen bennem. Amint beértem, láttam, hogy a gáztűzhelyen lévő lábasban van még bőven az ételből, amit Jongin csinált, mosolyogva gondoltam arra, hogy nem csak magának főzött, hanem rám is. 

Hirtelen beugrott Seth is, hogy már napok óta nem írtam neki. Biztosan aggódik... rögtön tudtam, hogy amint befejezem az evést írok neki. Talán Kris ismeri.... Kris olyan valakinek tűnt, aki sok mindenkit ismer. Főleg, ha az a valaki a bátyám legjobb barátai közé tartozott. Talán el tud mondani nekem valamit róla... nem, nem akarok találkozni vele. Valahogy helyénvalónak éreztem, hogy csak emailezünk. Nem tudom miért, de így éreztem.

Jelenleg három férfi van az életemben és egy nő sem.

Rettentő furcsa, ha hónapokkal ezelőtti énemmel hasonlítom össze. Pár hónapja több barátnőm is volt, akár egyszerre, most pedig szinte taszítanak a női egyedek. Remek példa erre a múltkori incidens. Ki voltam éhezve, mégsem tudtam megdugni azt a nyomorult nőt. Jó, nem nyomorult, valójában okos és kedves, csak van egy másik oldala is, aki imádja a férfiakat, különösképpen engem.

Sóhajtozva falatozgattam, szinte nem is figyelve arra, mit eszek és milyen íze van. Így belegondolva Jongin ügyes szakács, egészen finom, sőt, az, amit főzött. És jól is esett, nem is éreztem, valójában mennyire éhes vagyok. 

***

Sehun POV

Mióta hazajöttem tengek-lengek a lakásban. Nem szoktam ennyire tehetetlen lenni, de most annak éreztem magam. Nem tudtam, mit tehetnék. Eltaszítottam magamtól és nem tudja, mit tegyen.

Ha enged Jonginnak egy világ törik össze bennem. Félek. Határozottan félek attól, hogyan fog dönteni.

Órákkal ezelőtt még nyugodt voltam és valamilyen szinten elégedett is, de most már leküzdöttem ezen érzéseimet és kezdtem pánikba esni. Ó te jó ég, mit tesz velem ez a kissrác? 

Mielőtt még beleeshettem volna legmélyebb depressziómba, kivágódott a bejárati ajtó és Kris lépett be.

- Csá - köszönt és a konyhában, a hűtőből elővett egy üveg vizet.
- Szevasz - intettem neki a kanapéról.
- Mi van? Nagyon kétségbeesett tekinteted van - kérdezte félvállról, mert gondolom tudja, mi bánt.
- Rájöttem, hogy szeretem.
- Na. Micsoda új felfedezés, ezt neki is elmondtad? - mellém ült és sóhajtva támaszkodott térdére.
- Fogjuk rá. De úgy néz ki... ő már nem akar engem.
- Ezt, hogy érted? Beszéltem Jonginnal... azt mondta, elengedi.
- Felesleges, ha Luhan nem engedi el őt - vállat vontam és megdörzsöltem az arcom. - Annyira megbonyolítottam.
- Azért, mert hülye vagy.
- Köszönöm, én is tudom - lesújtó pillantásomra csak elvigyorodott.
- Beszéltem a srácokkal - témaváltása felkeltette az érdeklődésemet.
- És? Mikor jönnek?
- A héten összegyűlünk. El akarnak menni a sírhoz is - bólintottam, ő pedig folytatta. - Luhant előbb-utóbb be kell avatni.
- Tudom. De Sethet hagyjuk ki a sztoriból.
- Rendben. Jongin tudja... - mellesleg hangneme is meglepett, de a mondandója még inkább. Kikerekedett szemekkel néztem rá.
- Mivan?
- Tud mindenről. Shu beavatta... rólad is tud. Mármint, Sethről nem, csak, hogy miért halt meg Shu. Chaenyol elmondta neki.
- Óóóh, az a lepcses szája! Megölöm! - dühöm nem volt alaptalan, mert általában ezeket tudják, hogy nem kotyogjuk ki mindenkinek.
- Ne haragudj rá. Kai Shu bizalmasa volt... nem is értem, miért nem emlékszel rá. Nem sokkal az eset előtt elhozta közénk.
- Úristen, tényleg - suttogtam magam elé ledöbbenten.
- Chaenyol, Baekhyun, Jongdae és Lay holnap jönnek, a szokott helyükre mennek - megint témát váltott, én pedig bólintottam egyet.
- Régen láttam őket. Hiányoznak. Te is hiányoztál.
- Bocs, hogy magadra hagytunk...
- Mindenkinek megvan a maga baja, dolga - vállat rántottam és gyengén mosolyogtam rá. Megveregette a vállamat és kicsit meg is masszírozta.
- Görcsös vagy.
- Mert feszült vagyok... aggódom Luhanért, meg aggódom magamért meg értetek. Bűntudatom van, hogy miattam történt minden.
- Ne ostorozd magad, már mondtam neked. Elég, ha csak Luhanért aggódsz.

Amint ezt kijelentette érkezett egy üzenetem a Shutól kapott telefonra. Felkaptam a fejem, és ránéztem Krisre. Vállat vont és fejével a telefon felé bökött. Vettem egy mély lélegzetet - rossz előérzetem volt - és elmentem a telefonért. Egy ideig tétováztam, majd feloldattam és megnyitottam az üzenetet. 

Feladó: Luhan
Címzett: Seth
Tárgy: Decision

Kicsit bűntudatom van, amiért nem írtam, és talán most aggódsz is értem, de nem kell. Végre megnyugodhatsz. Tudod... nagyon sokat töprengtem, hogy mit kellene tennem. Emlékszel, aggódtam, hogy Sehun miatt Jonginnal megszakad a kapcsolatom?! Úgy néz ki, alábecsültem a legjobb barátomat, mert nem így tett. Továbbra is támaszt nyújt, akármilyen szemét módon is bántam el vele. És...
Sehun járt itt. Elnézést kért és azt mondta, velem akar lenni. És én is vele. Tudom, hogy előbb vagy utóbb, úgyis vele leszek. De most ... most nem tehetem ezt meg. Jongin és magam miatt sem.
Jongin sokat szenvedett miattam, így megérdemli, hogy esélyt adjak kettőnknek. Bármennyire is fogok fájdalmat okozni mindhármunknak, bánni fogom, ha nem engedek Kainak. Vonzódom hozzá és boldoggá tud tenni. Kicsit boldog akarok lenni. Sehun pedig... Sehun pedig érdemel egy kis szenvedést. Haragszom rá és sértett is vagyok.
Napokkal ezelőtt még váltig állította, hogy nem lehetünk együtt a saját érdekemben, most pedig már lehet. Örülök neki, szárnyal a lelkem, de nem lehet... remélem, ő is megérti majd... Most. Most úgy érzem, Kai mellett boldogabb lehetek.

Legalább egy kis időre.

Nem tudtam, hogy lehetne erre helyesen reagálni. Már az első mondatoknál éreztem, hogy a szívem fájdalmasan szúr, a tenyerem izzad, nehezen veszek levegőt. És ahogy az üzenet végére értem, a fejem valósággal hasogatott, a torkom kiszáradt és minden erő kiszállt belőlem. Sosem volt még ilyen rossz az elutasítás. A bátyja egy milliószor utasított el, mégsem fájt soha ennyire. És a legrosszabb az egészben az volt, hogy sajnos, megértettem. És meg is éreztem előre. Nem tudok ellene tenni. De nem fogom feladni, ez biztos.
Sóhajtottam, tenyerembe temettem az arcom, majd Kris elvette a telefont és elolvasta az üzenetet.

- Hétfőn kiverjem belőle? - kérdése hallatára felnevettem és ránéztem.
- Már miért vernéd ki belőle? Én csesztem el, én érdemlek verést, nem ő. De valójában jobb is így. Tényleg jobb neki nélkülem.
- Már nem tudok rajtad kiigazodni, ember - felsóhajtott és gyenge pofont suhintott arcomra és betámolygott a szobájába. Én is felsóhajtottam, végigsimítottam az "ütés" helyén, és válaszon kezdtem gondolkodni.

*** 

Luhan POV

Megkönnyebbültem, hogy kiírtam magamból, azt amit eldöntöttem. Visszamentem Jonginhoz, leguggoltam elé és mosolyogva kezdtem cirógatni baba arcát. Arcának rezdülései vigyorra késztettek, addig folytattam, míg egyik szemét fel nem nyitotta. Ellökte a kezemet és panaszosan hátat fordított nekem. Halkan felnevettem és nyakához bújtam. Gyorsan megfordult és átkarolt, hogy rendesen ölelhessen. Gügyögött és érthetetlen nyelven motyogott a fülembe, úgy érzem ezzel a tetszését akarta kifejezni. Hangosan felnevettem, megveregettem a hátát és magammal húzva felültettem, én pedig felálltam.

- Mi lenne, ha elmennénk valahova? - vetettem fel az ötletet.
- Luhan - sóhajtott fel.
- Na, mielőtt elutasítanál, csomó indokom van. 1. Mióta Shu meghalt nem voltam sehol sem kikapcsolódni. 2. Bánkódom kicsit Sehun miatt 3. Kris miatt sajog mindenem és kell egy kis mozgás levezetésként 4. Szeretnék veled randizni - nem figyelt rám, lefele nézett és bólogatott, miközben elzsibbadt karját ütögette és ásítozott. Az utolsó indokomat meghallva felkapta a fejét, rám nézett, hogy komolyan gondolom-e, megköszörülte a torkát, lassan felállt és az előszobába ment, hogy felhúzza a cipőjét. Majd utánam kiabált.

- Na mi van, nem jössz? Mivel te hívtál randira, elvárom, hogy te fizess mindent! - és már csapódott is az ajtó. Hangosan felnevettem és magamhoz véve a tárcám és a telefonom, fejcsóválva indultam barátom után.
- Gyökér - mondtam még, miközben felvettem a cipőm és kulcsra zártam az ajtót. Mire leértem, már lent várt a ház előtt a falnak dőlt és egyik lábával is azt támasztotta. Amikor meglátott vigyorogva ellökte magát a faltól, átkarolta a vállamat és így indultunk el egyenesen előre.

Furcsa volt olyan dolgokat csinálni egy sráccal, mint amit alapesetben lányokkal szoktam. Akaratlanul is átvettem az irányítást a nap felett, Kai csak követett és engedelmeskedett mosolyogva. Sétáltunk, fagyiztunk, moziztunk és ettünk, majd újra sétáltunk. Valójában nagyon élveztem, felszabadult voltam és Kai is.

Nem tartottam attól, hogy bárki megláthat bennünket a suliból, mert nem is érdekelt volna, meg nem is viselkedtünk egy párkét, inkább, mint két jó barát. És ez annyira jól esett, rég voltam ilyen nyugodt, mint ezen a napon.

De természetesen, hogy semmi se legyen tökéletes estefelé, amikor céltalanul sétálgattunk, Taoba botlottunk. Szépen, messziről, ívesen akartam kikerülni, de nem hagyta. Egyértelműen kötözködni volt kedve.

- Na mi van srácok, randizgatunk, randizgatunk? - gúnyos hangjára felvontam a szemöldököm és felé fordultam.
- Mert, mi közöd van hozzá?
- Luhan - súgta Jongin és karomat megfogva figyelmeztetett.
- Nem tanultál a múltkori esetből, Luhan? Kérsz még? - emelete fel az öklét. A lány mellette megszeppenten állt, le sem vette rólam a tekintetét.
- Tao... Zitao menjünk, kérlek - reszkető hangja a lánynak, abszolút nem érdekelte ezt az ördögfajzatot.
- Addig tűnnék el a helyedben, amíg nem maradok meg a lány emlékezetében erőteljesen. Ő lesz majd a harmadik, aki miattam ejt pofára? - fogalmam sincs honnan szedtem a bátorságot, de a szájaskodás mindig ment. Annak ellenére, hogy a múltkor majdnem megölt, nem tudtam megállni a csípős megjegyzéseket.
- Luhan! - sziszegte Kai és jobban szorította karomat, de ügyet sem vetettem rá.
- Te kis köcsög - lódult meg felém Tao, de a lány visszarántotta egy gyenge sikkantás kíséretében.
 - Zitao, ne hagyd magad provokálni!
- Pofa be! - rivallt rá a lányra.
- Ilyen magaviselettel, nem fogod sokáig megtartani magad mellett Tao! - ingattam a fejem halkan nevetgélve.
- Mi a..? Honnan ez a nagy bátorság te szánalmas kis...? - egyik mondatát sem fejezte be, látszott rajta, hogy már nem sokáig bírja türtőztetni magát.
- Figyelj, te kötöttél belénk, mit vártál, majd mosolyogva integetek? És tényleg fogadd meg a tanácsom... aranyos lány, de nem akarok tőle is szerelmes levelet kapni. Tartsd meg magadnak. Ó, és mondd meg az előző barátnőidnek is, hogy használt áru nem érdekel, főként, ha te voltál az előző birtokló - vállat vontam, Kai újra meghúzta a karomat.
- Na jólvan, kitépem a nyelved te kis buzi - prüszkölte maga elé és újra nekem lendült. Nyugodtan álltam előtte és úgy gondoltam, majd kitérek, de nem volt rá szükség. Jongin előttem termett és lefogta Tao felém irányuló öklét. Tao meglepetten és dühösen morgott egyet, majd leengedte a kezét. Kai is így tett, de amikor a másik váratlanul lendítette jobbját, Kai behúzott neki egyet. Erősen és röviden, Tao megtántorodott és meghökkenve kapkodta a levegőt.
- Ki a fasz vagy te? Minek véded ennyire? Mit képzelsz magadról? - kiáltotta a szavakat, én egy lépést hátráltam, hogy teret adjak barátomnak, aki támadó pozíciót felvéve félmosollyal az arcán hívogatta ujjaival a szőke srácot. Dühösen dünnyögött valamit, mire karját emelve indult meg Kai felé. Táncos barátom úgy tért ki ütései elől, mint a lágy szellő, Tao egyre dühösebb lett és egyre több ütést kapott, a gyomrába, oldalába, néha az arcába is.
- Jongin elég lesz - kiáltottam neki, totál higgadtan zsebrevágott kezekkel. - Késő van, menjünk haza.
- Tönkretetted a szép estémet, te szemét - morogta Jongin. A reszkető lányra néztem, aki némán sírt és kapkodta a fejét, tisztán látszott rajta mennyire fél. Megszántam, így odamentem hozzá, de hátrálni kezdett. Kinyújtottam a karom és lágyan mosolyogtam rá, kezét enyémbe helyezte és közelebb vontam magamhoz.
- Ne félj. Tao ennyitől nem fog meghalni, és Jongin sem akarja megölni. Hónapokkal ezelőtt ez a srác rendesen helyben hagyott, majdnem nem keltem fel a földről többé, és most ezt bosszulja meg. Sajnálom, amiért nem avatkozhatok közbe, de úgy érzem megérdemli. Sok gyengét bántott már, ideje, hogy valaki móresre tanítsa.
- De.... de... az e-erőszak, ne-nem old meg semmit - nyöszörögte és egy újabb ütés és nyögés alkalmával a vállamba rejtette arcát és felzokogott. - Én szeretem őt, nem akarom, hogy bántsák - súgta a szavakat, én pedig ledermedtem.
- Sajnálom, kedvesem - megsimogattam a hátát. - Mindjárt rendet teszek. Mondd meg Taonak, hogy sajnálom és messziről kerüljön el. Most megmentem az életét.. mellesleg... jelenleg a másik csapatban játszom, ezt csak azért mondom, hogy megnyugodhasson, nem veszlek el tőle. De ha hétfőre ettől fog zengeni a suli, ráküldöm Jongint! - megsimogattam a karját és letöröltem a könnyeit a megdöbbent arcú lánynak, rámosolyogtam, majd a verekedő páros felé néztem.

Ahhoz képest mennyit kapott Tao - velem ellentétben - nem hagyta el magát és próbálkozott, néha besikerült egy-egy pofonszerűség, de nem sok. Amikor földre került és Jongin felé térdelt elkiáltottam magam.

- Yah! Elég legyen seggfejek! - odaértem hozzájuk és felrángattam Kait. - Köszönöm, drága vagy, hogy a becsületem véded és bosszút állsz, de elég volt.
- Gyáva vagy és szánalmas, amiért másnak kell verekednie helyetted - nyöszörögte Tao a földön fekve. Miután megbizonyosodtam arról, hogy Kai nem fog újra nekitámadni, elengedtem őt és leguggoltam a sráchoz.
- Tudom. Én ilyen vagyok. És van mellettem valaki, aki megvéd, ha kell. Úgy hogy kerülj el, vagy vele találkozol újra. Erős ökle van, igaz? Mellesleg az a lány ott reszket a félelemtől és szeret téged. Ahelyett, hogy másokat bántalmazol, mert unatkozol, becsüld őt meg. Rövid az élet seggfej - felálltam, magammal húztam őt is, átdobtam a karját a vállamon, majd leültettem a ház falához, és a lányhoz fordultam.
- Nem hiszem, hogy mentő szükséges, felületesnek tűnnek a sebei, hagyd, hogy magához térjen és vidd haza. Ápolgasd és rendbe fog jönni. Remélem, négyünk között marad a ma este. Sziasztok! - intettem egyet, felnyaláboltam a még mindig fújtató Jongint és hazamentünk. Egyetlen szót sem ejtettünk, csendben mentünk fel a lakásig.

Valójában, ha az a lány nem említi, hogy szereti, nem lett volna olyan sürgős, szétválasztanom őket. Akartam, hogy legalább annyira sérüljön, mint én. De, ahogy az a lány kiejtette a száján, hogy nem akarja látni, ahogy bántják, akaratlanul Sehun arca jelent meg előttem. Én sem szívesen nézném, ahogy péppé verik. És bármilyen hülye is legyen Tao, tényleg nem old meg semmit, ha visszakapja az ütések számát...
Felsóhajtottam, majd Kai ölelését megérezve, visszatértem a valóságba és gyengéden simítottam végig izzadt haján. Talán véres is egy kicsit, a halántékán volt egy keskeny csík alvadt vér. 

- Buta... kimerültél, igaz?
- De jól esett - motyogta, miközben a nyílásba szenvedtem bele a kulcsot.
- Elhiszem. Bosszúszomjas voltál mindig is. Bent ellátom a sebeidet.
- Jól vagyok.
- Nem állítottam másat - mondtam mosolyogva, majd cipőinket lerugdalva a fürdő felé vettük az irányt. Leültettem a kád peremére és elővettem az elsősegély dobozt.
- Aigoo, kicsit elcsúfította az arcodat - simítottam végig a szemöldökén és a száján. Felszisszent, de más hangot nem adott ki. Először vízzel majd fertőtlenítővel tisztítottam meg arcán a sebeket, végül egy ragtapasz a szemöldökére, és kész. A szájára felesleges, a szeme alatti duzzanat, majd lelohad reggelre. A halántéka, bár végzett, egy kis horzsoláson kívül nem volt ott semmi, biztosan Tao gyűrűi okozták, mindig tele volt az összes ujja gyűrűkkel. 

Jongin szó nélkül tűrte ezeket, míg én kisebb mesét mondtam el neki arról, hogy hálás vagyok, de többet ne csináljon ilyet, meg a Krissel való jövőbeli edzésekről regéltem. Amikor végeztem, eltettem a dobozt visszafordultam felé, lassan felállt és újra megölelt. Elsuttogott egy köszönömöt, a nyakamba csókolt és kisétált a fürdőből. Sóhajtva mentem utána, de ő már a szobájában volt. Ingatva a fejem zárkóztam vissza a fürdőbe, hogy letusolhassak.

Kissé nedvesen, derekamon törölközővel, felfrissülve jöttem ki a fürdőből, egy kanapén ülő Jonginba ütköztem, aki a telefonomat nézegette. Azt, amit Shutól kaptam. A szívem hevesebb tempóra kapcsolt, megálltam és néztem, ahogy olvas.
Percekkel később felállt, sóhajtott, az arca tele volt bánattal, de ő mégis rám mosolygott.

Miért mosolyogsz? Miért nem akadsz ki? Miért viselsz el?
Lezárta a telefont, majd egy pillanatra lehunyta a szemeit és felállt ültéből. Mielőtt újra rám nézett volna megköszörülte a torkát, majd felém fordult.
- Ne haragudj, nem szoktam turkálni mások cuccában, de hangos volt, és nem ismerem Sethet és szóval, elolvastam amit írt... meg a többit is... örülök... hogy van, akinek kiöntheted a lelked - darálta el, elém jött a kezembe nyomta a telefont, csókot nyomott az ajkaimra és a fürdőbe sietett. Ledermedve álltam egy pár pillanatig, elöntött a bűntudat, majd megnyitottam a legutóbbi üzenetet, amit nézett.

Azt hiszem... szerelmes vagyok. De tényleg. Életemben először.
Úgy érzem kiszakított a lelkemből és szívemből egy darabot, és képtelen vagyok tovább elviselni ezt. Annyira nagy bűn azt kérni, hogy szeressen és törődjön velem.. valaki?
Nem valaki... az a baj, hogy én csak egy valakit szeretnék. Sehunt.
Jongin a legjobb barátom. Én pedig megpróbáltam elfogadni. De nem tudtam megtenni vele és megbántottam. És megint ott tartunk, mint akkor, azon az esős éjszakán.. egyedül vagyok.

Ezek ragadták meg a figyelmem, és ismerős szavaim bűntudatot keltettek bennem. Mit érezhetett akkor, amikor ezeket olvasta? Miért kell nekem mindig bántanom őt?
Kétségbeesetten dobtam el a telefont a kanapéra és körülnéztem a szobában. Mit csináljak? Hogy magyarázzam ezt meg? Lihegve kapkodtam a levegőt, és éreztem, hogy elvesztem magam felett a kontrollt. Nem akarom bántani őt... mégis, mindig azt teszem.

Őrült módjára fordultam sarkon és feltéptem a fürdőajtót. Jongin ott ült a kád peremén kezébe temetett arccal, a zuhanyzó csapja meg volt engedve, csobogott a víz, ő pedig megtörten ült a kád szélén. 

Utálom magam.
Letérdeltem elé és elkaptam kezeit. Szemei könnyesek voltak, megilletődve nézett rám. Elkapta a tekintetét, de én álla alá nyúlva kényszerítettem, hogy szemeimbe nézzen. Elmosolyodott.

Egy újabb hamis mosoly.

A szívem szúrt, a tüdőm szintén, a szemeim csíptek a könnyektől, amikkel megteltek. Megráztam a fejem és magamhoz rántottam. A lendülettől lerogyott mellém és hagyta, hogy magamhoz szorítsam.

- Veled akarok lenni - suttogtam és ingjébe martam. Megrázta a fejét, de gyengén visszaölelt. - Veled akarok lenni - ismételtem. Kezem közé fogtam arcát és úgy néztem rá. - Hallasz? Nem mással, veled. Veled, Jongin.
- Meddig? - nyögte halkan. - Elolvastam mindent. Meddig, Luhan? - kezeimet lefejtette arcáról. - Meddig tudom őt helyettesíteni? Mi értelme van ennek? - mutatott magára és rám.
- Ne csináld ezt. Veled akarok lenni. Boldog akarok lenni. El akarom felejteni - hadartam kétségbeesetten. - Csak veled - motyogtam végül, és elcsendesedve néztem a padlót. Kezeim lehullottak ingjéről. Szaggatottan szedtem a levegőt. Úgy éreztem, itt a vége. Egy egész napig sem tartott.
- Akkor ne használj ki - szólalt meg halkan. Felkaptam a fejem, mire folytatta. - Csak én. Had legyek, csak én, aki kitölti a gondolataidat. Ne dobj el érte - most ő vette kezei közé arcomat. Rémült tekintetemen elmosolyodott. - Látod? Nem tudod megígérni. Arra születtél, hogy férfiszíveket törj össze. Hogy az én szívemet törd össze - mondtam fejcsóválva, keserű mosollyal az arcán, majd közelhajolt és megcsókolt.

Tisztán csengett a fejemben utolsó mondata, könnyeim között csókoltam vissza, mert nem akartam, hogy véget érjen az, ami alig kezdődött el... Kell nekem... szükségem van rá... és nem tudom megmondani, meddig fogok így érezni Jongin.