2. Kötet - 015. fejezet

Bocsánat, bocsánat, bocsánat. :$ Megpróbálok nem ihlethiányba és válságba esni többé. :D

Nem mondanám, hogy ezek után feszültségmentes volt a kapcsolatunk. Ő megpróbált felhőtlenül boldognak és elégedettnek tűnni, de néha, amikor nem figyelt a mimikájára, láttam szemeiben a keserűséget, láttam átsuhanni arcán a borút. Folyamatos szorongást éreztem. Bűntudatom volt. Kezdtem úgy érezni, hogy kegyetlen módon, kötélen rángatom a srácokat.

Jongint határozottan nem érdemlem meg. De saját önzőségem nem engedi, hogy kiadjam az útját. Vonzó srác, csupa szív, jó barát és odaadó szerető.
Mivel a kémia egyértelműen működik közöttünk, a hétvégén számtalan alkalommal kezdeményeztem, hogy enyhítsem a bűntudatom, és bizonyítsak neki, hogy vele akarok lenni.

Sosem hagyta, hogy pettingnél, vagy orális szexnél tovább menjünk. Mérhetetlenül nagy önuralommal bírt, nem engedte meg magának, hogy teljesen elcsábítsam. Ennek is nyilván én vagyok az oka. Meg az elejtett mondatom még a kezdet kezdetén, miszerint megbánnám, ha megtenném valaki olyannal, akibe nem vagyok szerelmes. De ez azóta változott. Akkor még nem tudtam elképzelni, hogy engedjek Jonginnak úgy Isten igazából, de most? Óh, most mindent megadnék azért, hogy úgy is szeressen. Tudom, ez is önzőség a részemről.

Ő viszont a hétvége alatt egyetlen rossz szót sem szólt, nem említette fel Sethet, sem a legutóbbi üzenetét, melyben világosan közölte, hogy ő Sehunnak szurkol, mert érzi a velejében, hogy ő számomra az igazi és Jongin őt csak helyettesíti.
Mikor elolvastam az üzenetet, a szívem szinte beleremegett, mert tudom, hogy Jongin ezt is olvasta. Egy percre sem jutott eszembe, hogy haragudjak, amiért belenézett a telefonomba, én és az üzeneteim, meg a válaszok ezerszeres fájdalmat jelenthettek számára.

Minden este mellém bújt, éreztem ölelésében a kétségbeesést, hogy nem tudja, meddig szoríthat még így magához.
Vasárnap este fellélegeztem, hogy másnap az edzés sotán levezethetem a felgyülemlett feszültségemet.

Mint mindig, Jongin ébredt hamarabb, mire engem elkezdett ébresztgetni, ő már sulikész volt. Morogtam is emiatt, a fürdőbe mentem és reggeli szükségleteim elvégzése után, inkább gyengéd csókba vontam, ahelyett, hogy tovább durcáskodtam volna. A számba suttogta, hogy vár a reggeli, amit ő csinált és el akart suhanni mellettem. Engem viszont hidegen hagyott a reggelije. Én őt akartam. Kezem karjába fűzve állítottam meg, szájára tapadtam és szorgosan próbáltam elterelni a figyelmét és kicsatolni a nadrágját. Gyengén sóhajtotta, hogy suliba kell mennünk és lefogta a nadrágján ügyködő kezemet. Szabad kezemmel karjába martam, eléggé erősen ahhoz, hogy kifejezzem nem tetszésemet, válaszul belemart fogaival alsó ajkamba, majd bocsánatkérőn végig is nyalt rajta, megszakította a csókot és elsétált mellettem. Ledermedve álltam egyhelyben, nem tudtam hová tenni az imént történteket. Megütköztem azon, hogy faképnél hagyott, eddig még sosem fordult elő, hogy megtagadott volna magától. Gyorsan felöltöztem és  követtem őt a konyhába.
Ő már javában fogyasztotta el a reggelit, én viszont valami egészen másra éheztem. Nyeltem egy nagyot ahogy hátát fürkésztem, majd elindultam és lehajolva tarkójába csókoltam, hosszan és nedvesen. Oldalra fordítottam a fejem, arcára is nyomtam egy gyengéd csókot, majd állánál megfogva akartam őt megcsókolni, de egyszerűen kitért előlem és ellökte a kezemet. Folytatta az evést, én pedig dühösen nyomtam egy utolsó csókot arcára és felegyenesedtem. Morogtam és dühös voltam, így magára hagytam. Felkaptam táskámat, belebújtam a cipőmbe, elkiáltottam magam, hogy előre megyek és már be is csaptam magam mögött a bejárati ajtót.

Újult erővel csapott le rám az elutasítás keserű íze, dühös lettem, bár nem lett volna jogom hozzá. Morogva, zsebre dugott kezekkel mentem előre. Már a buszmegállónál jártam, amikor felismertem hangját, amint nevemen szólít. Nem kiabált, csak hangosabban szólt. Amikor hátrafordultam, hogy bevárjam, maga volt a megtestesült nyugalom, ami még jobban hergelte, amúgy sem tökéletes idegi állapotomat. Amint beért, egyből összekulcsolta ujjainkat, varázsló mosolya betöltötte egész arcát. Ezután csupa természetességgel lehelt cuppanós csókot ajkaimra. Lesokkolva néztem körül. Pár ember volt csak az utcán.
- Ne érezd, hogy elutasítottalak buta - orrával megdörgölte az arcomat. - Csak tele volt a szám étellel. Mégis, hogy csókolozzam úgy veled? Phúj, undi - magyarázkodott és orrát ajkai váltották fel, gyengéd, puha puszikat nyomott kipirult arcomra. Majd homlokát enyémnek döntötte, én lehunyt szemekkel érzékeltem őt, próbáltam úrrá lenni hevesen dobogó szívemen. Nem tudtam eldönteni attól kalapál-e ilyen sebességgel, mert hatottak rám Jongin tettei, vagy mert nem tudom túltenni magam azon, hogy mindezt a nyílt utcán ejtette meg. Hagytam elhinni, hogy az utóbbi miatt lángol az arcom. Vállába ütöttem és elfordulva tőle, újra elindultam.
- Ne durcázz Luhan - sóhajtotta és mellém szegődött.
- Meglátnak, barom - motyogtam és mindkét kezem zsebeimbe csúsztattam, mielőtt újra megfoghatta volna.
- Hé, csigavér - súgta fülembe, és gyors puszit nyomott nyakamra. Összerándultam és mérgesen néztem rá, elmenekült, mielőtt lesújthattam volna rá jobb kezemmel.
Utunk további része akadálymentesen telt, hál istennek, nem mert tovább hergelni.

A nap irtózatosan lassam vánszorgott, egyetlen szóra érdemes esemény Tao feltűnése volt a folyosón, biccentett és vigyorgott. Gondolom a barátnője elmesélte neki, hogy jelenleg nem vonzanak a női domborulatok és ettől rögtön fölényben érzi magát.

Egésznap arra vártam, hogy felbukkanjon Kris és elkezdhessünk edzeni. Feszült voltam és továbbra is aggasztott Kai elutasító viselkedése. Nem tudtam palástolni az érzéseimet, tudtam, hogy kiül az arcomra mennyire szar hangulatban vagyok, és ez még inkább feszélyezett, főleg, hogy egésznap mellettem ült és barátságosan viselkedett mindenkivel.

Persze, nem kellett volna ezért féltékenységet éreznem, de már meg sem próbáltam magyarázatot keresni az érzéseimre.
- Hazamész? - kérdeztem tőle az utolsó óránk után. Felém fordult és elmosolyodott.
- Igen. Elfáradtam.
- Miben? Nem is csináltunk ma semmit.
- Most burkoltan arra kérsz, maradjak veled? - felvonta a szemöldökét, én pedig sóhajtva löktem meg a vállánál.
- Nem. Menj haza. Főzz valamit, tuti éhes leszek majd.
- Most a háziasszonyod, vagy a barátod vagyok?
- Jól van már, na! Na jó, megkeresem Krist - felálltam, ő pedig vigyorogva követett. Kiértünk a folyosóra, nem sokan lézengtek már ilyenkor az épületben. Szótlanul jött mellettem, nem igazán értettem miért tart mégis inkább velem, de eszem ágában nem volt felhozni a témát mégegyszer.

- Luhan? - megfogta a karomat és megállásra késztetett. Kérdőn néztem rá, szégyenlősen mosolyodott el, oldalra pillantott és húzni kezdett egy ajtó felé. Értetlen és meglepett voltam, de engedtem neki, végül egy üres raktár szerű terembe hurcolt, körbepillantottam, félhomály volt, csak a kis ablakon beszűrődő napfény jelentett némi világosságot. Míg én a környezet felmérésével foglalkoztam, addig ő kulcsra zárta a raktár ajtaját, elém sétált és megfogta a kezemet.

- Nem akartalak búcsú nélkül itt hagyni - megrántotta a vállát, tekintete rám villant, és pillanatokon belül szinte felkent a falra. Finoman, mégis hevesen a mellkasomnál fogva kezdett taszítani, amikor hátam a falnak csapódott, még akkor is erősen feszült mellkasomnak, hogy semmiképpen se tudjak kitérni előle. Közelebb lépett, hogy szinte egymásnak préselődtünk. Kezdtem kapizsgálni mit szeretne. Na jó, kit akarok becsapni, pontosan tudtam, mire készül.
Arca közeledni kezdett, kezei derekamra kulcsolódtak, homlokát enyémnek döntötte és mosolyogva nyomott csókot ajkaimra. Karjaim nyaka köré fonódtak, hogy még véletlenül se tudjon távolabbra húzódni tőlem.
- Gondoltam kiengesztellek a reggeli miatt - suttogta az ajkaim közé, majd megismételte az előző rövid, édes csókját. Lehunyt szemekkel szolgáltattam ki magam neki és hallgattam szavait.
- Honnan veszed, hogy haragszom?
- Érzem. Ismerlek. Láttam, milyen feszült voltál egésznap. Úgy hogy nincs más mód, ki kell engeszteljelek - hangján hallottam, hogy mosolyog, orrát enyémhez dörgölte, engem is mosolygásra késztetett.
- Az iskola közepén?
- Nem tök izgi?
- De. Nagyon. Ha ránk nyit egy lány oda az imidzsünknek - súgtam, és most én csókoltam meg.
- Már amúgy is rebesgetik. Nem volt jó ötlet Tao tudtára adni, hogy perpill meleg vagy.
- Nem vagyok meleg, kikérem magamnak. Csak nem fosztom meg magam az élvezetektől - kijelentésemre felnevetett és benyúlt zakóm alá.
- Persze. Pár éve én is ezt mondtam, mégsem szexeltem azóta lánnyal... sőt... szinte senkivel.
- Hű, nagyon ki lehetsz éhezve - végignyaltam ajkán, és gombolni kezdtem ingjét, de lefogta a csuklómat.
- Ne már Jongin, megint ezt csinálod - panaszkodtam, kinyitottam a szemem és durcásan néztem rá.
- Még nem vagy rá készen Lulu - végigsimított acomon és gyengéden megcsókolt, nyelvét lassan csúsztatta számba, visszahunytam szemeimet, karomat újra nyakába vezettem és közelebb húztam magamhoz, hogy teste érezhesse az enyémet.
- Ó, nagyon is készen állok rá - rekedt hangom egy nyögést csikart ki belőle, újra ajkaira tapadtam, hevesen csókoltuk egymást, egyre többet és többet akartunk, de nem kezdeményeztem, nem mozdítottam kezeimet nyakáról.

Kai kuncogva szakadt el tőlem, arcom forrósodni kezdett, enyhe szégyen vett uralma alá, nem is mertem kinyitni a szemeimet.
- Úgy néz ki, te jobban ki vagy éhezve - tenyerét forró arcomra simította, homlokát enyémnek döntötte és bontogatni kezdte nadrágomat. Bódult állapotom miatt meg sem próbáltam megakadályozni, eszembe sem jutott, de amint megérintett és átsöpört rajtam a vágy hulláma, elkaptam kezét és rázni kezdtem a fejem.
- Miért nem? - halkan kérdezett, csókjaival nyakamat kényeztette, olykor végignyalt bőrömön, ami miatt lassan kezdtem elveszíteni azt a kis önuralmat is, ami még volt bennem.
- Jongin... Jongin! Állj, kérlek! - hangom gyengén csengett, kezem viszont erősebben szorította csuklóját, amikor megéreztem ujjbegyeinek finom érintését.
- Miért?
- Majd... otthon... veled... - mosolyogva bólintott és kihúzta kezét nadrágomból és szorításomból is. Megkönnyebbült nyögés hagyta el ajkaimat, amin méginkább mosolygott. Nyomatékosan megcsókolt, ami azt sugallta, most bár elengedett, ez többet nem fog előfordulni.

Hosszan és mélyen csókolt, elakadt a szívverésem, feszült a nadrágom, farkam érintésért könyörgött, nem láttam a vágyamtól elködösült szemeimen keresztül semmit, gondolkodni sem tudtam, csak csókoltam és élveztem, szakadatlannak éreztem, amikor elhúzódott, lihegtem és a falnak támaszkodtam, mert attól tartottam a lábaim fel fogják mondani a szolgálatukat.
- Várlak otthon. Jó edzést! - angyali mosolyt villantott rám, mintha nem csinált volna semmi rosszat, fájdalmasan felnyögtem, térdeimre támaszkodtam.
- Megölöd az életem Kim Jongin - néztem elhúzódó alakjára, felkuncogott, puszit nyomott a számra és kislisszolt a teremből.

Még egy ideig támaszkodtam térdeimen és azon agyaltam, hogyan nyugtassam le háborgó vágyaimat. Krisre gondoltam és az edzésre és ez kezdett hatni, így már elkezdhettem rendbe szedni az öltözékemet.

Még mindig lihegtem és remegtem, lehunyt szemekkel próbáltam lecsillapodni és ingem gombolgattam be, amit sunyi módon gombolt úgy ki, hogy észre sem vettem. Akaratlanul is elképzeltem, ahogy ujjai végigsimítják a bőrömet, és semmit sem akartam jobban, mint hogy én is kiszabadíthassam feszes, sima, réz bőrét az ing fogságából és ajkaimmal ízlelhessem meg ízét.
Felnyögtem, amikor lüktetni kezdett tagom, kezemmel odakaptam, fejemet hátrahajtottam.

Remek. Most megint merevedésem van...

Nem mondom, legalább fél órámba telt, amíg felkészültnek és nyugodtnak éreztem magam ahhoz, hogy Kris elé álljak. Nehéz volt megállnom, hogy ne önkielégítsek, de nem akartam magamhoz nyúlni egy koszos raktárban, van nekem barátom, aki enyhítse a vágyaimat, csak haza kell érnem... ezt mantráztam magamban és végül sikerrel jártam. Amikor a tornaterembe mentem egy fel-alá járkáló Krisbe botlottam, dühös volt, hogy ennyire megvárakoztattam, meg sem próbáltam előállni hazugságokkal teli magyarázatokkal, csak vállat vontam és elnézést kértem.

Átöltöztem és rögtön a közepébe vágtunk. Kivitt futni. A pálya szélére állt, és parancsokat kiosztva futtatott. Természetesen utáltam érte, mindent jobban szerettem, mint a futást. Túl hamar fáradtam ki és fájni kezdett a tüdőm, de gondolom ezzel szerette volna erősíteni az állóképességemet. 

Miután kellően leizzadtam, visszavitt a terembe és pár nyújtó gyakorlat után fogásokat és ütéseket kezdett mutatni, és próbált tanítani. A mozdulatsorok nem voltak nehezek, más kérdés volt, mennyire leszek képes hasznosítani is ezeket élesben, ha szükségem lesz rájuk. A védekezés jobban ment, mint a támadás, így elsőre. Bár azt kell mondjam magamon felül teljesítettem, nem hittem, hogy képes leszek leutánozni azt, amit csinál. Remegtem, és izomlázam volt, feszültek az izmaim, a tüdőmet pedig valamikor egy órával ezelőtt köptem ki a terem valamelyik szegletében. Másfél óráig tartott az edzés, de én egy fél napnak éreztem, a végén remegve estem össze, annyira kifáradtam. Csak a fogásokat tanultam, mintha csak táncolni tanultam volna egy új koreográfia lépéseit kellett volna elsajátítanom, úgy ismételtette velem újra és újra, amíg azt nem mondta, most már jó lesz. 

Kifeküdtem a terem közepén, ő pedig mellettem guggolt. Elseperte a hajamat a homlokomból és megcsapkodta egy kicsit az arcomat, amolyan baráti módon. Amikor rápillantottam mosolygott, ellöktem a kezét és könyökömre támaszkodva, néztem fel rá. 

- Miért is csinálod ezt? - kicsit rekedt volt a hangom, tekintve, hogy másfél óra alatt egyszer sem szólaltam meg, ha csak a nyögéseket nem számoljuk, amiket fájdalmaim kifejezésére használtam.

- Micsodát?

- Miért foglalkozol velem? Miért eddzel engem? Miért fontos megtanulnom verekedni? - a kérdésem feltevése után percekig csend volt és nem is nézett rám. Az ablakon nézett ki és a távolba meredt. - Kris? Kapok választ a kérdéseimre? - felültem és kicsit megráztam, hogy figyeljen rám. Komoly tekintetét újra rajtam legeltette, amitől újra a hideg rázott. Felsóhajtottam és már felállni készülődtem, amikor válaszolt.

- A bátyjád nagyon jó barátom volt, tiszteltem és becsültem, a legkevesebb, hogy nem hagyom, hogy legközelebb agyon verjen egy kis suhanc. Ezért eddzelek. De mára legyen elég ennyi, nem akarlak mindennel lerohanni. Idővel beavatlak mindenbe, amit tudnod kell. 

- Fene se érti ezt a hatalmas titokzatosságodat - néztem rá összeszűkített szemekkel. Felálltam és sóhajtottam, hogy végre vége a mai napnak, amikor eszembe jutott valami.

- Oh, tényleg! Majdnem elfelejtettem - fordultam vissza felé, ő pedig hümmögött, hogy figyel. Ízlelgettem a kérdésemet, de inkább csak gyorsan feltettem. - Nem ismersz egy Seth nevű tagot? - látszólag megleptem a kérdésemmel, tág pupillákkal nézett rám és tett felém egy lépést.

- Miért kérdezed? - a kérdése nyilvánvalóbb volt, mint az egyenes válasz lehetősége. Elmosolyodtam és válaszoltam.

- Tehát ismered. Csak mert... sokat köszönhetek neki Shu halála óta. Kíváncsi voltam rá, ismered-e és tudsz-e mondani róla valamit. Itt él? Férfi, ugye? Gondolom veletek egy idős... ha... megkérnélek, hogy adj át neki valamit, megtennéd? Megtudnád tenni? - hangsúlyoztam ki az utolsó kérdésemet. Összezavarodott tekintetét látva kicsit elpirultam, nem akartam ilyen heves érzelmekkel telve beszélni, de izgatottá tett, hogy ismeri őt. 

- Ismerem igen. Ő is... elég jó barátom. Férfi és igen itt él. Miért nem találkozol vele és adod oda te magad az ajándékod? - még közelebb lépett, de ezen kívül nem tett semmit. Meghúztam a vállaimat és mély levegőt vettem.

- Úgy érzem, ha találkoznánk megszakadna az a fajta kapcsolat ami most van köztünk és azt nem akarom. Nyálas lesz, amit mondok, de így érzem tökéletesnek. Szóval... ha megkérlek, adj át neki valamit hálám jeléül, amiért mindig támaszt nyújt... áttudnád neki adni? 

- Igen, Luhan, áttudnám. Mi lenne az? - fejét oldalra biccentette, kíváncsi tekintete az enyémet fürkészte.

- Egy nyaklánc, majd ha megvettem odaadom, rendben? 

- Úgyis nemsokára itt a születésnapja - elmosolyodott. - Biztosan örülni fog neki. Kedveled őt? 

- Természetesen - hezitálás nélkül, bólintva válaszoltam. - Különleges számomra. Olyan.... akit még sosem láttam, így olyan, mintha nem is valóságos személy volna. Szeretek vele megosztani mindent. 

- Szóval szereted őt - nem kérdezte, kijelentette. Hosszan nézett rán, én pedig nem válaszoltam. Furcsa lenne bevallani neki, hogy tényleg szeretem, bár, mint csak egy barátot... egy nagyon jó barátot, így csak biztonytalanul bólintottam egyet, elvigyorodott, összeborzolta a hajamat, elküldött zuhanyozni és elment mellettem. Kicsit meglepett barátságos reakciója, de nem sokáig foglalkoztam vele, megfogadtam a tanácsát, gyorsan rendbe tettem magam és hazaindultam.