Jongin bár látta rajtam, hogy a gondolataim folyton másfelé járnak, tapintatból nem kérdezett rá. Ismertük egymást már elég ideje, ahhoz, hogy tudjuk mikor lehet kérdésekkel bombázni a másikat. Leginkább próbálta figyelmen kívül hagyni szokatlan viselkedésemet és Amerikáról meg az élményeiről mesélt. Többé-kevésbé felfogtam, hogy miről beszélt.
Igazából akkor kaptam fel a fejem igazán, amikor megkérdezte hol van Shu. Megrökönyödött tekintetemet, nem értette, én pedig rájöttem, teljesen megfeledkeztem a bátyámról. Egy aprócska érzés miatt képes voltam elfelejteni a bátyámat. Szégyenteljesen húztam össze magam és üres tekintettel meredtem az aggódó fiú arcára.
- Meghalt - talán hang nélkül mondtam ezt a mocskos szót, jobban utáltam ezt a fogalmat, mint bármit a világon. Jongin arcára kiült a megdöbbenés, a félelem, a bánat és még sorolhatnám.
- Mikor? - lehelte a kérdést. Ő is elég közel állt hozzá, sosem volt szuper a családi kapcsolata, így rengetegszer tengődött nálunk, ez volt az ő második otthona. Shu nem csak az én, hanem az ő bátyja is...volt.
- Durván két hónapja.
- Miért nem hívtál fel? Miért nem szóltál róla? - kérdezte és a hangja egyre dühösebb lett. Jogos volt a felháborodása, én is hasonlóképpen reagáltam volna. - Még csak a végtisztességet sem róttam le előtte! Luhan! Mondj már valamit, az istenért! - a végére valósággal kiabált. Összerezzentem, összeszorított szemekkel tűrtem, ahogy kitombolja magát. Percekig kiabált és mindenféle jelzővel illetett. Nem tudtam rá haragudni. Pusztán megrázta a hír és, mivel én nem szóltam neki időben, csak kiadta magából a hirtelen felgyülemlett dühöt és értetlenséget. Nem tartott sokáig a kirohanása, mert egyetlen kérdésére sem feleltem, így nem volt, ami tovább húzza a dolgot. Talán tíz perccel később fáradtan kapkodta a levegőt, fókuszálatlanul meredt maga elé és lassan könnyei is megindultak. Teljesen együtt éreztem vele, tudtam, majdnem akkora a fájdalma ezzel kapcsolatban, mint nekem. Elfordítottam a tekintetem, hogy ne lássa, mennyire felkavar az emlék és az ő kirohanása, így csak némán próbáltam sírni. Lassan a sírás lesz majd az ismeretetőjegyem. Lerogyott az ágyamra, kezeibe temette az arcát és kendőzetlenül sírt. Pár pillanattal később mellém dőlt és óvó menedéket keresett a karjaim között. Most nem tudott érdekelni fájó bordám és oldalam, csitító mozdulatokkal simogattam a jobbomon síró 18 éves felnőtt férfit.
- Sajnálom, hogy nem szóltam. Annyira megrázott a hír, hogy eszembe sem jutottál. Renttenetesen sajnálom, Jongin - súgtam halkan, és miután éreztem karomon, hogy bólint egyet, nem beszéltünk többet, csak feküdtünk és próbáltuk lenyugtatni háborgó lelkeinket.
***
Sehun POV
Valójában nem lett volna szabad, hagynom, hogy ennyire felhergeljen. De, ha róla van szó, akkor minden érzés duplán, triplán jön, és ez ellen nem tudok tenni.
Váratlanul ért, hogy kezdeményezett és még váratlanabbul ért, hogy hagytam neki, sőt, utána én másztam rá.
Kezdjük ott, hogy sokkal fiatalabb nálam - igen öt év az nagy távlat - és elég régen volt már dolgom fiúval.
Sosem vetettem meg az ilyen dolgokat és kapcsolatokat, amikor egyetemista voltam, hódoltam is neki rendesen, sok srác megfordult az életemben, egészen addig, amíg nem találkoztam a bátyjával. Ő valahogy lenyugtatott, és rávett arra, hogy éljek kicsit normálisabban.
Valójában sokban hasonlít rá. Ugyanolyan meggyőző tud lenni, némely gesztusával és a hanglejtésével, a másik pillanatban viszont egy szelíd kiscica, és a szemeivel kergeti az embert az őrületbe - ezért neveztem el Bambinak.
Szó se róla, hogy szinte rögtön megtetszett nekem, de mégsem kezdhetek ki a halott barátom öccsével. És amúgy sem járna jól velem...
Meg látszólag ez neki az első ilyen ... érzése, az is lehet, hogy csak egy kósza gondolat az egész és reggelre elfelejti. Vagy nem.. amilyen magabiztosan állította, hogy nem bánta meg és akár tovább is menne... azt hittem ott helyben földbe gyökerezik a lábam. Legszívesebben beleegyeztem volna, de azért maradt annyi józan eszem, hogy leállítsam. Én nem igazán tudom neki azt nyújtani, amit ő kínált. Nem az, arra, hogy betanítsam, megmutassam milyen, ha valaki fiúval van együtt, még menne is, de érzelmekre nem vagyok képes. Az érzelmeket nem nekem találták ki. És amúgy is, azok általában csak bonyolítanak a dolgokon.
Viszont elismerem, hogy kicsit elvetettem a sulykot. Luhannek most tényleg egy felnőtt ember segítségére van szüksége, és látszólag Jongin - akit régebben sűrűn láttam és hallottam a szomszédban - magáról sem tud gondoskodni, nem hogy valakiről, aki súlyosan megsebesült és nem hajlandó elmenni a kórházba. Bevallom, most egy kicsit aggodalommal tölt el a dolog. Túlságosan szigorú voltam vele. Csak el kellett volna engednem a fülem mellett a szavait, nem felidegesítenem magam és leordítanom. Végül is, ígyis úgyis túlteszi magát rajtam.
De, ha nem, akkor mi lesz? Semmi. Én nem igazán lehetek mellette úgy, hogy... na.
Sóhajtozva rugdostam egy kavicsot magam előtt, majd hirtelen ötlettől vezérelve sarkon fordultam és visszaindultam a lakásom felé. Talán még nem alszik és meg tudjuk beszélni ezt a dolgot. Bocsánatot kérek és megmondom, hogy maradjon. Neki is jobb, ha én ápolom és az én lelkemnek is jobb, ha felügyelhetem őt. Még ha kisebb súrlódások is vannak kettőnk között.
Amint beléptem a házba, már ki is ejtettem a számon a nevét. A hangom izgalomtól csengett, ezen pedig meglepődtem. Mi vagyok én tinédzser? Megköszörültem a torkom, és úgy szólaltam meg újra, kicsit kimértebben, ahogy a felnőttek szoktak.
- Luhan! Figyelj, gondolkodtam, és szerin-
- Francba - sóhajtottam fel. Amikor benyitottam a szobába, az üres volt. Nem hallottam vízcsobogást, így a fürdőben sem volt - amúgy is, minek akarna kétszer fürödni egy nap, ha menni sem bír. - Tényleg elment. Mondjuk, én is ezt tettem volna a helyében... most már mindegy - sóhajtottam még egyet és odasétáltam az ágyhoz. Ekkor pillantottam meg a telefont, amin sokszor láttam pötyögni. Szemrebbenés nélkül vettem a kezembe és kezdtem benne kutakodni. Egy pillanatig sem éreztem, hogy ezt nem lenne szabad és ez micsoda udvariatlanság. Istenem, kit érdekel, kíváncsi vagyok.
Egy telefonszámon kívül nem találtam benne mást, ami megmosolyogtatott. A képek között egy kép volt, Shuról. Ez kicsit megrengette a lelkivilágom, de a kíváncsiságom nagyobb volt így tovább kutakodtam. Az üzenetekhez érve, találtam párat ami vigyorgásra késztetett és bele-beleolvasgattam.
Melegség öntötte el a szívemet, ahogy az üzeneteket olvastam - leginkább azokat, amiket ő írt, a válasz annyira nem érdekelt.
Amint kielégítettem a kíváncsiságomat, csak még inkább megenyhült szívvel indultam el a szomszédba, hogy visszaadjam neki a készüléket, bocsánatot kérjek és talán visszcipeljem a saját lakásomra.
Magabiztos léptekkel indultam meg, majd pár pillanattal később kopogtam és csengettem, de percekkel később sem nyitott ajtót Jongin, így sóhajtva nyitottam be, az ajtó kitárult én pedig bementem. Csend volt és tágasabb terek fogadtak, mnt nálam, kicsit ijesztő volt, hogy vágni lehetett a csendet és én úgy éreztem magam, mintha betörtem volna ide. Minden helyiségbe bementem, utoljára hagytam a jobb oldali ajtót, és reménykedtem, hogy itt van Luhan és tudunk beszélni, bár elég furcsa volt, hogy nem hallotta, ahogy motoszkálok idebent.
Amikor benyitottam világossá vált a csend, és, hogy miért nem vett észre Bambi. Azért, mert aludt. Még a szívem is belesajdult volna, ha...
Ha egyedül aludt volna...
De így, inkább csak elöntött a megmagyarázhatatlan düh, lecsaptam a telefont az éjjeliszekrényre és hangosan kicsörtettem a lakásból.
Magam sem értem, miért kavart fel ennyire az, hogy láttam Jonginnal egy ágyban alszik - az arcán még látni lehetett az odaszáradt könnyeket és az orra is rózsaszínes volt - de az agyamat elöntő köd nem foglalkozott a részletekkel, csak azzal, hogy együtt alszanak. És ez kiborított. Mert tegnap éjjel, én aludtam vele így.
Amikor beértam a lakásba, dühösen a hűtőhöz mentem, kivettem belőle egy dobozos sört, felbontottam és inni kezdtem. Leültem a kanapéra, magamban morogtam - a látottak és a reakcióim miatt. Mert saját magam számára is egyre érthetetlenebbül viselkedtem, nem, hogy Luhan számára.
***
Luhan POV
Zajra ébredtem, de amikor körbenéztem, nem láttam sehol senkit. Fókuszáltam egy kicsit, mire megpillantottam a telefonomat az éjjeliszekrényen. Felvontam a szemöldököm, de hamar összeállt a kép. Sehun volt. Sehun itt járt, én meg éppen félreérthető pozícióban fekszem Kaival az oldalamon. Hmm... érdekes. Vállat vonva visszadőltem a párnára és nézni kezdtem a szőke fiú arcát.
Még álmában is bánatos volt a tekintete. Kicsit megesett rajta a szivem. Míg neki voltak rokonai, senkivel sem volt jóban, főleg, miután meghalt az anyukája, ugyanis ő egy másik kapcsolatból származik. Amikor megismerte "apját" már az anyja terhes volt vele. Így, amikor édesanyja elhunyt, mindenki kiutálta és senki sem tűrte meg maga mellett. Az apjával, még úgy-ahogy kijött, de vele is összeveszett és inkább Amerikába menekült egy tánciskolába, hogy régen dédelgetett álmát váltsa valóra. De úgy látszik bebukott a terve, mert újra itt kötött ki.
Összeborzoltama haját, mire lassan nyitogatni kezdte a pilláit. Nyűgösen és álmosan nézett rám, majd lassan felült, felhúzta térdeit, könyökével pedig rátámaszkodott. Hosszan felsóhajtott és az első szava az volt, ha felépültem, menjünk ki a sírjához. Mivel nem akartam újra sírni, csak bólintottam és nem is beszéltünk erről többet.
- Miért jöttél haza Jongin? - kérdeztem felé fordulva, témát váltva. Elgondolkodott, egy ideig nem válaszolt, végül csak vállat vont és elmosolyodott.
- Hiányoztál - bökte ki halkan, mire elvigyorodtam és megforgattam a szemem.
- Ezt eddig is tudtam, de én az igazi okára vagyok kíváncsi.
- Kirúgtak a suliból, mert nem tudtam fizetni a tandíjat - nem törődöm stílusban még egyszer meghúzta a vállát, de tudtam, hogy nagyon bántja a dolog. Megveregettem a vállát és egy bíztató mosolyt küldtem felé.
- Te legalább tudsz még táncolni. Nem tudom, hogy fogok gyógyulni, lehet le kell tennem a táncról.
- El kellene menned a kórházba.
- Jó. Majd beviszel. Örülök, hogy itthon vagy - mosolyogtam rá őszintén.
- Hiányoztál Luhan - mosolygott vissza, újra szememet forgattam, mire óvatosan meglökte a vállamat.
- Ezt mintha mondtad volna már.
- HIÁNYOZTÁL! - hangsúlyozta és tagolta, mire felnevettem.
- Te is nekem, lökött.
- Szóval nem bánod, hogy el kellett jönnöd Morcitól?
- Morci?
- A szomszédtól.
- Ja, hogy Sehuntól? - kérdeztem, majd pillantásom elszakítottam szemeiről és a paplanra szegeztem, miközben a felsőmből kilógó cérnaszállal foglalatoskodtam.
- Mi ez a reakció, Luhan? - kérdezte és felemelte az arcom, hogy ránézzek. - Hmm... elég érdekesen viselkedtél vele. És el is küldtél, hogy kettesben maradhass vele... gyanús vagy te nekem!
- Jaj, ne kombinálj már, komolyan, kérlek.
- Akkor ne adj rá okot. Milyen kapcsolatban álltok?
- Semmilyenben - duzzogva löktem arrébb a hülye fejét, de nem tántorodott meg, simán visszamászott a képembe, hogy premier plánban nézhesse a tekintetemet.
- Hazudsz!
- Jó, de akkor hallgass végig, és ne bámulj már így! - az arcába nyomtam a tenyerem és eltoltam, mire csak halkan felnevetett és kicsit komolyabban nézett rám újra.
- Fúúúú - fújtam ki a levegőt - Szóval, aznap, amikor Shu elmondta, hogy ... kint voltam a városban, nem tudtam feldolgozni a történteket, bőrig áztam, mert szakadt az eső, és itthon pánikrohamom lett, tudod, hogy hajlamos vagyok rá. És Sehun rám törte az ajtót és kvázi megmentett. Utána elég szar volt a kapcsolatunk, mert hát látod, hogy egy seggfej barom, csak, hogy pár napja a suliban megvertek. Vagyis hát egy személy.
- Tao? - vágott közbe, én pedig bólintottam. - Ő, durva kölyök... ezért még megölöm.
- Belém szeretett az új csaja blablabla és ő ideges blabla én meg nem tudok verekedni, mert egy szerencsétlen nyomorék vagyok és hát addig ütött és rúgott, míg kettőt alig láttam. Elvánszorogtam a buszmegállóig, vagyis előtte összerogytam és azt hittem el fogok ájulni, de felbukkant Sehun, összekapart, felvitt magához és egészen máig ápolt. Rendes tag, megkedveltem, és valahogy... nem tudom megmagyarázni tetszik nekem - vontam végül vállat, felesleges lett volna, köntörfalazni. Láttam, hogy meglepődik, de hagyta, hogy folytassam. - Kicsit össze vagyok zavarodva, mert világ életemben csak a lányok jöttek be, de Sehun valahogy más, és most nem igazán tudom hányadán állok.
Mellesleg hajnalban felébredtem és ő mellettem aludt, mint pont most te. Lázas voltam előtte és fagytam meg, szóval befeküdt mellém és végül elaludtunk. Amikor felébredtem furcsa gondolataim támadtak vele kapcsolatban, túl kíváncsi voltam és nem tudtam ellenállni a kísértésnek, szóval megcsókoltam. Ő felébredt, váltottunk pár szót, majd ő is megcsókolt. Már majdnem tovább mentünk, amikor elszakadt tőlem és leállt. Azóta így viselkedik velem - a végén féradtam felsóhajtottam és a hajamba túrtam. Jongin kikerekedett szemekkel nézett rám, pár percig emésztgette a szavaimat, majd egy új fény csillant meg szemeiben, ahogy rám nézett.
- Szóval, nem tudod, hogy minden férfihoz vonzódsz-e, igaz?
- Komolyan ennyit szűrtél le a mesémből? Semmi megrökönyödés, meg fúj, hülye vagy duma?
- Luhan, ilyennek ismersz? - vonta fel a szemöldökét. - Egyébként is, megértelek, mert egy cipőben járunk.
- Micsoda? - én voltam a soros abban, hogy meglepődjek. - Ki az?
- Nem mondom el.
- Ez nem fair!
- Várj, végighallgatsz? - mikor látta, hogy nem szólalok meg, folytatta. - Végülis Sehun helyes férfi, és bizonyára jó fej, ahogy te is állítottad, de ehhez ennél többet nem tudok hozzáfűzni. Amíg kint voltam New Yorkban, összehaverkodtam egy sráccal, csoporttársam volt, bírtuk egymást és egyszer meséltem valami hasonlót neki, amit most te nekem. Amikor elmondtam, nem tudom, más férfiak is kitudnák-e váltani belőlem azokat az érzéseket, amiket ő, azt javasolta, csókoljam meg. És majd kiderül - mondata végén jelentőségteljesen nézett rám, meghűlt bennem a vér, zavarba jöttem és elpirultan fordultam el tőle.
- Ne hülyéskedj már, Kai... Már hogy csókolnálak meg? Te vagy a legjobb barátom.
- Épp ezért, nincs jobb választás nálam. Nézz rám. Szexi vagyok, jóképű, okos, fiatal, mindenkinél jobban ismerlek és kedvellek. Sosem tudnálak semmiért sem elítélni, és emiatt nem fog megváltozni a kapcsolatunk - vont vállat, a tekintete kicsit reménykedőhöz hasonlított, de lehet, hogy csak hülye vagyok.
- De meg fog változni! Hogy nézzek utána a szemedbe? - fordultam vissza felé.
- Így! - mondta és közel hajolt hozzám. Arca pár centire volt az enyémtől, kicsit berezeltem. Hátrébb húztam a fejem. - Ne menekülj már, nem fallak fel, ez csak egy csók.
- És mi lesz, ha élvezni fogom? Fogjuk? - kérdeztem, mire tipikus Jonginos félmosolyra húzódtak ajkai.
- Majd ösztönből cselekszünk!
- Te meghülyültél!
- Na, élsz a lehetőséggel, vagy nem, és akkor azért lesz kínos? - a hangnem kicsit bosszantott, így ránéztem és bólintottam. Mielőtt bármi mást tehettem volna, ajkaival enyémekre tapadt.
Először csak finoman, kóstolgatta az ajkaimat, nem mertem visszacsókolni, de Kai ura volt a helyzetnek. Teljesen átvette az irányítást, és megint ugyanabba a pozícióba kerültem, mint Sehunnal. Én alul, ő felettem.
Aztán, elnyíló ajkaimba hirtelen belenyalt, engem pedig kirázott a hideg. Nem tudom azért-e, mert jólesett, vagy csak szimplán váratlanul ért, de ezek után lehunytam a szemeim és úgy voltam vele, egye fene, próbáljuk ki. Visszacsókoltam, és Jongin azonnal bátrabban és magabiztosabban csókolt. Nyelvével utat tört magának a számba, és egy négyzetmilliméternyi területet sem hagyva ki, ízlelt meg mindenhol.
Kezem bátortalanul derekára csúsztatta, ő kezeivel fejem mellett támaszkodott, hogy ne nehezedjen rám. A csók egyre szenvedélyesebb lett, és úgy éreztem, sosem akarja abba hagyni. Annak ellenére, mennyire jól csókolt, és milyen hosszú ideig bírta egy szusszal, nem éreztem semmi különlegeset. Nem mozgatott meg belülről, viszont a vágyamat felkorbácsolta. Derekába markoltam, amint nyakamra tért át, kedves gesztusom egy apró harapással jutalmazta, majd erőteljesen megszívta a bőrfelületet. Fájdalommal vegyes élvezettel nyögtem fel, mire visszatért ajkaimhoz és újabb heves, vad, szenvedélyes csókba invitált.
Sosem hittem volna, hogy egy férfivel ilyen élvezetes csókolózni. Sokkal jobb, mint nőkkel. Ez a gondolatom egy kicsit megrémisztett, de nem volt időm és kedvem ilyesmivel foglalkozni. Csak élvezni akartam Kai édes, telt ajkait, amint az enyéimmel együtt a világ legszebb ritmusára mozognak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése